(Krakkó)
Legalább Platón kora óta tudjuk, hogy a demokrácia csúf. Közép-Európában mindez azért érint ilyen borzasztó kínosan minket, mert túl szépnek képzeltük a demokratikus rendszer működését. Hosszú, 40-50 éves várakozás után a rendszerváltást követő több mint másfél évtized sem tölt el bennünket igazán sok örömmel. Mind Lengyelországban, mind pedig Magyarországon meglehetősen nagy a kiábrándultság. Logikus mindez, túlzottak lettek volna a várakozásaink?
– A várakozások valóban túlságosan nagyok, sok tekintetben illuzórikusak voltak. Tény az is, hogy ma társadalmainkban nagy az elégedetlenség. Nem gondolom ugyanakkor, hogy az embereknek a demokráciából lett volna elegük. Nem találkozunk olyan komoly politikai programmal, ami a hatalom központosítását, a szabad választások korlátozását irányozná elő, hiszen antidemokratikus elvekkel térségünkben ma senki nem csinálhat karriert.
– A kiábrándultság valóban nem a demokrácia, sokkal inkább annak hiánya miatt tapasztalható. Ráadásul akkor sem lehet túlságosan jó a kedvünk, ha kilépünk a közép-európai térségből, hiszen a demokráciára épülő rend, szemmel láthatóan válságban van. A világ vezető hatalma, az Egyesült Államok például sokszor úgy viselkedik, mint egykor a Szovjetunió, a multikulturalizmustól megszédült Európa nem igazán tudja mit akar. Egyszóval általános az elbizonytalanodás.
– Valójában arról van szó, hogy egy politikai berendezkedés mennyire képes kezelni a világ kihívásait. Az Egyesült Államok a legerősebb állam pozíciójából vállal globális felelősséget a világért, amit én megértek. Tény ugyanakkor, hogy Amerika nem azt mondja, azért kell e felelősséget vállalnia, mert ő a legerősebb. Azt hirdeti, hogy ez az erő a demokratikus berendezés eredménye, így ezt a lehető legtöbb helyen meg kell honosítani, ami mindenképpen a demokrácia retorikájának a túlélését jelenti.
– Minél többet beszél azonban az Egyesült Államok a demokrácia exportjáról, annál inkább szűkülnek a szabadságjogok…
– Nem hiszem, hogy az Egyesült Államok korlátozná a szabadságjogokat. Úgy vélem, manapság sokkal inkább a szabadságjogoknak egyfajta túlterjengésével van dolgunk. Amerika háborúban áll, nem ismerek azonban a történelemben még egy olyan országot, amelyik ilyen helyzetben ennyire megőrizte volna a szabadságjogokat. Persze sokkal könnyebben megérteném az Egyesült Államokat, ha egyértelműen világhatalmi politikáról, nem pedig a demokrácia terjesztéséről beszélne, amivel csak fokozza a problémáit. Ami pedig Európát illeti, úgy gondolom, demokratizálásában a többségi választás biztosítása nem elegendő a sikerhez. Másrészt gondok vannak akkor is, hogy ha például a demokratizáció az oktatás-nevelés területén túlságosan előrehalad. A demográfia, a bevándorlási politika vagy az oktatási rendszer kialakítása olyan problémák, amelyeknek a demokráciához nincs sok közük.
– Európa ereje hagyományosan az értékekben volt. Most azonban mintha kevesebb hangsúlyt fektetne erre. A globalizált világ trendjeit például egyebek mellett olyan amerikai tömegfilmek határozzák meg, amelyek bizony a kelleténél gyakrabban rúgják fel a tradicionális normákat. Európa pedig ahelyett, hogy maga határozná meg az új világ értékeit, átveszi ezt a stílust.
– Egyetértek. Manapság a világban mindenféle világnézeti, bölcseleti és egyéb ideák átadója az Egyesült Államok, míg Európa sokkal inkább reaktív álláspontot képvisel. Válogat, s bizonyos dolgokat elfogad, míg mást visszautasít. Mindenképpen elgondolkodtató, hogy Európa, amely jelenleg rendkívül érdekes politikai kísérleten megy át, nem képes a világ számára érdekes vagy elfogadható ideákat generálni és közvetíteni. Míg Európa egy hosszú aktív időszak után pihenni térő fáradt ember benyomását kelti, addig Amerika fiatalos, mondhatni barbár hévvel ténykedik. Ahová lép, ott mindig történik valami. Jó vagy rossz, de mindenképpen valami, s nem a mozdulatlanság.
– Érezhetően a kényelmes, biztos megoldások keresése, az ismeretlen kerülése vezeti a nyugat-európai elitet abban is, ahogy térségünkhöz viszonyul. Ha például végignézzük az elmúlt 17 évet, egyértelműen látszik, hogy az európai értelmiségnek és a politikusoknak is kényelmesebb, ha a Közép-Európában rég kiismert, mára átöltözött posztkommunisták vannak hatalmon, semmint a konzervatív erők.
– Tény, hogy 1968 lázadása után Európa eszmevilága meghatározó módon baloldalra billent. A ’68-as nemzedék végül győzelemre vitte az ügyét, s diadalmenetben vonult az európai intézmények felé. A jelenlegi helyzet jól mutatja, hogy ezekben az intézményekben máig milyen erős a ’68-asok, illetve utódaik helye.
