Maffiózók minden mennyiségben

Gondolatszegény korunkban egyre gyakoribb a klasszikusok színpadi idézése. Nem is adaptációt mondanék, hanem az alaptéma átvételét, mai környezetbe helyezését, ami százados színházi gyakorlat; nem is ez jelent gondot. Hisz örökzöld témák mindig is kínálják magukat újabb és újabb korokban való megméretésükre. A tét a hitelesség. Hogy megerősíti-e az alapgondolatot, vagy erőltetett ötletként pusztán helyettesíti azt?
Bodó Viktor A nagy Sganarelle és Tsa. címen legfeljebb nyomokban utal a molière-i Don Juanra. És még ez is elfogadható lenne, ha a színpadi eredmény igazolná. No nem Molière-t kérjük számon tőle, hanem az érvényes – ha úgy tetszik, mai – gondolatot. A Katona József színpadán legfeljebb arra kapunk választ, hogy korunk a maga társadalmi szétzüllöttségével már végképp nem alkalmas körülrajzolt figurák, ne adj’ isten, hősök „kitermelésére”, de arra sem, hogy a rendező/adaptáló ennek a fonákját hitelesen felmutassa. Jelenetmozaikokra bontott, olykor a szó szoros értelmében vett véresen komoly gengszterfilmparódia-mozzanatok sora adja ki az amúgy dinamikailag jól szervezett előadást – csupa-csupa kliséből.
Bodó szemlátomást többet foglalkozott a ritmus, a térbejátszás, erős túlzással a koreográfia hatásosságával, beleértve a kezdet és a vég zenekaros atmoszférakeltését, mint a gondolat megágyazásával. Ötletforgácsok keverednek néhány erős színházi, kivált színészi pillanattal, hogy időnk túlnyomó részét a korunkbeli Don Juan-utalás panelszerű zsengéin való bosszankodás tegye ki. És a túlrajzolt, túlfullasztott jelenetek unalma. A sok bunyózás, a percenként fröcskölő paradicsomlé, a szexjelenetek orgiája, egészen a szerencsésen homályba vesző, hosszas gruppenszexig, a képernyőről szüntelen lecsorgó brutális momentumoktól a kötőszavakkal megszakított, amúgy folyamatos trágár dialógustöredékekig – egy adott pillanatban már csak gengszterfilm-paródiának érezzük az előadást, ami önmaga paródiájaként valódi gengszterfilm-imitációvá válik csupa-csupa közhellyel, gyermeteg megjelenítéssel. S itt nem a színészi alakításokra utalok, mert azok – mindennek ellenére – a vázlatos figurákat igyekeznek életszerű köntösbe göngyölni – hanem a nem létező darabra. Mert nem lehet vérszegény, épp kézenfekvő gondolattöredékekre építeni eleven valóságot. Mert csak valóságshow lesz belőle. Ami pusztán a színészek játékán múlik, egyáltalán nézhető-e. Üres dialógusok, helyzetgyakorlatok, veszett táncba robbanó, hatásos indulatok nem helyettesíthetnek egy épkézláb darabot. S ezt nem lehet modernség címén eladni. Az meg külön témát nyitna, meddig képesek a színházak belefulladni a külsőségekbe süllyedő, „látványos” vulgaritásba anélkül, hogy érvényes mondanivalót közölnének, netán világképet nyújtanának, mint az igazi nagyok.
A bérház tetején, rozzant, füstös kémények, tűzlétralejárat, limlomok, omladékok, tetőkorlátok között kialakított maffiózótanyán, a kisszerű magyar bűnöző, Don Juan, alias Hodelka János búvóhelyén (díszlet: Bodó Viktor) minden törvénybe ütköző cselekedet megesik, amit a szappanoperák és a maffiózó-tévéfilmek jegyzékei – tegyük hozzá – olcsón kínálnak a néző lanyhuló érdeklődése mellett. Erőszak erőszak hátán, és az előadás „visszapillantó tükrében” éppúgy felsejlik (nagyon is!) a Koldusopera halvány visszfénye, mint Molière kicsontozott Don Juanja. Intenzív színészi jelenléttel ellensúlyozza mindezt a blazírtságából kimozdíthatatlan főszereplő, Hajduk Károly, alias Hodelka, a címszerepet adó Kováts Lehel lihegő-zsörtölődő és emberi Sganarelle inasa, a megbabonázott lányok differenciált játéka (Jordán Adél, Rezes Judit, a megrendítő Tóth Anita, Pelsőczy Réka, Ubrankovics Júlia e. h., Czakó Klára), Lengyel Ferenc, Elek Ferenc, Keresztes Tamás egy-két „életes” momentuma, Bán János sorsot maga mögé sűrítő, szerencsétlen apafigurája, a némán szemlélődő Vajdai Vilmos, Olsavszky Éva és Kun Vilmos hiteles magánjelenete.
Aztán a nagy csetepaték nyomán néma csönd. De nem hamleti.
(Bodó Viktor és társulata: A nagy Sganarelle és Tsa. Katona József Színház.)