Borissza szótár

L U G A S

Borízlelésük felsőfokának kifejezésére a régiek még csak annyit használtak, hogy kitűnő. Hogy tüzes. És zamatos. Vagy: igen jó. S aki esetleg mélyebbre merül a magyar borissza szótárban, egy elképzelt régi „tesztelésben” efféléket is találhat: „resedához hasonló zamatot fejleszt” – ezt a három-négy éves olaszrizlingekről írta Rudinai Molnár István még 1887-ben. Aztán, összehasonlításul: „az erdélyi riessling borok minőség és illat dolgában nem sokat engednek a Rajnamelléken termett riessling boroknak”. (Entz Ferenctől származik a mondat az 1860-as évekből. Beutazta a történelmi Magyarország, a Kárpát-medence összes borvidékét, úti jelentéseket írdogált éveken át, s épp az erdélyi rajnai rizlingről a nagy Paget Jánosék fellépése idején már előre jelentette, hogy egészen meglepő fejedelmi itallal találkozott a Kis-Küküllő mentén.)
Különben az öreg borleírásokban röpködnek az egyszerű „erős, de nem testes” fordulatok vagy a „fűszeres illatú” elnevezések (pl. szagos sárfehér), netán a „kellemes, tartós utóízű bakator” félék. Ilyen az öreg Pettenkoffernek, az egyik legnagyobb magyar vincellérnek egyszerű, lényeglátó jellemzése a juhfarkról: „elsőrendű, kellemes, savanykás, zamatos és tüzes”. De: csak ennyi – semmi cicoma a szaglás mai divatos művészetéből, sehol egy kényszeredetten előráncigált növénytani vagy geológiai metafora, sehol az ingerlő pára egzotikumokba csomagolt leírása. Akkor enynyi is elég volt.
És ez a nyelvi készlet lényegében ki is tartott az utolsó századfordulóig – bár itt-ott felbukkant egynémely ma is használható jelölő-jelölt viszony. Nagyon is alaposan szemügyre kell hát vennünk őket, mert a sikerültebb leírások azt mutatják, hogy a bort leírni (tesztelni): istenkísértés. Bizonyos tehetség vagy érzékenység mellett még invenció, sok kóstolás és élettapasztalat szükséges hozzá. Vagyis: maga a borleírás éppen olyan, mint egy jól sikerült műleírás. Nyelvi leleményesség, poétikai jártasság, grammatikai fegyelem és szigorú, kiérlelt pontosság – e rekvizitumok nélkül nem megy. Én magam is azért sertepertélek oly sokat a bor mint „olyan” körül, mert folyamatosan tanulom a szótárt, s mert a borkészítést ugyanolyan nemes, sőt fennkölt foglalatosságnak tartom, mint a regény- vagy szonettírást. Netán a táblafestést és szimfóniakomponálást – ezt most nem részletezném, annyit azért jelzek, hogy a madarak énekét is meglehetősen bonyolult lekottázni. Olyan írók, mint Krúdy, Márai vagy Hamvas, ezt is tudták. De ők a törpe minoritás.
