Retró

„Ennek az országnak az eredendő pesszimizmusánál a halálozási mutatói nagyobbak. Szebben kéne élni, derűsebben, gondtalanabbul, bízóbb kilátással a jövőre. De Magyarországon e pillanatban mindannyian egy jól előkészített forgatókönyv áldozatai vagyunk, miközben a forgatókönyvet nem láttuk, nem írtuk és nem is szeretnénk a főszereplői lenni. Magyarországon ugyanis butítás, szétzüllesztés és gyors elhülyítés folyik. Kormányszintű segédlettel… Gondolkodjunk el azon, miért vált hirtelen olyan központi problémává a vidéki és fővárosi kórházak csődhelyzete. Amit logikusan követ a felismerés: nem kell annyi kórház, nem kell annyi orvos. Nem kell annyi kórházi ágy, nem kell minden vidéki városba ispotály.
Ennek üzenete körülbelül ez: tessék szíves nyugodtan felfordulni ott, ahol beteg méltóztatik lenni, a mentő már úgysem megy ki, a legközelebbi kórház kétszáz kilométer, inkább egy perforált vakbél és egy csinos koporsó, mint az a hosszú, fárasztó utazás.
Csúnya üzenet, különösen, ha azt tudjuk, hogy halálozásban verhetetlenek vagyunk Európában. Mellesleg, hogy a népjóléti főmuftit idézzem, a kőkorszakban sem volt minden bokorban kórház, mégis éltek emberek a földön. Sőt, iskolák sem kellenek, az ausztrál bennszülöttek félmeztelenül eszik az iguánasültet, szagról tudják, hány hiúz ül a fán. Igaza van Bokrosnak és Fodornak, hat osztállyal, egyetemek nélkül is képes a magyar nép beállni az eresz alá, ha esik az eső.
Most sztrájk van. Sztrájkolnak a vasutasok, idegborzoló módon egy kollektív szerződést nem tudnak megkötni velük, de a médiában csak utálkozva beszélnek róluk. A nemzetgazdaság megkárosítói. Ugyanezek a derék mozdonyvezetők az Antall-kormány alatt heroikus, szervezett munkások voltak, akik a színtiszta jogos igazukért sztrájkoltak.
Mondok valamit. Én is sztrájkolnék, ha tudnám, hogy a zseniális közlekedési tárca sztrájk nélkül is megbénítja az országot. A vasút leépítése, felszámolása ugyanis villámsebesen megtörténik majd. Teljesen mindegy, hogy mit ígérnek, írnak, beszélnek a fejesek. És annak a miniszternek is igaza lesz. Minek utazni? Minek találkozni a rokonokkal, minek a magyaroknak vasút? Hogy folyton jöjjenek-menjenek, és még felizgassák magukat a látottakon.
Nem kell vasút, nem kell iskola és egyetem, be kell zárni a kórházakat, fel kell emelni a gyógyszerek árát, az energiaárakat, be kell vezetni az ingatlanadót, folyamatosan zsarolni az országot, kiagyalni a negatív jövedelemadót, és mindeközben verni azt a nagy buta fejét: mindennek te vagy az oka, mert sokat fogyasztottál.
Mi – ellentétben a minket sértegetőkkel – nem balkanizálódunk. Nálunk tudatosan verik szét azt a nyomorult, felemás civilizációt, amit ötven év alatt valahogy sikerült felépítenünk. A magyarság rengeteget kibírt, mert volt valami vezérlő elve, távlati célja, ami éltette. Most azonban nemhogy jövőnk nincs, de a jelenünk is egyre bizonytalanabb. És naponta vesznek még el tőlünk valamit. Még meddig?”
Ezt az írást a hét végén kaptam, több újságkivágással egyetemben. Ha nem lenne rajta a dátum, azt hihetném, tegnap írtam. Hát nem! A megjelenés éve 1995, a Demokrata 17. számába készült, a 18. oldalra. A Horn-kormány idején, Bokros Lajos pénzügyér és Fodor Gábor oktatási miniszterek uralkodása alatt, amikor is megkezdődött Magyarország felszámolása. Egy lélegzetnyi szünet után – ez volt az Orbán-kormány – elérkeztünk az utolsó felvonáshoz. Gyurcsány Ferenc elintézi, ami még megmaradt. Magyarország mint magyarok élőhelye megszűnik, mint keményvalutás lakópark felvirágzik.
Tudtuk? Tudtuk. Szóltunk? Szóltunk.