Egy diktátor hirtelen halála csaknem mindig az adott ország elbizonytalanodásával jár. Különösen veszélyes, ha mindez hatással lehet egy egész térségre. Fokozza a feszültséget, ha egy átalakuló, felértékelődött régióról van szó, amely körül ugrásra készen állnak a világ befolyásukat éppen kiterjeszteni avagy megőrizni kívánó hatalmai. Türkmenisztánra, illetve Közép-Ázsiára manapság tökéletesen illik ez a helyzetleírás.
Az élete végéig elnökké választott türkmenbasi a rendszer jellegéből adódóan nem nagyon foglalkozott az utódlás előkészítésével. Játszotta a maga játszmáit, s élvezte az ország iránt megnövekedett érdeklődést. Minden türkmének atyja ugyanis a világ egyik legnagyobb földgázkészletén „ült”, s nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit jelent ez a XXI. század elején. Ezek a tartalékok jó hátteret nyújtanak Oroszország új energiapolitikájához, míg a Nyugat számára éppen az értékeli fel a Kaszpi-tenger térségét, hogy alternatív beszerzési forrást jelenthet. Moszkva tehát a status quo fenntartásában érdekelt, szemben a változásokban bízó Nyugattal. S mivel az Oroszországot megkerülő projektek láthatóan egyre jobban foglalkoztatják a nyugati politikusokat, adottságai miatt a kaszpi térség és Közép-Ázsia egyre inkább kulcsszerepbe kerül. Az amerikaiak már biztosították a transzkaszpi szállítás stratégiai pontján lévő Grúzia teljes lojalitását, keményen dolgoznak a források szempontjából kiemelt jelentőségű Azerbajdzsán megnyerésén, a „déli energiafolyosó” terveinek másik kulcsországát, Kazahsztánt pedig egyre jobban körüludvarolja Washington és Brüsszel is. Kazahsztán olajára és gázára ugyanis az azerbajdzsáni és egyéb források mellett elengedhetetlen szükség van mind a Baku–Tbiliszi–Ceyhan olajvezeték, mind pedig a tervezett Nabucco gázvezeték rentábilis működtetéséhez. Ez utóbbiban jelentős szerepet játszhat Türkmenisztán is. S akkor még nem említettük az energiaéhség által kínozott Kínát, amely szintén szemet vetett Közép-Ázsiára. Az energiatartalékokon kívül felértékeli a térséget Amerika számára Irán szomszédsága is, amelynek elszigetelése manapság Washington fő külpolitikai céljai közé tartozik.
Nijazov halála a posztszovjet Közép-Ázsia belső problémáira is felhívja a figyelmet. A térség autoriter berendezkedésű országait – Kirgizisztán kivételével – a szovjet időkben szocializálódott és 1991 előtt a köztársaságok csúcsaira emelkedett politikusok vezetik. Az idő, a természet, a betegségek felett azonban még nekik sincs hatalmuk, így aztán a közelgő generációváltás jókora bizonytalansági tényező Közép-Ázsia számára. E változások lefolyása több okból is a térségen túlmutató jelentőséggel bír.
Az első ezek közül – mint arra már utaltunk –, hogy a posztszovjet Közép-Ázsia világméretekben is jelentős energiatartalékokkal bír. A kaszpi régió feltáratlan olajkincse az északi-tengeri méretekhez hasonló, a világ tartalékainak mintegy három százalékát jelenti. Stratégiai szempontból talán ennél is fontosabb az egyébként mindössze 55 milliós lakosságú térség elsősorban Türkmenisztánhoz, Kazahsztánhoz és Azerbajdzsánhoz köthető földgázkincse, de a világ uránkészleteinek negyedét is itt rejti a föld. Nem véletlen, hogy megélénkült a Kaszpi-tenger és Közép-Ázsia körül a „vezetékdiplomácia” is. A posztszovjet Közép-Ázsia szénhidrogénexportja alapvetően az északi, orosz útvonalon zajlik, de már megkezdődött az alternatív útvonalak kiépítése. A fő olajvezeték a fekete-tengeri Novorosszijszk kikötőjéig vezet, de már üzemel az Asztanából (Kazahsztán fővárosából) induló majdnem ezer kilométeres, fokozatosan évi 20 millió tonna kapacitást elérő kazah–kínai vezeték is. A transzkaszpi vezeték hiánya miatt szűk, de mégiscsak új folyosó a világpiacra a Baku–Tbiliszi–Ceyhan irány is, ha pedig Afganisztánban elhallgatnának a fegyverek, megnyílhatna az út Pakisztán és India felé. Jelenleg a közép-ázsiai gázt alapvetően a Gazprom által ellenőrzött, a bővítés után az idén már évi 55 milliárd köbméteres kapacitású Közép-Ázsia Centr és a Buhara–Urál vezetékeken szállítják Európába (a Magyarországra Oroszországból érkező gáz mintegy 25 százaléka ma is kazah és türkmén), s ez rövid távon mindenképpen így is marad. Érezhetően aktivizálódik a közép-ázsiai gázszektorban Európa, bár a transzkaszpi vezeték rossz perspektívái miatt a tervezett Nabucco egyelőre retorikai szinten él. De egyre jobban érdeklődnek a posztszovjet Közép-Ázsia keleti és déli szomszédai is. Csekély, évi nyolcmilliárd köbméter kapacitású a türkmenisztán–iráni vezeték, a tervek szerint azonban 2009-ben megnyitják a türkmenisztán–kínai, később talán Japánig is elérő vezetéket, amelyen át Peking 30 éven át évi 30 milliárd köbméter gázt importálna Asgabattól. Másfél évtizede tervezik a transzafgán útvonalat, ám a helyzet bizonytalansága miatt India és Pakisztán egyelőre inkább az iráni irányban kénytelen tájékozódni.