A mai satnya nemzedék aztán külön mankókat is kapott: nem volt elég a nyelvi tehetségek és szakemberek évezredes megjelöléseit lekoppantani a nemes nedűről, nem volt elég utalni arra, ami közismert volt saját környezetünkből, hogy a bor lehet a Kárpát-medencében is ezerféle. Csupán gyümölcs- és virágillat szerint lehet például bodzavirág-, ibolya-, szegfű-, rózsa-, akác-, narancsvirág-, kakukkfű-, zsálya-, üröm-, alma-, körte-, sárgabarack-, dió-, őszibarack-, meggy-, gomba-, citrom-, eper-, málna-, feketeribizli-, szegfűszeg-, fahéj-, vaníliaillatú. De lehet, mert ismerjük pár évszázad óta, cédrus-, csokoládé- és kávéillatú is, hogy a dohány-, a tűzkő- vagy a bagariaillatról ne is beszéljünk. Nem volt elég eddigi jelzőkészletünk, mert a franciák, a szaglás és ízlelés nemzetközi bajnokai „feltalálták” és rendszerbe állították a globális borillatokat, és a szaglás mintáit különféle illatkollekciókban piacra dobták. Jean Renoir, az „orr bajnoka” olyan páratlan kollekciót hozott össze, amely mára több mint ezerfajta mintából áll, és a nemzetközi pohárnokok népes hada (sommelier) ezeken nőtt fel. S ezekből a megvásárolható mintákból, készségfejlesztő játékos tanulási lehetőségekből készül fel a nagy nemzetközi borízlelési csatákra. (Persze maga a „rendszergazda” lényegében abból a szerény ars poeticából indul ki, amely annyit mond, amit mi is tudunk, legalábbis a latin költők óta vagy a XVIII. századi magyar Görög Demeter óta, aki szerint a sokesztendős aszúborok „vino vitriano szoros értelemben a bor lelke” nevet viselték: a borról úgy kell beszélni, mint a színházról vagy bármilyen más művészetről.)
Én persze, nem becsmérelve a rangos nemzetközi divatot, inkább az afféle régimódi mondatokat szeretem, mint amilyet például Gamauf Vilmos, a régi erdélyi pinceegylet hajdani titkára írt a dicső XIX. századvégen: „a rajnai rizling olyan, mint egy szőke, kék szemű, karcsú, 18-ik tavaszán virágzó szép leány”. Aztán: „a Traminer olyan, mint a hegedű, annál értékesebb, minél több évtizeden át sírt és sóhajtott”. S gyöngyszemek egy mai szerzőtől: „a kadarka a vörösborok hetyke fickója”. Vagy: „kedély van benne, és kedélyre hangoló, beszélgető bor”. Vagy: „illata ingerlően fűszeres, szegfűszegre emlékeztető, íze könnyed, üdítő, enyhén fanyarkás, közepes testű, de igen barátságos, és ebben kitartó”. Vagy: „a pinot noir, bár férfias, mint minden vörösbor, de papos szelídségű”. Aztán: „a királyleányka csupán nevében királyi, voltaképpen becsületes kalaposleány”.
És folytathatnám Csávossy György erdélyi borász és költő telitalálatait. Persze jól tudja, hogy a borról beszélni nemes magasság, csodás nyelvi trouvaille. Ám az isteni műhöz képest – makogás. Közelítés az égiek felé; Krúdy atyánk ezt is jól látta.
Nála még a borban is ott lustálkodik az elveszett, „eltűnt” idő problémája, s hogyan is lennének nyelvi nehézségei?! Egyik figurája csupán így emlegeti a fontos dolgokat:
„A borok »bukéját« nem lehet eltenni, elillannak ők az élettel együtt, de mikor ott ültünk a Ranolder püspök tölgyfa ebédlőjében, mint állami kiküldöttekhez illik, és a pipafüstmentes ebédlőben felnyitottuk az első palack badacsonyi rajnai rizlinget, akkor tudtuk meg, hogy mi az püspöknek lenni Magyarországon. Se a miniszternek, se másnak nem tudtam volna elmondani, hogy mi van ebben a szőlővirágszagú borban, csak ültem, üldögéltem, és arra gondoltam, hogy hány évig élhetnék, ha mindig ilyen borillatot és borízt élvezhetnék?
Száz esztendeig. Mint akár a papok.”
Kell-e ennél több? Van-e fontosabb az életben? Száz év: elcsendesedni, lábujjhegyen járni, és megérteni ezt-azt a nagy univerzum viselt dolgaiból. S folytatni a lehetetlent – még több új, jó borissza szótárt írni. Azzal a leleményességgel és igazodással, ahogy Krúdy és a többi öregek tették.