Gyárfüst helyett Alfa Romeo

Békésen csillogott a Lago Maggiore az őszi napsütésben, de csendes nyugalma semmi hatással nem volt a part közvetlen szomszédságában álló Hotel de Palma halljának vendégeire. Az elegáns locarnói szállodát a kontinens legkülönbözőbb sarkaiból érkezett, zaklatott életű labdarúgó-menedzserek népesítették be ezekben a napokban.
A nemzetközi labdarúgás üzletembereinek nehéz akadállyal kellett megbirkózniuk, a magyar nyelvvel. Ebben a dél-svájci városban vettek végleges búcsút egymástól az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) 1956-ban Magyarországon megrendezett ifjúsági tornáján csoportgyőztes magyar együttes tagjai. Közöttük az a fiatalember, aki most – ötven esztendő távlatából – őszintén bevallja: „Slamasztikáktól kísért futballvándor voltam.”
A hetvenedik évében járó Sztáni István szívesen emlékezik a múltra, arra, miképp jutott el az Ózdi Vasastól a német Eintracht Frankfurton keresztül a belga Standard Liège-ig meg KAA Gentig.
– Azon az 1956-os magyarországi ifitornán, ahol a két csoportgyőztes nem játszott döntőt, öt gólt rúgtunk az angoloknak, és teljesítményünk annyira meghatotta őket, hogy azonnal meghívtak bennünket Nagy-Britanniába.
Október 8-án Bécsen és Saarbrückenen keresztül utaztak. Az akkori idők furcsaságai közé tartozott, hogy a Saar-vidék politikailag még nem tartozott az NSZK-hoz, független fociszövetséggel és válogatottal rendelkezett, amelyet a nyugatnémetekkel 1974-ben világbajnokságot nyert Helmut Schön irányított.
– Két meccs után – de ne kérdezze, hogy mi volt az eredmény – keltünk át a csatornán. Angliában csapott azután bennünket mellbe a lapok szalagcíme: „Revolution in Hungary”.
Novemberben értek vissza Bécsbe. A várost akkor már megtöltötték a magyar menekültek. Az osztrák szövetség a Práter stadion melletti sportiskolában helyezte el a magyar ificsapatot. Klagenfurtban és Grazban játszottak barátságos meccseket az ottani nagycsapatok ellen – nyertek, és erre szerveztek számukra egy svájci túrát.
Mielőtt azonban útra keltek volna, megérkezett az az autóbusz, amely előzőleg a melbourne-i olimpiai játékokra utazó sportolókat vitte ki Prágába. A fiatal labdarúgókat akarta felvenni azzal, hogy irány Budapest. Erre a vezetőedző, Vince Jenő felszólalt: „Ne menjünk haza, portyázzunk inkább itt!”
Hoffer József szövetségi kapitány ebbe nem egyezett bele, és oldalán az orvossal meg a gyúróval hazatért. A többiek meg mentek Svájcba, Szentgallenbe, Zürichbe, Genfbe és Locarnóba, ahol azután szétesett a csapat.
– Engem mint gólerős középcsatárt az Austria akart megszerezni, de első nekifutásra közöltem velük: az ajánlat nem érdekel, mert megyek én is haza! – mondta Sztáni István.
A Hotel de Palma halljában azután egyszerre csak magára maradt, mindenki elhelyezkedett, mindössze ő álldogált magányosan.
– Látom ám, hogy a sváb gyerek, Hanek Jancsi diskurál egy emberrel, persze németül, akiről kiderült, hogy a Frankfurt osztrák edzője, Adolf Patek. Mondom erre a Jancsinak, kérdezd már meg, elvinne engem is? Patek rám nézett és intett, „gemma, gemma – gyerünk gyerünk!” Hanek meg Lőrinc Tibor társaságában kerültem a német bankvilág központjába.
Itt lehangoló hír várt a magyar utánpótlás legjobbjaira, a FIFA másfél évre eltiltotta őket, csak az egyesület amatőrcsapataiban szerepelhettek barátságos mérkőzéseken. Az 1958–59-es bajnoki idény rajtján Sztáninak már biztos helye volt a frankfuti csatársorban. Az első évek sikertelenségei után a csapat 1959-ben megnyerte a bajnokságot.
