Mesterlövészek márciusa

Március tizenötödikéig zárva lesz a Kossuth tér – derült ki a kancelláriaminiszter bejelentéséből. Baljóslatú közlés ez. Szilvásy György augusztus 20-án már bemutatkozott a köztársaság polgárainak: tudomásukra hozta, mit várhatnak tőle. Csakis őszinte és egyenes beszédet, a felelősség egyértelmű vállalását.
Vagy mégsem? Máig sem tudjuk, hol volt Szilvásy a tragédia napján, milyen megfontolásból szerződtette le egy magáncég beiktatásával a rendőrség, a tűzoltóság, az elektromos művek, a mentők munkatársait. Vagyis hogy a drámai pillanatokban miért bízta az ország kormányzását alvállalkozókra. Miért nem tett semmit legalább a károk enyhítéséért, a tragikus végkifejlet megelőzéséért? Ha pedig mindezt nem tette meg, miért szállt vitába utóbb az állampolgári jogok országgyűlési biztosával, Lenkovics Barnabással, azt állítván, hogy az ombudsman vizsgálata nem állapította meg: a Miniszterelnöki Hivatal az ügy első számú felelőse. Nem ismerte el, hogy a kancellária lett volna hivatva érvényre juttatni az alkotmányos követelményt. Vagyis azt, hogy az állami ünnepségen megteremtsék az élet védelmének elemi feltételeit.
Jön ezek után Szilvásy György, és közli: a Kossuth tér kordonjainak március 15-ig, a következő nemzeti ünnepig maradniuk kell. Titkosszolgálati forrásból ugyanis ő, a felettes úgy értesült, hogy szélsőjobboldali elemek robbantásos merényletre készülnek. Akár egyes állami vezetők elleni merénylet is elképzelhető. Petrétei József igazságügy-miniszter annyiban színezte a történetet, hogy elmondta: némely csoportok várhatóan megpróbálják visszaszerezni (?), elfoglalni a Parlament épületét, hogy a kupolacsarnokban esküt tehessenek a Szent Koronára.
Ezen a ponton elkerülhetetlen a visszapillantás az augusztus 20-át megelőző távolabbi múltba: az 1956 előtti időkbe. Fel kell idéznünk az akkori, merész történetek, koncepciók kitalálóit, a nagy elődöket. Mondjuk Virág elvtársat Bacsó Péter A tanú című filmjéből. Megérkezik az áradó Duna partjára Virág elvtárs és az ő két segítője, állítólag a fiai. A valóságban ÁVH-sok. Terepszemlét tartanak: itt játszódik majd a még csak ezután megírandó, de már kigondolt történet. A belügyminiszter összejátszik a külföldi ellenséggel. Ürgebőrbe kötött titkos eszközöket, dokumentumokat cserél a víz alatt érkező békaemberekkel.
A Virág elvtárs kíséretében lévő két férfiú mellesleg, merő éberségből, egy óvatlan pillanatban szitává lövi a befőttesüvegeket a majdani tanú, Pelikán gátőr házában. Előzőleg eldurrant egy felfújt, üres papírzacskó. Pelikán gyereke staniclival ijesztgette a vendéget. Előlép természetesen Bástya elvtárs is, s a filmben felháborodottan vonja kérdőre a koncepciót formába öntő személyeket: vajon ő miért maradt ki a történetből? „Hát én már szart érek, Bástya elvtársat meg sem akarják ölni?” – méltatlankodik. Ezután bekerült ő is a forgatókönyvbe, a második helyen tervezték a megölését.
Azt nem tudjuk, hogy a jelenlegi titkos történetekben szereplő listákon van-e még üres hely, s hogy azokon egyáltalán kinek a neve szerepel. A március 15-i sztori részleteinek teljes kimunkálása még valószínűleg nem történt meg. Ám ha Szilvásy és Petrétei gondolkodik még egy kicsit, csinos történetet kerekíthet a nemzeti ünnep kapcsán emlegetett merénylettel összefüggésben. Annál is inkább, mert az egyes epizódok már formálódnak más szereplők elképzeléseiben.