A közép-ázsiai országokban kezdődő hatalomváltás okozta esetleges káoszt a régióban tülekedő közép- és nagyhatalmak is befolyásuk növelésére igyekeznek felhasználni. Mint az orosz birodalom, majd a Szovjetunió egykori részére, Közép-Ázsiára mint saját hagyományos és természetes érdekszférájára tekint a putyini Oroszország. A régió stratégiai súlyát tovább növeli Moszkva szemében, hogy annak energiatartalékai felett az ellenőrzést megőrizve Moszkva tovább erősítheti saját pozícióit. Az Oroszország kiszorítására irányuló törekvések egyik frontján a Nyugat alternatív források és utak keresésével igyekszik csökkenteni Moszkva súlyát. A kaszpi térség így korántsem csupán üzleti és energiabiztonsági, hanem geostratégiai szempontból is része lehet e terveknek. Ha például Közép-Ázsia a transzkaszpi vezeték révén közvetlenül kijutna a világpiacra, az hatalmas csapást jelentene nemcsak a Kreml üzleti, hanem geostratégiai pozícióira is. Így aztán Moszkva igyekszik bevetni régi kapcsolatait, tudását, ám a status quo fenntartását célzó erőfeszítéseit mintha túlságosan is a még hatalomban lévő régi elitre alapozná, s nem igazán készül a generációváltásra.
Az utóbbi tíz évben jól érzékelhetően jelent meg ebben az övezetben a keleti szomszéd, Kína is, amelynek – Oroszországhoz hasonlóan – biztonságpolitikai szempontból is fontos e térség. Peking az ujgur tényező miatt is kiemelten figyel Közép-Ázsiára, az elsődleges azonban számára is az energetika. A szénhidrogénfüggő Kína láthatóan szintén e szektorban vált különösen aktívvá; elsősorban Kazahsztánban, kisebb részben pedig Üzbegisztánban, valamint Türkmenisztánban jelentek meg a kínai vállalatok. Peking és Moszkva közös érdeke az Egyesült Államok visszaszorítása, térségbeli pozícióinak gyengítése, ennek egyik legfontosabb eszközeként erősítették a sanghaji hatok együttműködését, ám nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Kína és Oroszország egymásra is figyel a régióban.
Ehhez a tandemhez állnak közel Amerika tekintetében Irán érdekei is, s ha Teherán szabad kapacitásait nem kötné le túlságosan a ránehezedő nemzetközi nyomás, kulturális és fizikai közelsége miatt a jelenleginél is jobb eséllyel növelhetné befolyását a régióban.
Egyelőre viszonylag kevés figyelem irányul rájuk, de sokszor egymással versenyezve kopogtat a posztszovjet Közép-Ázsiában a földrész két másik meghatározó szereplője, India és Pakisztán. Újdelhi már több éve fenntart Tádzsikisztánban egy kisebb katonai bázist, amire Iszlámábád egy, az ország északnyugati részéből induló és Afganisztánon át Tádzsikisztánba vezető stratégiai jelentőségű autópálya tervének elővezetésével válaszolt. E két ország érintett a Türkmenisztánból induló, egyelőre még a vágyak szintjén élő transzafgán gázvezetékprojektben is.
Az utóbbi két-három évben jelentkezett új játékosként az Európai Unió is, amely azonban egyrészt túlságosan távol van, nem is igazán érti e térséget, s szinte kizárólag az energiára koncentrál.
Jóval nagyobb a súlya az Egyesült Államoknak, amely Oroszország és Kína mellett a térség legbefolyásosabb szereplője, s immár a világ minden kicsit is fontos régióját saját érdekszférájának tekinti. Washington 2001. szeptember 11-e után erősítette meg jelentősen a pozícióit, amelyet a generációváltás esetleges káoszában minden bizonnyal növelni próbálna. A gazdasági erejében rejlő lehetőségek kihasználása mellett Amerika egyik fontos eszköze e térségben is az ellenzék támogatása, lojalitásának megvásárlása. Ez persze korántsem mindig sikeres a „színes” forradalmakra eddig nem túl nagy fogékonyságot tanúsító Közép-Ázsiában. E stratégia kudarcaként vesztette el Washington üzbegisztáni katonai támaszpontját, így maradt számára a kirgizisztáni Manasz légibázisa. Talán ezért sem erőlteti manapság itt Amerika annyira a civil szféra, az ellenzék támogatását, s mint Azerbajdzsánban is, az angolszász demokráciaelképzelésektől fényévnyi távolságban lévő hatalommal kokettál.
A következő évek tehát a korábbinál mindenképpen izgalmasabbak lehetnek a posztszovjet Közép-Ázsiában, amelynek stabilitását talán éppen az őrizheti meg, hogy az energiatartalékok miatt túlságosan fontos lett a világ nagyhatalmai számára. Bár az is igaz, hogy a nagyok kiéleződő geopolitikai versengése, a megnövekedett tétek korántsem mindig erősítették egy régió biztonságát.
DVSC kézi
Szörnyű tragédia érte a legendás debreceni kézilabdaedzőt, a DVSC gyászol
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!