A Berlinben lezajlott döntőt a Frankfurt a „szomszédvár” Offenbach ellen vívta. Az Eintracht küldöttsége csendes tóparti környezetben, a Wannsee mellett készült.
– Futóedzést tartottunk, amikor jött velünk szembe két ember. Atyaisten, az egyik az apám!
A város szovjetek által megszállt keleti részén keresztül, egy szakszervezeti funkcionárius kíséretében küldték ki hozzá. Akkor még nem létezett a berlini fal. Három éve nem látta az édesapját. Szegény öreg így magyarázkodott: „Fiam, azzal bíztak meg, hogy hozzalak haza. Otthon, a lakásunkban adtak százötvenezer forintot, bizonygatva, hogy komolyan gondolják a dolgot. Anyád a pénzt azonnal betette a szekrénybe, az ágynemű közé. Nekem meg megígérték, olyan állást kapok, hogy nem kell éjszakai műszakban is dolgoznom. De ha hazajönnél, nehogy azt mondd, hogy csak énmiattam döntöttél így! Azt csinálsz, amit akarsz!”
A döntőt az Eintracht – hosszabbítás után – 5:3-ra nyerte, Sztáni rúgta csapata első meg utolsó gólját. Ezt követően jelentkezett nála a Nationalelf vezetőedzője, Sepp Herberger, hogy rábírja, legyen német állampolgár és a válogatott keret tagja.
Sztáni óriási megtiszteltetésnek tartotta e javaslatot, de elképzelhetetlen volt számára, hogy valamikor a magyar nemzeti tizenegy ellen kell majd játszania.
A kilátásba helyezett német útlevél helyett Sztáni a politikai menekülteknek kijáró igazolvánnyal, az úgynevezett Nansen-útlevéllel közlekedett. Egy berlini szórakozóhelyen ismerkedett meg későbbi feleségével, Brigittével is. Feltette neki a kérdést: „Jönnél velem Magyarországra is?”
Az asszony rábólintott. Ilyen előzmények után utazott vissza Frankfurtba, azzal az eltökélt szándékkal, hogy hamarosan indul Budapestre. De megint fordult a kocka, már várták a menedzserek, mert tudták, lejárt a szerződése. A városban élő Berger Miklós hívta fel a figyelmét a Standard Liège-re, ahol Kalocsay Géza doktor volt az edző. Akkoriban Sztáni volt az Eintracht első és egyetlen profi játékosa.
– Szégyellem elmondani, hogy milyen juttatás ellenében. Ötszáz márka volt a havi fizetésem, ha nyertünk, kaptunk egy százast, a bajnoki cím prémiuma mindössze ezer márka volt, de ezt is csak kemény csatározások után adta meg az elnökség.
Sokat nyomott ez a latban, hogy miért vállalta a belgiumi megmérettetést. A Liège azonnal húszezer dollárt kínált, ha aláírja a szerződést, plusz havi kétezer dollárt, plusz prémiumot meg ingyen lakást.
– Belekerültem egy olyan helyzetbe, amilyenről eddig nem is hallottam, erre nem lehetett nemet mondani, csak álltam és csodálkoztam! A menedzser meg egyre mondogatta: „Pista, mit akarsz te Magyarországon!?” Számtalanszor elgondolkoztam azóta azon, hogy miért is nem mentem haza. Ma már tudom. Felrémlett előttem Ózd, a füstölgő gyár pora, a sáros utca, a fekete salakos pálya. Én pedig már megismerkedtem egy egészen más élettel.
Az aláírt szerződés adta biztonsággal a magyar focista másnap vett magának egy piros Alfa Romeót. Közben telefonon állandóan kereste Illovszky Rudi bácsi a Vasastól: „Fiam, ülj csak bele a kocsidba és gyere! A határon meg mondd, hogy szóljanak nekem, a többivel ne törődj!”
