Márai Kassája a Forrás oldalain

Márai Sándor és szülővárosa, Kassa életre szóló kapcsolatát vizsgálja a kecskeméti Forrásban közreadott esszéjében Szekér Endre. „Kassát szerettem és a verseket…” – írta Ajánlás című versében Márai, míg Cassovia című költeményében, mintegy fametszetszerűen idézi fel a dómot, ahol Rákóczi hamvai nyugszanak, a püspököt meg a sánta kovácsot. A régi ízekből, színekből, illatokból „mint játékkockákból” rakja össze gyerekkori emlékeit – írja a szerző, hozzátéve, hogy Márai, aki „elvesztette Kassát, amely idegen országba került. Kosice lett”, az Egy polgár vallomásaiban, túl a nosztalgia fényein és ízein, szociografikus, társadalmi háttérrajzot is adva idézi fel a várost. Szülőházát, a szerteágazó és belső viharoktól sem mentes családot, gyerekkorát és a város emlékezetes alakjait. Amikor Trianon elveszi szülővárosát, felkiált: „Adjátok viszsza, mert az enyém, mert nem lehet lemondani róla.” Aztán hozzáteszi: „Ott akarok meghalni, ahol a Város kezdődik, ahol a halottaim feküsznek a dombok gödreiben, ahol emlékeim pihennek a szobákban…” Trianon jelképpé nő a későbbi Márai-opusokban. Megalkotja a „szellemi Trianon” fogalmát, melybe jó száz évvel előtte már olyan sugárzó szellemek is belehaltak, mint Kazinczy, Kölcsey és Berzsenyi. Mi ez a belső Trianon? Kisszerűség, acsarkodás, bezárkózás, gyanakvás. Az író hol direkt, hol áttételes módon idézi fel elveszített, mégis benne elevenen élő városát. Szindbád hazamegy című regényében – melyet Krúdy emlékének szentelt – hősével láttatja a Hernádot, a havasokat meg a büszke dómot, a helyi Lőcsei- meg a Schalk-házat, sőt még a kassai sódar ízeit is feleleveníti. A regényben Krúdyval mondatja ki legszemélyesebb érzését: „Idejében el kell menni egy világból, melyhez már nincs igazi közünk.”
1941-ben írott munkájában, a Kassai őrjáratban papírra veti, milyen érzések és aggodalmak kavarogtak benne, amikor rövid időre hazatért. A Hernád partján sétált, a Bankó fenyveseiben, érezte a Tátra szelét, kereste, kereste volna hajdani emlékeit, miközben az elsötétült, háborúba süllyedt világban szinte folyamatosan kongtak a harangok. Később, már nyugati száműzetésében sem képes a szeretett város emlékétől elszakadni. Naplójában leírja például keserű megdöbbenését, amikor egy Kosice című szlovák kiadványban egyetlen szót sem talált a város magyar múltjáról.