Elveszett bizalom

Kedden vitanapot rendezett a parlament hazánk demográfiai helyzetéről. A miniszterelnök ennek során kifejtette abbéli meggyőződését, hogy kétséges kimenetelűek azok az állami intézkedések, amelyek a gyermekvállalási kedv növelését célozzák. Gyurcsány Ferenc szerint ugyanis ezeknek hatása csupán annyi, hogy előbbre hozzák az amúgy is tervbe vett gyermek vállalását. A hazai népesedéspolitika elmúlt fél évszázadának tapasztalatai azonban ellentmondanak ennek a meglátásnak.

Négy év kivételével immár 1958 óta elégtelen születési arányszámok, 1981 óta abszolút értelemben is fogyatkozó, néhány éven belül tízmillió alá süllyedő magyarországi népesség, idestova egy évtizede döbbenetesen alacsony, 1,3 körül stagnáló átlagos gyerekszám, gyorsuló elöregedés, szórványosodó, elapadó határon túli utánpótlás – röviden összefoglalva ezek a Kárpát-medencei magyarság legfontosabb népesedési mutatói és jellemzői. A rossz tendencia, hiába hangoztatják félrevezetően, magától nem változik meg, sőt cselekvés híján még válságosabbra fordul.
Január 6-án megjelent Pilótajáték című írásunkban azt igyekeztünk bemutatni, hogy a magyarországi, tágabban európai demográfiai válság nem csupán szellemi, hanem elsősorban gazdasági hatásokra vezethető vissza, s immár nincs idő halogatni a szembenézést a rendkívül aggasztó, pusztulással fenyegető helyzettel. Mindezt Fekete Gyula is megerősítette a vele készített interjúban (Magazin, 2007. január 20.).
Ezúttal rövid történeti demográfiai áttekintés segítségével érzékeltetjük, miként került a szakadék szélére Magyarország a népesedés szempontjából történelmi távlatban rövid idő, kerek fél évszázad alatt. A számokat, adatsorokat, azok alakulását nem magukban, hanem az adott gazdaság-, illetve szociálpolitikai intézkedésekhez és történelmi eseményekhez kötve ismertetjük, mert ezek jelentősen befolyásolják a gyerekvállalási hajlandóságot.
Több lehetőség kínálkozik arra, hogy meghatározzuk a jelenre hatással bíró demográfiai tendencia kezdőpontját. Egyrészt a trianoni országcsonkítás időpontja, hiszen a magyarok természetes népszaporulata ezután szerte a Kárpát-medencében kimutathatóan és lényegesen lecsökkent. (Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a magyarok népszaporulata magasabb volt az akkori Magyarország valamennyi népéénél és nemzetiségéénél, az 1920-as években végzett felmérések alapján viszont már a legalacsonyabbá vált!) Bár sokan állítják, hogy Trianon hatása még ma is kimutatható a lelkekben, ekkora időtávlatot mégsem célszerű átfogni, ráadásul a Trianonra való örökös hivatkozás a külső körülményekre hárítja a felelősséget. Az 1958-ban bekövetkezett változás legalább ennyire sokkoló: Magyarországon először ebben az évben született kevesebb gyermek annál, mint ahány hosszú távon biztosíthatná az utánpótlást. Szakszerűbben: a nettó termékenységi arányszám először ebben az évben esett a reprodukciót biztosító 1 alá. (A mutató arról tájékoztat, mennyi az egy nőre jutó azon leánygyermekek száma, akik megérik a termékenységi kort. A másik fontos mutató a teljes termékenységi arányszám, amit a köznyelvben átlagos gyermekszámként ismerünk. Ez az egy nőre jutó születések számát mutatja, s a népesség stagnálásához 2,1–2,2 között kell alakulnia.) A vizsgálódás kezdetét azonban néhány évvel korábban érdemes kijelölni, hogy megértsük, milyen hatások következtében esett a születések száma már akkor a minimálisan szükséges alá.
