Szilveszter

Nincs kedvünk a négy fal közt szilveszterezni, mulatóban még kevésbé. Erdélybe menni most hosszú lenne. Kimegyünk Bécsbe, az utcán töltjük az óév utolsó és az új év első óráit. Szólunk pár barátnak, nem szervezünk semmit, leballagunk a Duna-csatornához, onnan vissza a dómhoz, tátjuk a szánkat, tekergünk, kóválygunk a tömegben, ha elunjuk, beülünk valahová egy kávéra, iszunk egy pohár csapolt sört, kis bögre forralt bort, aztán tovább őgyelgünk, chilis vagy vaníliás pörkölt tökmagot ropogtatunk, sült gesztenye héját feszegetjük, míg be nem szakad a körmünk, a Heldenplatzról és a Stephanskirche lábától rakéták sisteregnek az égbe, a fiákeresek rég eliszkoltak, de a macskakövek réseiből még mindig lóhúgy szúrós szaga páráll, a Grabenen iszunk egy pohár puncsot vagy pezsgőt, azt is az utcán, kirakatbaba-mosolyú, nercbundás dámák mellett ácsorogva, akik meg sem rezdülnek a petárdák elefántpuska-dörgésére. Tizenegy után majd betérünk egy bárba, nem tudom, hol, véletlenül keveredünk oda, szétszóródunk a hátulsó traktusban, ahol üzlet is működik, francia, olasz, spanyol, portugál borok alatt roskadoznak a polcok, megsajdul a szívünk – csak egy pillanat az egész, magyaros túlérzékenység, nem ecetesíti meg az öröm ízeit, épp csak úgy ott van, ott lebeg a kérdés –, hogy miért nincs Villány vagy Szekszárd vöröseiből legalább mutatóban, miért nincs egyetlen palack tokaji sem. Megörülök egy szép Ribera del Duerónak, mustrálom, simogatom a palackot, megadóan tűri, mint egy félénk, szép nő, Forát egy krétai recinával cicáz, közelg az éjfél, rendelünk egy palack pezsgőt és nyolc poharat. Koccintunk. Énekeljük el a Himnuszt, súgja valaki. Csak ketten vagyunk, akiknek nem akaródzik. Nem, nem Kölcsey strófáival van baj! Gelencén, Granadában vagy Hriszoszkalítisz kolostorudvarán lehetne. Tulajdonképpen bárhol lehet, csak Bécsben nem. A császárvárosban csinálni magyar rebelliót. De mert Himnuszt nem énekelni nem lehet, felállunk, pohárral a kézben, halkan, magunknak éneklünk, a köröttünk nyüzsgők észre sem veszik, aztán tekergünk még kicsit a Mariahilferen. Az Albertinum felé ballagunk, maradni kéne Picasso miatt?, a Burg kertjében óriás hangfalakból bőg a keringő. Kettő körül indulunk haza, a Fertő mellé, a falusi panzióba. Előhalásszuk a hűtőből a jénait, meghatottan gondolunk Árpádra, a mesterszakácsra, mert a kocsonya úgy szundít, olyan édesdeden alszik óriási üvegbölcsőjében, mint egy egészséges kisded. Kannibál módra csemcsegünk és cuppogunk, ötkor zuhanunk az ágyba, de tízkor már talpon vagyunk megint, barát érkezik, visz minket a nemzeti parkba. Nem a mélyébe, a Hany mocsaraiba, az úszó szigetek, nádasok és lápi erdők világába, most csak a szélére, ahol a szürke marha és a bivalyok csordái telelnek. A terepjáró vedlett, koszos és ráz, de úgy megy, ahogy kell, zötykölődünk hátul a kemény padokon, bámuljuk a tájat, eszembe jut az a nap, amikor először jártam itt, ahogy a töltésről figyeltük a mocsarat, és megpillantottuk a bivalyokat. „Psszt! Ott hevernek.” Öt fekete folt a fű, a nád, a zsombék zöldesbarna szövetén. Öt fekete fej, tíz fekete szarv. Megálltunk, kiszálltunk a kocsiból. Öt fekete fej felénk fordul, minket figyel. Hat, hét, nyolc