Brook óta azon már túl lennénk, hogy hófehér borzolt szakállas, mesebeli Lear apó bolyongjon vénasszonyosan jajongva a hóviharban. Paul Scoffield férfias, drámai erővel üvöltött az égre a nagy angol mester rendezte, apokaliptikus előadásban. A világmindenség fájdalmát hordozta magában. A produkció óhatatlanul mércévé vált.
Való igaz, a rendezők manapság megpróbálkoznak újabb és újabb értelmezésekkel, de többnyire beletörik a bicskájuk. Filozofikus világkép, kemény következetesség szükségeltetik hozzá, és nagy kifejező- erejű, puritán színészi játék. Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi színház főrendezője, megannyi fesztiváldíj birtokosa, nem egy előadásában jelét adta ennek. Jogos várakozással néztünk elébe a Nemzeti Színházzal való együttműködésének. A Lear király a két teátrum közös vállalkozásában született, Bocsárdi itt és ott is megrendezte. Áprilisban jönnek a sepsiek, lemérhetjük a különbséget.
Bartha József kelták korabeli, nyomasztóan szürke, börtönsivár falak határolta játékterén, majdhogynem díszletelemek nélkül zajlik a történet. A címszereplő Blaskó Péter, a királyi kényúr mint a legfőbb hatalom már-már isteni birtokosa dörög, mint akit csak hódolat illet, nem bírálat. Pedig volna mit bírálni rajta. Önhitten és naivan földarabolja birodalmát két hízelgő lánya között, és kitagadja az egyetlent, aki őszintén szereti, Cordeliát, valamint igaz híveit, Kentet és Glostert. Nem hiába állítja büntető próbatételek elé Shakespeare, hisz helyre kell zökkenteni az időt és a viszonylagos harmóniát. Bocsárdi szakadatlan indulatosságba kergeti az amúgy férfiereje teljében mutatkozó királyt. Csakhogy Blaskó kezdeti jogos uralkodói fölénye, magabiztossága hovatovább egysíkú üvöltözéssé alakul, amit nyilván nem lehet tovább fokozni, s ami olykor deklamálással párosul. Már-már szétfeszíti a düh, de megpróbáltatásai közben sem tapasztaljuk: Canossa-járásával mélyül bölcsessége. A fináléra ébred újból magára, amikor ártatlanul kivégzett lányát, Cordeliát mintegy elevenné mímelve, testét testével támasztva vonszolja, némán vezekelve mellé temetkezik. Megrendítő, felemelő pillanat: a vörös virágmező előtt fájdalmas szeretete sugarában szótlan búcsúztatja a lányt, és ítéletet mond maga fölött, a túlélő fölött – kegyetlenebbet és katartikusabbat, mint amit hálátlan családja és a természet vad elemei róttak ki rá.
Tartok tőle, Bocsárdi László, aki évek óta valósággal együtt lélegzik saját csapatával, nem mérte föl, hogy a Nemzeti Színház más-más hagyományokon nevelkedett, önnön egyéniségük okán kevésbé rugalmas, neves művészei nemigen tudják egy csapásra átvenni a rendező szokatlan ritmusát, más tőről metszett kifejezőeszközeit, stílusát. Így aztán jobbára mesterkélten hat a lecsupaszított játékmód, látnivaló az erőfeszítés. Bodrogi Gyula Kent gróf képmásában rutinját megtagadva vállalja a puritán játékot, elűzött ura kockázatos szolgálatát, helyenként mégsem érezzük meggyőzőnek. A hűségéért megvakíttatással lakoló Gloucester szerepében Jordán Tamás is a nemes egyszerűséget, a belső játékot választja, a második részben azonban gyengül expreszszivitása. Törőcsik Mari szemlátomást értette Bocsárdi szándékát, a bolond fanyar-tragikus bölcsessége őszintén gördül az ajkán, testbeszéde sokatmondó. Varga Mária meglepően karakteres Gonerilt alakít, akiben ott a józan ítélet is, nemcsak az obligát gonoszság. Söptei Andrea (Regan) pedig alattomossággal színezi szerepét. Izgalmas-rejtelmes Edgart jelenít meg László Zsolt, aki ugyan meztelenül bolyongó Szegény Tamásként – nyilván rendezői utasításra – túlmisztifikálja szerepét. Már az első jelenetben érthetetlenül ide-oda rohangáló, ugribugri paprikajancsivá formáltatja az álnok Edmund figuráját Stohl Andrással a rendező, pedig a fattyú gátlástalanságát, ürességét nem súlytalanul, diszkófiú módra kellene ironizálni. A leggyengébb „láncszem” Cordelia, s ez végképp kibillenti az amúgy szép, ám ritka színpadi pillanatokkal megtűzdelt előadás egyensúlyát. Vass Teréz híján van az őszinte bájnak, a szeretet kisugárzásának. Ha a terjedelem nem korlátozna, szót ejthetnék még a többé-kevésbé következetesen végigvitt rendezői vonalvezetésről, ám a rosszul felmért „alkalmazás” helyett talán neki kellett volna több segítséggel szolgálnia a színészek számára.
(Lear király. Nemzeti Színház, rendezte: Bocsárdi László.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