Liège-ben újabb egyéves kényszerszünet várt rá mint külföldire. De ezt már könnyen el tudta viselni, hiszen tele volt pénzzel. Visszament Berlinbe, megkereste Brigittét, és azt mondta az anyjának: viszi a lányát, mert el akarja venni feleségül.
– A család összeroppant. „Nem elég, hogy futballista, még külföldi is.” De a lány mellettem döntött.
A Standard Liège-ben közben sok volt a probléma.
– A csapatban nagyon sok öreg, de link focista játszott, akik nekem nem adtak labdát, csak szenvedtem közöttük. Hát ezt hamar megelégeltem! Brigittével, egy fogkefével meg az elektromos borotvámmal beültem az Alfa Romeóba, és elmentem Frankfurtba, ahol még mindig meg volt a régi lakásom. Liège-be pedig visszaüzentem: számoljanak el velem, a pénzből akár vissza is adok, de ott többé engem nem látnak!
Az Eintracht vissza akarta hozni, a Standard viszont nem akarta viszszaadni a magyar focistát. Ekkoriban, 1960. március 21-én volt az esküvőjük, amelyet a Frankfurt „meg a haverok” rendeztek meg, Sztáninak egy fillérjébe sem került.
Kölnben találkozott az elnökkel, és még egyszer megerősítette: nem megy vissza, mert nem adnak labdát. Erre az elnök feltette a kérdést: mi lenne az elképzelése? Mit tegyenek, hogy megváltoztassa álláspontját? Sztáni magasra tette a lécet: nyolc játékos elbocsátását követelte, abból kiindulva, hogy erre nem kerülhet sor.
De sor került. A Standard nemcsak útilaput kötött az általa megnevezett labdarúgók talpára, hanem utólag átadta neki az addig visszatartott fizetését is. A fiatal házaspár ismét megérkezett Liège-be.
Kalocsay Géza fiatalokból új csapatot állított össze, és ezzel az 1960–61-es idény végén azonnal bajnokok lettek. Sztáni öt évet volt a klubnál. Eljutottak a Bajnokcsapatok Európa-kupája középdöntőjéig is, ahol a Real Madrid volt az ellenfél, amelyben akkoriban már Puskás Ferenc játszott. Megkezdődött a meccs, amelyre Sztáni így emlékszik vissza:
– Elmentem a híres Santamaria mellett, ő meg felrúgott a tizenhatoson belül. De nem estem el, hanem menten tovább, kifutott a kapus, őt is kicseleztem, erre elhúzta a lábam. A bíró fütyült ugyan, de nem tizenegyest adott, hanem közvetett szabadrúgást. Tiszta szemtelenség, viszont sokan állították, hogy a Real lefizeti a bírókat, a madridi védelem pedig – Santamaria vezetésével – szétrúgja az ellenfeleket. Erre azután én is adtam nekik, fölé tettem, ide tettem, oda tettem – erre Puskás odajön hozzám: „Vigyázz, Pista, ne hülyéskedj, mert eltörik a lábad!” Mondom, az enyémet bizony nem törik el! De Öcsi csak legyintett: „Maradj csendben!” Ez volt a Real Madrid, tudtak focizni, de hátul mindenkit kikészítettek. Mindkét meccset elvesztettük, a döntőben viszont a Madrid nem bírt a Benficával, Puskás három gólja ellenére sem.
– Puskás Öcsi Liège-ben is többször meglátogatott. Elmentünk együtt a közeli játékkaszinóba, ahol zsetonjaival telerakta a rulettasztalt. Elképedve kérdeztem tőle: tudod, hogy mire tettél? „Én ugyan nem – válaszolta –, de a krupié majd tudja, amikor elénk tolja a nyereményt!” Fantasztikus haver volt, igaz, hogy nagyszájú, de mindig az igazat mondta, soha nem rejtette véka alá a véleményét!
(A pályán mindössze egyszer adatott meg Sztáni Pistának, hogy Puskás oldalán kergesse a labdát, a hetvenes évek végén Offenbachban, ahol a Kickers meghívására az öregfiúk Európa-válogatottja szerepelt.