A második világháború után – minden bizonnyal a békének köszönhetően – átmenetileg megfordult a már több évtizede tartó hanyatlás, de 1949-ben ismét csökkent a születések száma. Ez indokolta az 1950-ben életbe léptetett abortusztilalmat, amelynek hatására a születések száma évről évre emelkedett, a csúcsot jelentő 1954-ben 223 ezerre, amely durván 50 ezerrel volt több a hat-nyolc évvel azelőtti átlagnál, ám érdekes, hogy 1955-ben „magától” visszaesett 210 ezerre. Egy évvel később véget ért a „Ratkó-korszak”, ekkor ugyanis eltörölték az abortusztilalmat, sőt a művi vetélést teljes mértékben liberalizálták. (Az abortusz megítélése külön írást igényelne, e helyütt csak a demográfiai folyamatokban megmutatkozó következményét lehet feladatunk és célunk figyelembe venni.)
Az abortusz liberalizációjának hatását az eltiport forradalom és szabadságharc még inkább felerősítette. Egyúttal bizonyságot szolgáltatva arra, hogy a politikai változások, a nemzettudatot befolyásoló események hatással vannak a népesedési folyamatokra. A szabadságharc leverése frusztrálta az egész társadalmat, ráadásul több mint kétszázezren – zömében termékeny korban lévő fiatalok – hagyták el az országot. (Mindez alapvetően 1957-ben befolyásolta a gyermekvállalási hajlandóságot, a népszaporulatban a kilenc hónapos biológiai ciklus miatt pedig 1958-ban jelentkezett először.) Kováts Zoltán professzor nyomán megjegyezzük, hogy a nemzetközi statisztikák szerint a termékenységgel kapcsolatos szokások általában viszonylag lassan változnak meg. A magyar asszonyok viszont 1956-tól kezdve úgy jártak a művi vetélést végző klinikákra, mintha a menthetetlenül bukásra ítélt magyar sors átkaként a kilátástalan jövő terhétől akartak volna megszabadulni. Az abortuszok száma néhány éven belül 170–180 ezerre ugrott, miközben a születéseké 130–140 ezerre esett vissza! Ezen a ponton nem feledkezhetünk meg a városiasodás hatásáról: Budapesten volt olyan év, amikor csupán minden ötödik életnek indult magzat látta meg a napvilágot.
Ha valaki a nemzetféltő gondolkozást szélsőségesnek tartaná, annak kedvéért, amúgy ízelítőül, idézünk két passzust az 1958-ban nagy példányszámban megjelent, a közvéleményt jelentősen befolyásoló Születésszabályozás című „szakkönyvből”: „A szülő nők ápolásának átlagos tartama kétszerese (7-8 nap) a művi elvetélés kapcsán kezeltekének (3-4 nap). Csupán annak a szükséglettöbbletnek a kielégítéséhez, ami akkor adódna, ha az 1957. évben elvetélt magzatok felét kihordták volna, mintegy 1000 új kórházi szülészet-nőgyógyászati ágyra lett volna szükség. […] Míg a dolgozó nők vetélései miatt mintegy 170 000, addig a szülések miatt kb. 5 400 000 munkanap esett ki az 1956. év folyamán.” Népirtás bűnpártolása miatt kezdeményezett-e már valaki büntetőeljárást a szerzők ellen?
