(ki volt „Antall-pribék” ...)

Én nem tudom, hogy zseniálisan hazug miniszterelnökünk tervez-e további lépéseket a kettészakadt ország egyesítésére. Azt rebesgetik, hogy neki is elege volt a Parlamentet körülvevő fémketrecből, amelynek rácsain át a külföldi turisták úgy bámultak befelé, mintha a Vidám Park szomszédságában lévő nevezetes létesítménnyel ismerkedtek volna, s némelyek az Etetni tilos! táblát keresték. Ha valóban méltatlannak látná a helyzetet, minden bizonnyal a Fidesz képviselőcsoportjával tartott volna a fémketrecet lebontani. Ami szimbolikusan egy nemzet kettészakadását jelezte. A miniszterelnök bontásban való részvétele Horn Gyula hajdani „határbontó” tettére emlékeztethetett volna. Ha Gyurcsány komolyan azon fáradozna, hogy legyen békesség közöttünk, valamiképpen vissza kellene hátrálnia az időben, szembenéznie a valósággal.
Antall József egykoron az antikommunista radikálisokat ironikusan a „tetszettek volna forradalmat csinálni” bonmot-val dorgálta meg. Ő viszont annyiban forradalmat csinált, hogy nem vett be a kormányába kommunistát, és bátorkodott diplomáciai szinten szóba hozni a KGST és a Varsói Szerződés felesleges voltát, ám úgy vélte, hogy holmi szocialista reneszánsz sem így, sem úgy nem következhet be, hiszen a Nyugat felsorakozott a rendszerváltozás mögött.
Bizony, bizony, a polgár nem forradalmár. A forradalomra – legalábbis a huszadik században, egyetlen, ötvenhatos kivétellel – mindig a kommunisták hivatkoztak. Talán még emlékszünk rá, hogy a Kádár–Münnich–Apró hatalmi struktúrát is Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevezték. Minden kommunista funkcionárius hivatásos forradalmár volt, így logikusan a kommunista ifjak is, köztük kedves mosollyal hazudozó miniszterelnökünk, aki Blairt és Putyint egyaránt vendégül látta újrapolitúrozott asztalánál. Lám, ilyen időket élünk! Az első, általam is átélt magyarországi rendszerváltozást végrehajtói bízvást szocialista forradalomnak tekinthették, ezért is nevezték 1956-ot ellenforradalomnak. A szocialista forradalom egységes, egyetértő országot teremtett. Hogy miként? A hatalom addigi birtokosait eltávolították, az erőszakszervezeteket felszámolták, a bűnösnek bizonyulókat vagy annak látszókat megölték, az egyházakat megregulázták, a gazdagokat megfosztották vagyonuktól és legelemibb emberi jogaiktól. Ők bizony – a szegény kommunisták – tetszettek forradalmat csinálni, nem kímélve az embereket. Helyet cseréltek a gazdagokkal, beültek a villáikba, és megtanultak vadászni. Ily módon minden megújult, és zökkenésmentesen végbement a rendszerváltozás, máig tartóan az emberi fejekben és lelkekben is.
Sárközy Tamás a televízióban technokratáknak nevezte a kései magyar kommunista ifjakat, és elnéző, bár kissé ironikus mosolylyal taglalta, hogy mily természetes módon ölelték őket tág keblükre a multik. Szóval nagyon helyes, hogy nem tetszettünk forradalmat csinálni, miként ötvenhat után ismételten Kádárék, akik tévedésből még szegény Árpi bácsit is majdnem felakasztották. Mégis! Az Antall-kormány idején fel-fellobbant a baloldali forradalmi hevület. A szabad magyar sajtó pedig éltetett és üdvözölt minden magzati stádiumban lévő che guevaraságot.
A „váci húsosok” az Antall-kormány regnálásának idején bejelentették, hogy közülük egy az áldatlan húsipari helyzet miatt a Parlament előtt elégeti magát. A média lázban égve napokig taglalta (és éltette) a hírt. Hol volt még akkor a Gergényi-ketrec? Mai miniszterelnökünkről pedig még nem is sejtettük, hogy ő a pillangó a bábban. 1991 októberében részt vettem Szegeden egy szabad demokraták által rendezett vitán két liberális sajtómunkással. A vitát kísérő fogadáson egy helyi voltaire-iánus fogorvos azt üvöltötte: „Amikor megtudtam, hogy az Antall-pribékek kezére játszották a Magyar Nemzetet, azonnal lemondtam az előfizetést…” Az egyik Antall-pribék én voltam. A másik talán Avar János. Szóval a Magyar Nemzet pocskondiázása és lenézése sem most kezdődött. Hogy az úgynevezett békés és csendes többség mit csinált tizenhat évig, én nem tudom…