Szili Katalin házelnök és Demszky Gábor főpolgármester például bejelentette: a főváros mint tulajdonos a Kossuth teret átadja használatra az Országgyűlés Hivatalának. Mint megfogalmazták, a törvényhozásnak több a pénze, a teret tehát magas színvonalú, presztízsű parkká alakíthatja át. A jelenlegi rendőrkordont a későbbiekben díszrács váltja fel. Még nemzetközi pályázatot is meghirdetnek. Az ágyásokban valószínűleg virágok pompáznak majd, talán rózsa, szegfű, netán ibolya – a főváros parkjainak megszokott díszei. Idilli a kép. Mire a házelnök reggelenként megérkezik, és munkakezdés előtt körültekint a kertben, már minden rendben várja a díszes rácsok mögött. A parkőrök, az alezredesi rangban szorgoskodó kertészek kigyomlálják az utolsó fölösleges fűszálat is. Megöntözik a virágokat. Bár ez nem kötelessége, Szili Katalin, kissé félrefordított fejjel, elérzékenyülten mondhatja, ez milyen gyönyörű.
További kifejtésre szoruló elem ugyanakkor az, amiről az igazságügy-miniszter titkos információkra hivatkozva beszélt. Vagyis hogy szélsőségesek megtámadják a Parlamentet. A kormány ugyanis tavaly ősszel már határozatot fogadott el: ez év március 31-ig felül kell vizsgálni a Szent Korona és a koronázási ékszerek elhelyezésének 2000-től hatályos szabályait. Ha ezt egybevetjük a mostani sejtelmes közléssel, nem lepődhetünk meg, ha egy szép napon úgy döntenek majd: a koronának a múzeumban a helye. Akkor nem fogják érte megrohamozni a Parlamentet. A balliberális koalíció sosem értett egyet azzal, hogy a koronát, a jogart, az országalmát és a kardot az Országházban őrizzék.
Sem a díszes vasrács, sem a magas presztízsű park, sem az állítólagos titokzatos merényletek terve nem feledtetheti ugyanakkor: a miniszterelnök hazudott. Megtévesztéssel szerezte meg a legutóbbi választáskor a hatalmat, előtte másfél évig azért nem kormányzott, hogy ismét ő lehessen a miniszterelnök. Az ország most fizeti meg az árát, hogy Gyurcsány nem számolt el az előző négy évvel, s haladó reformerként próbálja magát feltüntetni. Országmegváltó tervei – a száz lépés programhoz hasonlóan – széthulló, értelmetlen, infantilis, romboló ötletek. Nem tudják a hiányt, a hibát kiküszöbölni. A fejlesztéshez semmi közük. A kormánytöbbség változatlanul kormányképtelen. Emiatt gondolja az immár a szocialisták elnöki posztjára pályázó, minden hatalmat egy kézben összpontosító Gyurcsány Ferenc azt, a legjobb, ha erről a köztársaság polgárai nem kapnak átfogó, egyértelmű képet. Leghelyesebb, ha a szólás, a sajtó és a gyülekezés szabadsága szünetel. Elég, ha a mesék, a rémhírek terjednek, a szólni kívánókat ellenségnek minősítik. És természetesen kirekesztik. Az ország teréről, a Kossuth térről, a demokratikus erők közösségéből és az alkotmányos jogokból is.
Mielőtt azonban Virág elvtárs feltűnne, és végérvényesen helyet kérne magának napjaink történelmében, emlékeztessük önmagunkat és a régimódi mesék szerzőit: független, demokratikus jogállamban élünk. Ezen a hazugság, az önteltség és az agresszió sem változtathat. Mégis: március 15-én vajon hány középület tetejéről vigyázzák majd a köztársaságot a mesterlövészek?