Természetesen az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő véres megtorlások arányaikban nem hasonlíthatók az őszi eseményeket kísérő kormányzati retorziókhoz. A kérdés és a szereplők, áldozatok kezelése azonban önként kínál analógiákat. A Gönczöl Katalin igazságügyi és rendészeti minisztériumi főtanácsadó által vezetett bizottság mellékletekkel együtt több mint kétszáz oldalas, tudományos terminológiától hemzsegő, ám didaktikusan szájbarágós summázata mégis kellemetlen reminiszcenciákat kelthet sokakban. Az MDP utódpártjaként az állampárti stafétabotot ellentmondásos körülmények között átvevő MSZMP-nek ugyanis létkérdés volt, hogy a történelmet még a szereplők, a sokat szenvedett lakosság számára is átírja. Ezért úgynevezett szakértőket, pártkatonákat bízott meg, hogy az „ellenforradalmi lázadás, puccskísérlet” verziót ideológiailag is alátámassza. A kormányzati tisztségviselő Gönczöl Katalin és a jelentős részben pártállami vezetői múltú társai a nemrég nyilvánosságra hozott hosszadalmas jelentés tanúsága szerint ideológiailag hasonló feladatra vállalkoztak. Meg kell ugyanis magyarázni, ha a hatalom lesújtott, és világossá kell tenni, hogy ez a jövőben sem lesz másképpen. Jóllehet a megbízó MSZP–SZDSZ-kabinetnek is címeztek néhány rosszalló megállapítást, ezek a megjegyzések most is a hatóságok túlzott kezdeti engedékenységét bírálták.
„Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben” – olvashatjuk a címlapon. No persze – félreértés ne essék – nem a még hivatalban lévő kormányfő által megbízott szakértők irományának első oldalán, hanem az 1956. november 4. utáni négy kötet borítóján. Amely leegyszerűsített formában három kasztba sorolja a magyar társadalmat. A felforgató, rendszerbuktató megmozdulások csúcsán az ellenforradalmi szervezkedést ideológiailag irányító összeesküvő erők vannak, amelyek a régi rend reakciós elemeiből és az imperialista hatalmak szolgálatában álló szervezetekből állnak. A középső szint azok a hazai ellenforradalmi, főként fegyveres csoportok, amelyek tevőlegesen vesznek részt a fizikai erőszakban és a bomlasztásban. Végül a piramis legalján a széles néptömegek, amelyek szintén több alrendszerre oszthatók. Vannak azok a társadalmi csoportok, amelyeket megpróbáltak az imperializmus uszályába hajtani. Vannak továbbá a megtévesztett tömegek, amelyek az ellenséges propaganda hatására időlegesen szembefordultak a proletárhatalommal, mert nem voltak eléggé felvértezve a tudományos szocializmus szellemi eszköztárával. Minő kritikai attitűd, a Fehér könyv szerzői azért komoly bírálatot is megfogalmaznak a bukott kommunista pártvezetők felé. Ezek a dörgedelmek nagyjából abban foglalhatók össze, hogy a Rákosi–Gerő-klikk bűnös módon visszaélt a párt és a munkáshatalom bizalmával.
A Fidesz mint főgonosz
Bármilyen sajnálatos, de a Gönczöl Katalin főtanácsadó által elnökölt bizottság némiképp hasonló, sematikus képet vetít elénk a mostani őszi eseménysorról. A Fidesz mint főgonosz a lélektani felbujtó szerepét tölti be. Még ha több utalás történik is arra, hogy feltehetőleg nem ilyen végkifejletet álmodtak meg a jobboldali boszorkánykonyhában, egyértelműen Orbán Viktorék szisztematikus kormánybuktató vágyait jelölik meg mint az agresszív folyamatok eszkalálódásának gerjesztőjét. A koncepciós séma másik fontos komponense – s egyben második szintje – azok a szélsőséges csoportosulások, amelyek vették a Fidesz antidemokratikus, nem is igen burkolt üzenetét, s tevőleges megvalósítóivá léptek elő a kormánybuktató forgatókönyveknek. A harmadik, legalsó grádicson Gönczölék szájbarágó sugallásának megfelelően itt is a megtévesztett tömegek foglalnak helyet, amelyeknek azonban – ha jól érthető a „szakértők” figyelmeztetése – nagyon óvatosan szabadna csak részt venniük mindenfajta tömegrendezvényen. Mit lehet tudni ugyanis, mikor válnak alanyaivá a rendőrség amúgy teljesen jogszerű oszlató tevékenységének. S ilyenkor ugye, mindenki fusson, amerre lát és tud, hiszen – így a volt ombudsman vezette stáb – a rendfenntartóknak nincsen lehetőségük, hogy szelektáljanak a tömegben, ki a vétlen bámészkodó, ki pedig az, aki előre megfontolt szándékkal tartózkodik a városnak azon a fertályán, ahol az oszlatás történik. A tömegnek az a része, amely semmilyen formában nem hagyja magát elámítani, félrevezetni a szélsőséges ordas eszméktől, természetesen nem keveredhet ilyen testi és lelki egészséget könnyelműen kockára tevő kalamajkákba. Már ha otthon marad vagy nagy ívben kikerüli azt az utcarészletet, ahol több rendőrt lát csoportosulni, netán intézkedés, például igazoltatás, fenyítés közben. Ez tehát a felelős állampolgári magatartás a Gönczöl-bizottság prominensei szerint a XXI. század elején az európai uniós tag Magyarországon, ha valaki tud a sorok között olvasni.