A kommunista gazdasági racionalitás szerint tervezett embertelen jövő meghozta gyümölcsét. A népesség számához képest 1962-ben az egész világon Magyarországon született a legkevesebb gyermek! A teljes termékenységi arányszám akkori, 1,6-es döbbenetes mélységét azzal is érzékeltethetjük, hogy ezt az adatot csak 31 év múltán, 1993-ban múltuk ismét alul. A 45 évvel ezelőtti adat is bizonyság arra, miért félrevezető az abszolút számok felől vizsgálni a népesedési folyamatokat, hiszen 1962-ben a születések száma (130 ezer) még bőségesen meghaladta a halálozásokét (108 ezer). Az arányszámban ezt követően lényeges változás 1965 és 1968 között mutatható ki: 1,81-ról 2,06-ra, azaz 14 százalékkal nőtt. Az okokat sem kell sokáig keresgélni: 1965-ben megemelték a családi pótlékot – ezt a családtámogatási formát a világon először Magyarországon emelték törvényerőre még 1912-ben; hová jutottunk azóta? –, 1967-ben pedig bevezették a gyest. Az 1968-as „csúcs” után az átlagos gyerekszám ismét csökkenni kezdett – ebben nyilván szerepet játszott a gyes és a családi pótlék reálértékének esése –, mígnem a hetvenes évek közepén – mai szemmel visszatekintve így kell fogalmaznunk – csoda történt. Több szempontból is. A kommunista vezetés, jobban mondva annak a nemzetibb érzelmű, a közösségi jövő iránt felelősséget érző része nemcsak fel-, hanem be is ismerte: baj van, sőt intézkedett is. A kormány komplex csomagot („népességpolitikai határozatok”) fogadott el a demográfiai helyzet javítása érdekében, s az eredmény nem maradt el. Az 1973. évi 1,95-ról a csúcsot jelentő 1975-ben 2,38-ra ugrott a teljes termékenységi arányszám, ami 22 százalékos javulás. Ez azért is örvendetes, mert a Ratkó-korszak gyermekei ekkor voltak termékeny korban, tehát az abszolút születési számokban is jelentős emelkedés következett be (1975-ben 194 ezer). Átmenetileg csökkent a csúcsát 1969-ben 207 ezerrel elért abortuszok száma is. Négy év erejéig (1974–1977) sikerült kiigazítani a már másfél évtizede tartó rossz tendenciát, ám rögvest megindult az ellenkampány. A sajtó ontotta a demográfiai „hullámról” szóló rossz híreket: milyen „elviselhetetlen” terheket ró a társadalomra a több gyermek a bölcsődei, óvodai és iskolai helyek szükségszerűen nagyobb száma miatt; s persze a gyes és a családi pótlék reálértéke ismét csökkenni kezdett.
Újabb korszakhatárhoz érkeztünk 1981-ben. Az ország teljes lakossága ebben az évben fogyásnak indult. Hogy miért csak ekkor, ha már 1958 óta elégtelen volt a születések száma? Azért, mert az addig kedvezőbb kormegoszlás elfedte az alacsony termékenység következményeit: egy ideig magas volt, és csak lassan csökkent a legtöbb gyermeket szülő női korosztályok száma és aránya. Azaz a demográfiai hanyatlás csak jelentős eltolódással, durván húsz évvel később érezteti a hatását, ám azután egyre nagyobb erővel. (Ugyanez az elv lenne érvényes a kilábalásra is.) Egyúttal itt kell keresnünk a Kádár-rendszer „sikerét”. A megrabolt jövő volt az akkori jólét forrása, ahogy azt a már idézett Születésszabályozás (1958) című szörnyszülöttből is kiolvashattuk. A gulyáskommunizmust a demográfiai hanyatlás táplálta. Nem véletlenül, ahogy hangoztatják, csupán a nemzetközi folyamatok következményeként kezdett a nyolcvanas évektől szétesni a Kádár-rendszer, hanem azért is, mert addigra felélte tartalékait.
A nyolcvanas években a helyzet mindazonáltal még nem volt teljesen reménytelen. 1975-től (2,38) 1984-ig (1,73) folyamatosan csökkent az átlagos gyerekszám, de 1985-től ismét emelkedésnek indult. Egyrészt mert a politikai változások reménykeltőek voltak, másrészt a gyed 1985-ös bevezetése hosszabb távon fejtette ki hatását. A születési sorszám szerinti bontás megmutatja, hogy a gyed különösen a harmadik és negyedik gyermekek születési gyakoriságát illetően, valamint a diplomás nők körében bizonyult hatásosnak. Az arányszám 1985-ben 1,83-ra emelkedett, s kisebb ingadozás mellett egészen 1991-ig nem csökkent, sőt az akkori 1,86 alapján még nőtt is.
