Helyét kereső NATO

Milyen szerepet szán magának a hidegháború utáni világban a NATO? A kérdésre joggal várhattunk választ a „biztonságpolitika Davosának” nevezett müncheni fórumon. A szervezet főtitkára azonban valahol a múltban leragadva Amerika megvédésével volt elfoglalva, ezért aztán beérhettük azzal, hogy a három éve emlegetett reformra 2009-ig még várni kell. Így aztán legfeljebb az utóbbi időben elhangzott nyilatkozatokból következtethetünk arra, ki milyen szerepet szán a jövőben a NATO-nak.
Még az őszi rigai csúcs előtt amerikai forrásokból értesülhettünk a globalizált NATO grandiózus tervéről. Az érdekszféra kiterjesztése az ázsiai, csendes-óceáni térségre azt jelentené, hogy majdan a tagok sorában üdvözölhetnénk Japánt, Ausztráliát, Új-Zélandot és Dél-Koreát is. E gondolat kiötlői azonban azt nem vették észre, hogy a területi viták miatt máig nincs békeszerződés Japán és Oroszország között, Dél-Koreának pedig „északi testvérével” vannak komoly problémái. Hallgatnak arról is, hogy az európai tagoknak vajon érdekükben áll-e a közvetlen katonai-stratégiai érintkezés Kínával. Nem világos az sem, hogy az új konfigurációban milyen helye lehet az Amerika által a NATO megkérdezése nélkül láthatóan Kína nukleáris ellensúlyaként felépített Indiának. De vehetjük az afganisztáni szerepvállalás körüli folyamatos vitákat, s látjuk, mennyi kedve van a régi Európának a szövetség hagyományos felelősségi zónáján kívüli szerepvállalásra.
Egyre több kérdést vet fel a NATO felhasználása az új tagok demokratikus átmenetének biztosítékaként. Korábban ezt a szerepet az támasztotta alá, hogy Oroszországban nem volt kizárható a kommunista restauráció. Az Ukrajna és Grúzia felvételével kapcsolatban érezhető európai visszafogottság azonban e motiváció meggyengüléséről árulkodik. Nem véletlenül! Talán az öreg kontinens lanyhuló oroszellenes érzelmeinek felpiszkálására, a kihunyt motiváció pótlására dobta be még a rigai csúcs előtt Lugar szenátor az ötletet, hogy a NATO az energiabiztonság garantálója legyen.
Az észak-atlanti szövetség reformja kapcsán nem lehet megkerülni a szervezet irányításában ma tapasztalható amerikai dominancia kérdését, s azt sem, mennyire idegenkedve viszonyul Washington az Európai Unió katonai-védelmi identitásának erősítését célzó, mégoly botladozó lépéseihez is. Megannyi jel, ami arra utal, hogy a NATO nehezen tud, vagy talán nem is igazán akar szabadulni a hidegháborús megrögzöttségektől. Kár, mert Oroszország amerikai stratégiát követő bekerítése helyett immár jó lenne hatékonyan foglalkozni a XXI. század kihívásaival.