Sárga rózsa volt majd mindenki kezében, egy-egy szál. A drága koszorúk, csokrok, bokréták meg ott voltak a szívünkben, azokat jelképesen tettük csak le a sírhantra, együtt úgysem fértek volna el.
Ha egy temetés lehet szép, ez az volt. Csak a kisoroszi kántor énekhangja, orgonamuzsikája hiányzott a háttérből. De azért ott szólt mindannyiunkban. Illés Lajos csak egy van. Volt.
Alig fértek el a rózsák a februári humuszon. Egy ember mellettem sírt: Nem lesz már Illés… Lajos nélkül hogyan? De volt egy Illés! Volt egy zenekar, egy rendszerváltó bátor csapat, amelyik itt hagyta akkordjait a szívünkben. Minden C-dúr, G-moll itt szorít…
Lajos zenekar-alapítóként szerencsésen rátalált a Szörényi fivérekre, Bródyra, Pásztoryra. Nagyszerű csapatot vezetett. A nagy idők nagy embereket követelnek, csakhogy a nagy idők még mindig itt vannak a nyakunkon. Lajos, maradhattál volna még! Ha kérhetném: hogy „lökd ide a sört”. Szomorú februári délután volt, senkinek sem hiányzott. Néztem a koporsó mellett állókat, fájó volt, mint mindig. Még szerencse, hogy valamelyik szerepelni vágyó kormány-nyikhaj nem tolta oda a képét… Volt egyszer egy Illés zenekar. Nekem a gyermekkorom volt, talán a tiéd is. A gitár hangja, a zongorafutamok felejthetetlenek. Nálunk a gimnáziumban (háromba jártam, kettőből kirúgtak) szinte kötelező volt gitározni vagy dobolni. Próbáltuk utánozni Az utcánt, a Légy jó kicsit hozzámot, az Óh, monddot. Soroljam még? Talán szebbeket kéne írnom Illés Lajosról, de most ennyire futja. A szívünkben több van.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