– A csatársorunk így állt fel: Albert, Sztáni, Di Stéfano, Puskás, Czibor. Öcsi – a tőlem érkező átadás végén – kapáslövésből óriási gólt rúgott. De azután, ha a passz nem volt pontos, igencsak mondta az elmarasztaló szólamot! Még ekkor is!)
Ekkor már szinte sorban álltak Sztániért az európai klubok.
– Kubala jelentkezett, hogy el akar vinni a Barcelonához, ahol akkor már Kocsis meg Czibor is játszott. A Standard azonban olyan horribilis összeget kért értem, hogy azt még a katalánok sem voltak hajlandók kifizetni. Az AC Milan is érdeklődött, sőt el is ígérkeztem nekik. Az 1962–63-as idényben letettem a cipőmet az asztalra, és közöltem a belgákkal: ha nem engednek el, akkor nem játszom. Ekkor jött az elnök: az Anderlecht vezet öt ponttal, de ha ennek ellenére megnyerjük a bajnokságot, akkor elmehetsz.
A bajnokságot megnyerték. Erre a „Monsieur président” közölte, jön a BEK, és nem engedi el. 1965-ben a frankfurti elnök hívta fel. Grammlich meghívta tárgyalni a városba.
– Éppen békésen vacsoráztam egy ottani vendéglőben, amikor odajött hozzám egy férfi, és közölte, az elnök vár. Mondtam, ezt csak holnap délelőttre beszéltük meg. De nem, nem, most azonnal! Beültetett az autójába, és elvitt a városházához, a híres Römerbe, ahol az Eintracht közgyűlése zajlott. Feltuszkoltak a színpadra, és onnan láttam, hogy a jelenlévők keményen szidják az elnököt. Grammlich odajött hozzám, kézbe vette a mikrofont, és közölte: „Visszahoztam nektek az elveszett fiút!” Erre a szurkolók elkezdtek énekelni: „Micsoda csodás nap…”, és Grammlichot megint megválasztották elnöknek. Visszautaztam Liège-be, és mondtam a feleségemnek: csomagolunk és költözünk Frankfurtba! A bútorszállító kocsit feltartóztatták a határon, mert a Standard feljelentett: adótartozás címén ki kellett fizetnem tízezer márkát.
A folytatás már kevésbe volt sikeres. Sztánit porckorongsérüléssel meg kellett operálni, és ezt követően már nem tudott magára találni. Előbb a zsidó csapatnál, a Makkabi Frankfurtnál, majd a belga Gentnél játszott még, de elszakadt az Achilles-ina, és újabb operáció következett. 1974-ben befejezte aktív pályafutását. A következő évben a kölni testnevelési főiskolán elvégezte az edzőképző tanfolyamot. Időközben megalakult Németországban a Bundesliga II., és az ebben játszó Schweinfurt szerződtette. Innen az első osztálybeli VfB Stuttgart elnöke – a későbbi DFB-elnök –, Gerhard Meyer-Vorfelder vette maga mellé.
Az edzői tevékenység feszültsége miatt (utolsó állomásán, Hannoverben gyomorfekély kínozta) 1980-ban, 43 évesen abbahagyta az edzősködést. A futballtól azonban nem szakadt el teljesen. Pillanatnyilag a Rot-Weiss Frankfurt fiataljai mellett dolgozik mint szaktanácsadó. Negyven éve német állampolgár.
Hogy vannak-e még magyar kapcsolatai?
– Gelei Jóska fáradozása, hogy ötven esztendő után összehozza a Locarnóban elvált társaságot, eredményesnek bizonyult. December elején találkoztunk, meséltünk az életünkről és persze nosztalgiáztunk.
Sztáni István ugyanakkor megtanult Magyarországon egy nagy igazságot: „Ebben az országban szép lehetsz, de okos nem!”
– Szeretem a hazámat, de nem járok a labdarúgás berkeibe. Mert nem szeretem, ha sokat dumálnak arról, amit tudok! Bárkivel is találkozom, az mind szakértő. És hol áll ma a magyar futball?