– E generáció befolyásáról árulkodik az is, hogy az EU alkotmányába nem fért bele a hivatkozás az európai kultúrát, értékrendszert egyértelműen meghatározó keresztény gyökerekre…
– Így van. A probléma másik része a szekularizáció. A nyugat-európai értelmiség nagy része ugyanis úgy véli, hogy Európa igazából a hagyományos keresztény, egyházi intézményrendszer elleni lázadásból születő felvilágosodás korában érte el a teljes érettségét. E szekularizáció egyik következménye, hogy az emberek nem viseltetnek hálával saját örökségük iránt, úgy gondolják, mindaz, ami a felvilágosodás előtt volt, nem lényeges. Így a kereszténységre utalást, a visszatérést a kereszténység eszméjéhez ők egy, az értékítéletük szerint túlhaladott, legyőzött álláspont visszaállításának látják.
– Az elnehezült Nyugatnak adhatott volna új impulzust Kelet-Közép-Európa, amely azzal a morális erővel a háta mögött jelent meg újra az európai politikai színpadon, hogy ledöntötte a kommunizmust. Ehelyett most azt látjuk, hogy ebben a térségben is egyre többen viszonyulnak megértően a múlthoz.
– Ez így van, s szerintem mindez elsősorban azért történik így, mert mi is átvettük a nyugat-európai gondolkodásmódot. Úgy gondoljuk, hogy akkor válunk igazán európaiakká, ha utánozzuk a földrész nyugati felét. Ha nálunk korábban valaki európainak vallotta magát, az azt jelentette, hogy nem ért egyet a kommunista berendezkedéssel, semmiféle mesterséges államrendszerrel, és a hagyományos értékekhez kötődik. Most pedig, ha azt mondom, európai vagyok, az azt jelenti, hogy átveszem azt a gondolkodásmódot, ami jelenleg divatos Párizsban, Londonban vagy Rómában. A kommunizmus idején úgy tűnt, egyfajta védelmet jelent, ha az emberek megőrizték történelmi emlékezetüket. Ma a magukat európainak vallók úgy gondolják, hogy az emlékezet kompromittálja az embert, hiszen a modern európai az, aki nem emlékszik semmire, a múlt nem létezik, csak a jelen és a közeljövő.
– A kelet-közép-európai jobboldali pártokkal szemben is a legtöbbet hangoztatott vád, hogy múltba nézők, moralizálók. Mindez ugyanebbe a sorba illeszkedik, avagy lehet, hogy a kelleténél valóban kicsit jobban néz a múltba a konzervatív oldal, és modernizálásra szorul?
– Én nem látok ilyen egyértelmű válaszutat. Nem hinném, hogy a modern gondolkodásúak építik a jövőt, míg aki a múlttal is foglalkozik, az retrográd lenne. Engem rendkívül irritálnak azok a magukat modernizálóknak tartók, akik úgy vélik, hogy csak úgy lehetünk időszerűek, ha elfelejtjük a múltat. Úgy látom, a modern gondolkodás eme alapfeltételét „sikeresen” teljesítettük, csak valahogy a sikereket nem látom sehol.
– S mit tudna értékekben, gondolkodásban, mentalitásban adni térségünk a fáradó Európának?
– Társadalmainkban továbbra is rendkívül erősen jelen van a metafizika. Mi még ma is sokkal frissebben viszonyulunk Európa gazdag örökségéhez, tehát sokkal gyorsabban, érzékenyebben is reagálunk ezekre. Nálunk azért élnek még olyan lovagi erények, mint a becsület, az önfeláldozás vagy a bátorság, amelyek egyértelműen hiányoznak a nyugati társadalmakban. Mi még sokkal közelebb érezzük magunkhoz az őseinket, apáinkat, nagyapáinkat, és sokkal inkább tudatában vagyunk annak, hogy az életünk nem a születésünkkor kezdődött. A metafizikai elemről jutott eszembe: nem is olyan régen beszélgettem egy német értelmiségivel, aki kifejtette, hogy ateista, nem jár a templomba, a hit egyáltalán nem érdekli, mégis, ha Lengyelországban látja az utcán a sok papot, szerzetest, apácát, mindjárt jobban érzi magát. Eszébe jut ugyanis, hogy az emberi létezésnek bizonyos Németországban már kivesző körei még léteznek.
– Közép-Európát is sikeresen gyűri maga alá a globalizáció. Hogyan lehet ennek ellenállni, s egyáltalán kell-e félni a globalizáció hatásaitól?
– Nem hiszek abban, hogy a globalizáció egyfajta úthenger lenne, ami egy kaptafára változtatva legyűr mindent. Ahogy a történelem tanulsága mutatja, sok minden tőlünk függ, és történhetnek még meglepetések.
– Ha már a térségnél tartunk, nem kerülhetjük meg, hogy az utóbbi időben rengeteg bírálat éri Közép-Európát, mondván, elöntötte a populizmus.
– Lengyelországban nem látok ilyen problémát. Egyébként pedig, ha azt mondjuk, hogy a többség szavát kell hallgatnunk, akkor miért panaszkodunk, amikor valóban szóhoz jutnak azok, akiket korábban senki sem vett figyelembe? A rendszerváltás utáni korszak egyik alapvető hibája, hogy az országok vezetői úgy néztek a választópolgárokra, mint egy páciensre, akin műtétet hajtanak végre, és a legjobb, ha a delikvens nyugodtan, csendben ül, és nem szól egy szót sem. Ezek az emberek démosz nélkül szeretnének demokráciát! Az igazság az, hogy a demokrácia mint olyan mindig is erősen populista.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
