Ferenc, László, Tamás és Gáspár: egy csapásra négy Esterházy maradt a vezekényi csatatéren 1652 augusztusában, hogy egy jelentéktelen összecsapásnak köszönhetően a dinasztia bemasírozzon Európa törökellenes hadimitológiájába, és hogy egy alig tizenhét esztendős kamasz, bizonyos Esterházy Pál neve ne maradhasson lapszéljegyzet a családi krónikában. „Az testeket penig mind megfosztva találták, csupán csak szegény bátyámuram testén az imeg, lábravaló és nadrág maradván meg. Volt penig huszonöt seb rajta, ki lövés, ki szúrás, ki vágás” – emlékezik meg Lászlóról a családfővé emelkedett ifjú Pál, nyomatékosítván, hogy Magyarország XVII. századi hadtörténete aligha írható meg az Esterházyak története nélkül.
Hat kapu, öt udvar – a Sopron vármegye elszakított részén fekvő Lánzsér erődítménye szervesen illik a védelem, a visszaszerzés és a széthullás nyugatmagyar történelmébe. Valóságos harci beavatási szertartás, amíg az ember fölkapaszkodik a rét szélén emelkedő első kapuhoz, átmegy az árok fölött ívelő fahídon, beóvakodik a félhomályos kapubástya alá, feszélyezetten továbbhalad a falszorosban, amely a többi védműhöz hasonlóan kiválóan alkalmas arra, hogy területén egységnyi idő alatt minél több egymáshoz préselődő, pánikba kergetett ostromló vérét vegyék a várvédők. Aztán a harmadik, fenyegetően nagyszerű kapuzat következik, a dzsungel lepte újabb szárazárokkal és felvonóhíddal a negyedikhez, amelyen beléphetünk a felső várudvar buja romvilágába, a fákkal, bokrokkal, folyondárokkal benőtt torony- és falmaradványok közé. Az ötödik kapu az igazi beavatás kezdete, a fellegvár szűkös és végképp bevehetetlen terébe nyílik, s még őrzi a láncok két csigájának mélyedését. S a hatodik a legbelsőbb kör: az öregtorony. Innen nincs visszaút.
Ez a spirál módra tekergő, önmagába visszahajló ösvény egyszersmind a XVII. századból, a várszerző és -fejlesztő Esterházy Miklós nádor idejéből térít a késő gótika és a rablóromantika korába. Egyszer bent, egyszer kint, ahogy ez a végeken lenni szokott: Lánzsér osztozott a német–osztrák nyújtózkodás megfegyelmezésére épített nyugat-dunántúli váröv, Fraknó, Lakompak és Kabold sorsában. Stájer nemesek kezdték kiépíteni a dombtetőt a XII. században, amikor a hozzá tartozó települést Landeserének, azaz az „ország becsületének” nevezték; majd a Szentföldet keresztes lovagként bejáró és ott a legegzotikusabb gótika alapjait elsajátító Baroch fia Miklós folytatta munkájukat. Egymás kezéből ragadták ki az erősséget a magyar és a német urak: „mikor a németek egy időben két várat, tudniillik Borostyánkőt és Lánzsért elfoglalva tartottak, mint a személyünket és uralmunkat sértő jogtalanságok serény üldözője a parancsunkra gyűjtött sereggel a mondott várakat körülfogta, s az ellenség kezéből vitézül és erélyesen kiragadta” – örökíti meg oklevelében IV. Béla király Geregye nembeli Pál országbíró 1230-as haditettét. Lánzsért birtokolták a Garaiak, osztrák hercegek, a rossz emlékezetű Fraknói-Nagymartoni grófok, akik elzálogosították a várat Albert hercegnek, Mátyás király is osztrák tulajdonban hagyta; Magos Ferenc rablólovag pedig innen tartotta rettegésben a derék soproni kereskedőket, akik nyugatra igyekeztek portékáikkal.
Esterházy Miklós nevéhez nem csupán a lakompaki kuructemető fűződik, hanem az elzálogosított erődítmények visszaszerzése is: Dersffy Orsolya kezével jutott Lánzsérhoz 1612-ben, s kezdhette meg a középkori sasfészek korszerű – és tökéletesen bevehetetlen – erődrendszerré alakítását. Így lett a lánzséri vár a honi hadiépítészet lélegzetelállító parabolája, Közép-Európa egyik legnagyobb erőssége, mára pedig Ausztria legjelentősebb várromja. Ott, a burgenlandi dzsungelban rejtőzködve. Erre szüksége is volt Miklós nádornak: Bethlen Gábor hadjárata idején legalább volt hova menekülnie lakompaki palotájából, s amíg Fraknó ki nem épült, volt hol megőriznie a majdan Pál fia által megsokszorozandó családi vagyont – és legfőképpen honnan visszavágyódnia reneszánsz-barokkos kastélyaiba.
Kapuk, árkok, bástyák, csipkézett falak harci esztétikája: mára csak a vázlatuk maradt fenn a vártörténetekben meglehetősen szokványos esemény miatt. Amikor a Rákóczi-szabadságharc során újfent császári katonaság szállta meg Lánzsért, az erőddel együtt az őrség nagy része is a mennybe ment a lőportorony felrobbanásakor. Az 1772-es tűzvész volt Lánzsér történelmének végpontja: az uradalmi központ ekkor került át Lakompakra (amelynek kastélya 1806-ban égett le). Amint a térség kutatója, Juhász László írja: „A kívülről bevehetetlen vár belülről esett szét.” A sokat látott Esterházy Pál pedig ezt a zsoltárrészletet vésette halála előtt fraknói vára kincstárának ajtaja fölé: Nisi Dominus custodierit civitatem, Frustra vigilat qui custodit eam – Hogy ha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte.
origo.hu
Magyar Péter ismét elszaladt a kérdések elől - videó