fekete fej, egymás után merülnek fel a láp sűrű leveséből. Aztán az egyik feláll. Még egy, még egy. Hirtelen felforr, harsog a mocsár, megmozdul a táj, ahogy ötszáz súlyos test tápászkodik. Állunk, állnak ők is, bámuljuk egymást. Az egyik lassan fordulni kezd, taszítja a másikat, az megint egy másiknak feszül, fekete tömbként moccan, fröcsögve, szörcsögve zúdul a csorda, kaptatnak az átellenes oldalon a partra. Most nem megyünk sokáig, talán ha tíz percig zötykölődünk, és már fel is tűnnek az állatok. Nem bivalyok, hanem marhák. A szürke gulya. Nem is szürkék, inkább csontfehérek. Vajszínűek. Itt-ott egy-egy kékes vagy vörhenyes szőrzetű. „Egyszer le kéne jönnötök a hajtásra – mondja Bandi. – Gyertek tavasszal, amikor visszatereljük őket a lápba. Azt látni kell, ahogy megindul ezer–ezerötszáz marha.” Hetvenezres gulyákat hajtottak valaha Debrecentől Bécsig, Nürnbergig, jut eszembe, ahogy bámulom a tonnás állatokat. Nyugodtan ácsingóznak, rágják a szénát, hátracsavarják a fejüket, másfél méteres szarvuk hegyével a lapockájukat vakargatják, megnéznek minket ők is, aztán ismét az emeletmagasan tornyozott széna felé fordulnak. Nincs karám, nincs istálló, csak a villanypásztor alig észrevehető, vékonyka huzalai, előttünk a gulya és a lapos, végtelen táj. A szürkék és a bivalyok nem párosodnak egymással, mesél Bandi, tavaly mégis megvívott két behemót, egy hegynyi marha és egy koromfekete gőzmozdony, úgy rontott egymásnak a két óriás, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a bivalybikának megroppant a gerince, ott is maradt, elpusztult a szerencsétlen. Tekergünk, nézzük az anyjuk nyomában kocogó borjakat. Tegnap is született egy, mondja Bandi, talán éppen az, amelyik ott kóricál kétségbeesetten, tegnapelőtt kettő ellett, azelőtt meg három, fél óra, óra alatt felállnak, ha hat óra alatt sem, akkor valami baj van. Veszélyes lehet, mert éjjel, ha nem vigyáz jól az anyja, kikezdi a róka, aztán elfertőződik a seb. Ne menjünk túl közel, ha borjuk van, kiszámíthatatlanok a nőstények. Felettünk ölyvpár köröz, a távolban, messze a gulyától, az akácliget szélén nagy fehér folt a barna füvön. Az előbb még nem volt ott semmi. Csak nem megsérült vagy elpusztult valamelyik? Szedjük a lábunkat, félúton járunk, amikor már látjuk: vajúdik a hatalmas tehén. Mire a közelébe érünk, ki is tolta, ott gőzöl, páráll a borjú a füvön, az anyja már áll, nem törődik velünk, épp csak a szeme sarkából pillant ránk, nyalogatja a gesztenyevörös halmot, a gőzölgő, mocorgó kupacot, a borjú már emeli is, aztán visszaejti a fejét. Tíz lépésre megtorpanunk, nem megyünk közelebb, nem akarjuk zavarni őket. „Pirók – mondja Bandi. – Úgy hívják ezt a vörhenyes színű bundát. Többnyire megfakul, mire felnő.” Aztán csak szótlanul állunk, bámuljuk az óriási állatot és azt a gőzölgő, rőt kupacot, amely meg-megmoccan az ütemesen mozgó nyelv alatt, emeli a fejét, maga alá húzza a lábát, erőlködik, visszahuppan, áthengeredik a másik oldalára, az anyja pedig csak nyalja, nyalja, néha megböködi az orrával. Süt a nap, a fakóbarna táj fölé zöldeskék ég boltosodik, kiő, kiő! – kiáltja fölöttünk az ölyv, és semmi értelme sincs, mégis eszembe jut, hogy új év első napja van.