Onnantól már a rendszerváltozásnak nevezett kor szomorú kronológiája következik, de egyik utolsó lényeges intézkedésével még a Kádár-rendszer is tetézte a bajokat. Az 1988-ban bevezetett személyijövedelemadó-rendszer nem vette figyelembe az eltartottak számát, a demográfia felől nézve: gyermekadót vetett ki a családokra.
Noha az Antall-kormány megpróbálta reálértéken tartani a családtámogatásra fordított összegeket, ez csupán arra volt elegendő, hogy a környező országok közül Magyarországon esett a legkisebb mértékben az arányszám – 1994-re 1,64-ra. A Horn-kormány a méltán elhíresült Bokros-csomaggal kiigazította elődje „mulasztását.” Még 1994 végén megvonták a gyermekek után járó adókedvezményeket, 1995 márciusában pedig eltörölték a gyedet, és a családi pótlékot rászorultsági alapúvá tették. A szakemberek és a felelősen gondolkodók figyelmeztetéseire fittyet hánytak.
A népesedési folyamatok alakulása önmagáért beszél. 1994 és 1998 között 1,64-ról 1,33-ra zuhant a teljes termékenységi arányszám. S bár az Orbán-kormány visszaállította a gyedet, a társadalom nem felejt, a bizalom odalett. A mutató értéke 1999-re 1,29-ra esett, s bár átmenetileg kicsit javult (2000-ben 1,33), 2004-ben már ismét csak 1,28 volt.
A politikusok azonban sehogy sem akarnak észbe kapni. Sőt azzal takaróznak, hogy akadt olyan év, mint például 2003, amikor emelkedett a születések száma – tehát nincs gond. Ez persze hamis érvelés. Nem csupán a teljes termékenységi arányszám stagnál immár lassan egy évtizede megdöbbentően alacsonyan, 1,3 körül, hanem 1998 óta a születések száma egyszer sem érte el a 100 ezret, a halálozásoké ennél – ugyancsak azóta – átlagosan durván 40 ezerrel, de például 1999-ben 49 ezerrel volt több. S az abszolút számok tekintetében az a tény még el is fedi a bajt, hogy az utolsó nagyszámú generáció, az 1974–1977 között születettek, a Ratkó-unokák most vannak – de már nem sokáig, csupán néhány évig – termékeny korban.
Nem kell hozzá sem váteszi képesség, sem mély szakmai ismeret, hogy megjósoljuk, a tendenciák változatlansága mellett öt–tíz éven belül a születések száma 90 ezer alá süllyed, a halálozásoké pedig 140 ezer fölé emelkedik. A nagyobb népességű korosztályok közül a Ratkó-gyerekek ugyanis menthetetlenül elérik az elhalálozás statisztikailag valószínű életkorát, az unokák pedig kiöregednek a termékeny időszakból. Ezzel párhuzamosan a véleményformáló, a politikai-gazdasági hatalmat kezében tartó elit egyre bőszebben fogja hangoztatni az idegen népcsoportok betelepítésének szükségességét, ami a magyar népesedési katasztrófa újabb, még drámaibb fejezetének kezdetét jelenti majd.
A szakértők hosszú távú becsléseket is készítenek. Ugyancsak változatlan tendenciák mellett a trianoni ország magyarsága 2025-re 9 millió, 2050-re 6,5 millió főre fogyatkozik, méghozzá a túléléshez menthetetlenül elöregedve. Ezt persze ma még csak károgásnak tartják. Ám egy-két évtizede azt sem tudták volna elképzelni az emberek, hogy az ország lakossága 10 millióra csökken. Ez pedig már tényleg csak néhány év kérdése.
Van-e egyáltalán olyan figyelmeztetés, amire a magyarság hajlandó odafigyelni? Úgy tűnik, nincs. Pedig addig kellene cselekedni, amíg a sorsunk a saját kezünkben van. Ma talán még nem késő.