Az áltudományos frazeológia s az akkurátus egzaktság képzetét árasztó szöveg fejezetekre, alfejezetekre és al-alfejezetekre osztása elfedi azt, hogy a jelentés – éppúgy, mint a Fehér könyv – nem bíbelődik sokat a tényekkel, még azokkal sem, amelyek ott lábatlankodnak az orruk előtt. Nagyvonalúan átugranak egy egész sor olyan történést, amely pedig még a baloldali liberális médiában is bőséges prezentációt kapott. Meg sem kottyan a volt emberi jogi biztos igazságérzetének, hogy például tavaly október 23-án se suttogva, se üvöltve nem hangzott el az oszlatások előtt felszólítás a rendőrök részéről. Mint ahogy az sem veri ki a biztosítékot a tudós testületnél, hogy a mellékutcákban hazafelé bandukolókat, esetleg helyi boltosokat lőttek telibe gumilövedékkel, s hogy többen szemük világát is elvesztették. Azt sem tartják relevánsnak még az említés szintjén sem, hogy gyermekeket, idős embereket félemlítettek meg s „oszlattak” a város olyan távolabb eső pontjain, vendéglátóhelyein is, ahol legfeljebb tenyérjósok jövendölhették volna meg, hogy rendőrök kíméletlen attakjára kell számítaniuk. Számos ponton mégis hiba csúszik a Gönczöl-féle koncepciós eljárásba, s leleplező önellentmondásba keveredik a szöveg. Az egyik kirívó példa: megfellebbezhetetlen igazságként sulykolják, hogy a rohamozó rendőrök mindent megtettek, nehogy összekeveredjenek a Belvárosban az úgymond randalírozó szélsőségesek és a Fidesz-gyűlés „tüntetői”. Igaz, a televíziós felvételekből egyértelmű, hogy a lovasroham éppen az Astoria irányába hajtotta az üldözött, feloszlatandó tömeget, s nem fordítva, de sebaj, mi azért nem a szemünknek hiszünk, hanem a rendőrségi jelentésnek – gondolhatták Gönczölék. Aztán csodák csodájára elénk tűnik egy szövegrész, ahol a rendőri intézkedés negatívumaként említik, hogy nem zárta le jó előre kordonnal az Astoriánál lévő Fidesz-rendezvényt a Deák tér felé, nehogy rácsatlakozhassanak az úgynevezett rendbontók.
Visszaköszön a Kádár-rezsim
Ha már szóba került az október 23-i ünnepség, ne menjünk el szó nélkül a tendenciózus szóhasználat mellett. A jelentés nem hajlandó október 23-i ünnepséget említeni, miként hiányzik a szerzők szótárából az ünneplő kifejezés is. Tendenciózusan csakis „rendezvény” szerepel az ünnep helyett, az ünneplők pedig náluk csak „tüntetők” lehetnek. Nyilván a szó-, illetve frázishasználatnak kell elsimítania azt a jogállami abszurditást, hogy békés ünneplőkre voltak képesek kormányzati elvárásra – s nyilván parancsra – támadni egy EU-tagállam csuklyás, azonosító nélküli, vagyis terroristajelmezbe öltözött rendőrei. Mondhatják erre azok a mazochisták, akiknek volt türelmük behatóbban tanulmányozni a kétszázhatvanvalahány oldalas kormányzati apológiát, hogy a kormányzati szervek és maga Gyurcsány Ferenc is kapott kritikát az általa életre hívott testülettől. Igen, csakhogy ezek a bírálatzsengék megint csak vészesen emlékeztetnek a Kádár-rezsim „vannak még hibák” frazeológiájára, s óvakodnak kivívni az istenek haragját markánsan objektív elemzésekkel. Az „érted haragszom” jellegű megjegyzések mellett inkább csak abban találtatik hibásnak a mágnás miniszterelnök, hogy nem mérte fel kellően, milyen hatással járhatnak „őszinte”, „töredékesen” nyilvánosságra került balatonőszödi beszédének részletei. Másrészt mintha az egész jelentés szellemi üzenetének egyik talpköve az lenne: igen, hibázott a kormányzati hatalom, mert tétlenül tűrte, hogy idáig fajuljanak az ellenséges folyamatok, s nem lépett fel már idejében az antidemokratikus aknamunka ellen. Márpedig ez az aspektus lenne a másik vonás, ami a Fehér könyvhöz hasonítja a maratoni hosszúságú írásművet.
Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke jelentette be 1957 tavaszán a parlamentben, hogy megindultak a reformok. Az októberi események kapcsán úgy értékelt: „Aki a pártban vagy azon kívül állva a szocializmus iránti hűséggel vett részt a politikában, a közéletben, csak megnyugvással és elégedettséggel szemlélhette a pártból elindult kezdeményezéseket. Aki azonban felfordulást akart, aki rendszerváltozásra (sic!), a népi hatalom bukására spekulált, annak nem lehetett tetszésére ez a fejlődés.” Dobi „önkritikusan” úgy vélte, a lázítás azért lehetett hatékony, s azért nem tudatosult a népben már október 23. előtt, hogy megindultak a reformok útján, mert hibát követtek el. Mégpedig: engedték, hogy a külső ellenséges propaganda és a belső izgatás a nép számottevő részében elhomályosítsa a fejlődés és az eredmények tudatát. Vessük csak ezt össze az éppen ötven évvel későbbi Gönczöl-féle dokumentummal: „A beteljesedett remények (EU-tagság, uniós pályázati lehetőségek) hatása viszont széles rétegekben nem tudatosult.” Javasolják tehát: „A kormány fektessen súlyt a lakossághoz eljuttatott tájékoztatás érthetőségére és egyértelműségére.” Továbbá: kapjon nagyobb figyelmet „az európai uniós tagság tényleges jelentősége” s „az elindított és a jövőbeni reformok célja, végiggondolt tervezete és várt hatása”. Gönczölék további javaslatai arra irányulnak, amivel még Dobi Istvánék is elégedettek lehetnének, ha olvasnák. A gyülekezési törvény nagyfokú szűkítése s főként a „rendészeti szükségállapot” intézményének bevezetése minden pártállami elvárásnak eleget tehetne.
„Puha vagy, Feri!”
S hogy kik a felelősök? A volt emberi jogi ombudsman mindenütt azt nyilatkozza, hogy a grémiumnak nem tartozott a feladatai közé a személyi felelősség megállapítása. Azért mégis megtalálták, hiszen azt írják: a kialakult helyzetért felelős az egész politikai osztály, és ebben osztozik a közszolgálati média, valamint a társadalomtudományokkal foglalkozó értelmiség is. Ezek szerint Gyurcsány Ferenc is, ám a szöveg inkább azt üzeni: „Puha vagy, Feri!”, miként a rendőrségi vezetők szemére az vethető, hogy túl engedékenyek voltak a demonstrációk engedélyezésekor és abban, hogy nem oszlatták föl azonnal az úgynevezett be nem jelentett tüntetéseket. Azaz: nem verték meg előbb az embereket – sugallja mindezt egy emberi jogi szakértő. Bizottsága leteszi a garast az úgymond alkotmányos rend védelmében történő további törvényhozási, adminisztratív, rendőrségi harcértéket fejlesztő intézkedések mellett. Csupán Halmai Gábor alkotmányjogász valóságot érzékelő különvéleménye lóg ki a sorból, aki szerint a Kossuth tér lezárása már nem indokolt, s a gyülekezési törvényt inkább tovább kellene liberalizálni.
Egyetlenegy ember azonban mégis szinte vétlen a jelentés szerint. Gyurcsány Ferencnek hívják, aki csak a rossz kommunikációban, illetve abban marasztalható el, hogy úgymond alábecsülte őszödi beszéde töredéke nyilvánosságra kerülésének következményeit. Ezzel nem kevesebbet sugalmaz Gönczöl és csapata, mint hogy a jelenlegi miniszterelnök szivárogtatta ki a felvételt, de legalábbis tudott az akcióról. Azzal ugyanis nem vádolható a pártelnökjelölt, hogy a „kiszivárgás” után nem tett meg mindent az eredményes kommunikálás érdekében, hiszen a Hír TV kivételével jóformán az egész elektronikus médiát hiperaktív módon végigrodeózta. Így kizárásos alapon csakis a botrány kirobbanása előtt becsülhette alá a beismert választási-gazdasági hazugságai nyomán várható közfelháborodást.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
