Összerakott gránát

Lesz 2007-ben is rock and roll. És lesz popzene is. Minden úgy lesz, mint eddig. A tehetséges emberek művészetként fogják fel, a kevésbé tehetségesek iparágként, a borzalmas fősodor pedig azért elengedhetetlenül fontos, hogy legyen mihez viszonyítani.
Itt van mindjárt három újdonság, amely kiválik a szürke masszából.
Annak, hogy a popzene mint művészeti ág is köszöni, jól van, ékes bizonyítéka Beck kilencedik stúdiólemeze, a The Information. A főállású popskizofrén (Németh Róbert, a két hete már a Művészetek Palotájába is betört Heaven Street Seven zenekar baszszusgitárosának örökbecsű meghatározásával élve) 1994-es Mellow Gold című albuma óta fontos tisztséget tölt be a műfajban. Ekkor követte el ugyanis a Loser című nemzedéki himnuszt, és ilyesmit ugye a Doors, a Stones, a Joy Division és a Nirvana kottázott le jobb pillanataiban. Beck (Beck David Campbell, később Beck Hansen) 1970-ben született Los Angelesben, nagyapja, Al Hansen a fluxus művészeti irányzat egyik megalapítója, anyja kislány korában gyakran megfordult Andy Warhol Factoryjában, később zenekart gründolt Jack Kerouac lányával (lásd még Jane Kerouac Gázos bébi című regénye), a gyermekkor tehát viszonylag inspiratívnak mondható. Semmilyen művészeti iskolába nem vették fel, ezért aztán most kiállítása van Vancouverben, és gitáron, bendzsón, harmonikán, harmóniumon, orgonán, zongorán, marimbán, dobokon, szitáron és szintetizátoron játszik – valószínűleg jól felszívta magát a felvételik után. A már említett Loser pedig kétszázadik a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb dala elnevezésű listáján. Szerepeinek sora végtelen, talán a néhány hete hatvanadik születésnapját ünneplő David Bowie-hoz hasonlítható. Volt már pszichedelikus, funker, folkénekes, utazott elektronikában, bluesban és countryban, majd mindezek egyvelegeiben és ellenkezőiben. Beck gyűjtögető életmódot folytat, összeszedi a repeszeket, és összerakja a gránátot, amelyet aztán jókedvűen újra kilő. Hagyományőrző és megújító, tulajdonképpen népi arcnak is nézhetnénk, az Odelay album borítóján például egy irgalmatlan méretű komondor látható. Mindez persze kevés lenne az üdvösséghez, Beck invenciózus és kreatív szerző, aki az összművészeti terepre viszi a produkciót. Legújabb videóját az a Michel Gondry rendezte, aki dolgozott már a Rollinggal, Björkkel és Lenny Kravitzcel, mielőtt kitalálta volna a bullet time technikát Neo és Trinity szaltóihoz a Mátrixban. Ha behelyezzük a – minden bizonnyal jogtiszta – CD-t a számítógépbe vagy a DVD-lejátszóba, már mehet is az Információ, zenében és képben, hatvankét percen át. Akinek pedig ez sem elég, a mellékelt anyagból saját maga elkészítheti a lemezborítót, vagy egyéb módokon (website, youtube stb.) is elmerülhet egy remek művész univerzumában.



Ausztrália adta a világnak az AC/DC-t, Nick Cave-et, az INXS-t (és persze Kylie Minogue-ot), most meg a Wolfmothert. Az a mindent elsöprő lendület és pimaszság, amivel ez a trió bemutatkozó albumán előjött, egyszerűen vérlázító, a Cult debütálása volt ilyen. Az új progresszorok szemérmetlenül összeszedték mindazt, amit a Led Zeppelinről, Ozzyról és a korszak más emblémáiról tudni érdemes, és embertelen szögelésbe kezdtek (lásd Magyarországon a Hippikillert), hozzátéve természetesen az elmúlt harminc év tapasztalatait, mert a Tisza cipőzős szimpla retró hamar unalomba fullad. A lemez úgy szól, mintha egy fészerben barkácsolták volna össze (ahogy esetünkben ez elvárható), pedig öt évig szöszmötöltek vele egy raktárépületben, ugyanott (Los Angeles), ahol a Pink Floyd írta a The Wallt, a Nirvana meg a Nevermindot. A Wolfmotherben már mindenki énekelt, amikor szerencsére Andrew Stockdale is kipróbálta az érzést, és úgy is maradt, így alighanem Robert Plant-nek is tetszik a projekt. A romantikus-mitikus szövegekben felbukkannak boszorkányok, sárkányok és más nehezen azonosítható repülő tárgyak, sőt egy fehér egyszarvú is, a robbanó riffek között egyszer csak megszólal egy kis Jethro Tull-hangzás a tisztelet hangján, és az Emerson Lake and Palmer sem ússza meg szárazon, aztán mégis kerek lesz az egész, mint egy epikus mű. Most már csak a neheze van hátra, a második lemez, lehetőleg még ebben az évtizedben.

n

A tél legszebb albuma vitathatatlanul a Rammstein Völkerballja, már ami a külcsínt illeti, a belbecs meg olyan, amilyen lenni szokott, nem új sorlemezről lévén szó. A borító fő motívuma egyaránt emlékeztet a varsói Tudomány és Kultúra Palotájára, a Moszfilm emblémájára és Albert Speer egyik vázlatára, oldalait kihajtogatva aztán egy hatalmas keresztet kapunk, a képeken átszellemült rajongók, a tűz és a menetelés szerelmesei Tokiótól Londonig, és elővillan a két lemez. Az egyik CD, és a nimes-i koncertből tartalmaz hetvenöt percet, a másik egy csaknem két és fél órás DVD, a 2005-ös turné néhány állomásáról, a budapesti aréna kimaradt. Rajta van viszont minden – a Reise, reisétől a Sehnsuchtig –, ami fontos a zenekar utóbbi éveiből, valamint a piro- és megalománia felső fokon.

Beck: The Information (Universal) l l l l l
Wolfmother: Wolfmother (Universal) l l l l l
Rammstein: Völkerball (Universal) l l l l


Rövidre vágva

Moby: Go – the very best of Moby (EMI) l l l l
A New York-i electro szcéne nagyfőnökének életmű-válogatása, a tizenöt számot állítólag a haverok szedték össze a számtalan sláger közül. Moby egyébként úgy lett Moby, hogy Herman Melville, a Moby Dick írója a család ősei között szerepel (mázlija van, hívhatnák Hermannak is). Kellemes utazás a Twin Peakstől James Bondig.

Meat Loaf: Bat Out Of Hell III.
– The Monster Is Loose (Universal) l l
A Világ Legnagyobb Fasírtja folytatja harmincéves kalandozását a fantasy világában. Vallejo zenében azoknak, akik nem idegenkednek az operettől a rockban.

Paul Stanley: Live To Win (Universal) l
A hajdanvolt Kiss együttes énekes-gitáros-szövegírója, ezúttal smink nélkül, de ugyanolyan céltalanul.