A kampányban arról volt szó, hogy nem lesz vizitdíj. Most, hogy mégis lett, arról van szó: a vizitdíj nem fog fájni. Persze az a háromszáz forint mindenkinek mást jelent. Mást Budapesten, Hévízen vagy Győrben, és mást az ország szegény vidékein. És mi az a háromszáz forint a döntéshozó politikusoknak. Négy vizitdíj árából kubai koktélt lehet inni egy budapesti bevásárlóközpontban, egy bőr aktatáska kilencven– kétszáz vizitdíj árát emészti fel, egy ránctalanító arcplasztika ezer–ezerötszáz vizitdíj árába kerül, az endoszkópos arc- és homlokplasztika csupán ezerháromszáz– kétezer normál vizitdíj árába kerül, egy használt helikopter értékesítési összegéből százezer vizitdíjat lehetne befizetni, s egy kanadai, torontói repülőjegy ára most csak ötszáz vizitdíj összegébe kerül.
De mi az a háromszáz forint, mondjuk a Cserehát-dombvidéken, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében fekvő Gagyapátiban, ahol a KSH összesítése szerint az egy főre jutó jövedelem 21 ezer forint, vagy az encsi kistérség falvaiban, ahol a munkanélküliségből nincs kiút. Ott egy vizitdíj másfél kiló kenyér ára, egy kiló csirkeszárnyé, vagy két kiló csirke far-háté. Vagy egy liter tejé.
Autópályán Miskolcig a modern kor technikai vívmányát dicsérve haladok, majd onnét főúton tovább, araszolva a teherautók árnyékában, s Szikszót elhagyva (nemrég felújított kórházát most minősítették elfekvő intézménnyé) egy alsóbb rendű útra térve közelítem meg Szárazvölgy térségét, az itt található szegény falvakat. Összedőlésre ítélt egykori téeszépületek jelzik azt, hogy a gazdasági felemelkedésnek itt nincs esélye, a lakosság nyomorára utal, hogy gyakran látni szekérfélét, amelyet fával megrakodva, kézi erővel húznak-vonnak a mezei utakon az emberek. Ahogy a „falopók” felfedezik érdeklődő tekintetemet, lehajtják fejüket, nehogy felismerje valaki őket.
Kázsmárk és Léh között fiatalasszony ballag az úton, karján csecsemője. Léhen a Finomságok boltja redőnyét rég lehúzták, úgy látszik, ilyen drága mulatságra már nincs pénzük az itt élőknek.
Felsőgagyon fél öt körül nagy a mozgás a főutcán, mert hamarosan begördül az iskolabusz, a szülők várják gyermekeiket. Kérdésemre válaszolva a várakozók közül Sibák István nem titkolja, hogy semmiféle olyan intézkedésnek nem örülnek, amely a lakosság terheit növeli, így természetszerűen a vizitdíjnak sem. Hogy 300, 600, illetve ezer forint sok-e, vagy kevés, azt döntse el a kedves olvasó maga. Sibákék ketten szociális támogatásokból tartják el magukat, ennek az összege összesen 44 ezer forint. Az áram átlagban havonta tizenháromezer forintba, a víz háromezer, és a telefon ugyancsak háromezer forintjukba kerül. Gyakorlatilag huszonötezer forintjuk marad ruhára, gyógyszerre és élelemre. Amennyiben semmi költségük nem lenne, akkor is csak nyolcszáz forintjuk marad napi élelemre. Ebből a keretből levonni az orvoslátogatás napjára háromszáz forint vizitdíjat – ugye, ne számoljak – már most is képtelenség. Sibák István leánya, Tímea is itt várja két gyermekét. Mint mondja, ő szerencsésebb helyzetben van, hiszen a férjének van munkája, ő az önkormányzat falugondnoka. Szintén gyermekükre várnak Aduék, akik már voltak orvosnál a vizitdíj bevezetése óta. Fejenként 24 ezer forintból élnek, s e hónap második felében kerültek orvos elé, így el kellett dönteniük, hogy vagy kenyeret vesznek, vagy kifizetik a vérnyomásgyógyszer receptjéért a vizitdíjat. Most kifizették.
Bogoly János, Felsőgagy polgármestere cseppet sem tartja túlzónak azt az állítást, hogy az itt élők alapvető élelmiszerek helyett fizetik ki a vizitdíjat. A 191 lakosú településen sok a nyugdíjas, a munkaképes emberek zöme pedig szociális segélyen él. Mintegy 10-15 embernek van munkahelye, ami az összlakosság 8-9 százaléka. A romák aránya 35-40 százalék. Nem ritka az, hogy valaki azzal a szándékkal kopogtat be az önkormányzathoz, hogy ezer forintot kölcsönkérjen. – A héten is volt ilyen, azzal az indokkal kérték, hogy a családfő a kórházban van, és meg is szeretnék látogatni, és még vinni is szeretnének neki valamit, amit szeret. Figyelmeztettem az asszonyt, hogy úgy ossza be a lakásfenntartási támogatást, hogy most már a kórházi tartózkodásért is fizetniük kell. Vélhetően tovább mélyül szegénységük, kiúttalanságuk – fogalmazta meg a polgármester.
Felsőgagyon egy kis füzetben vezetik azt, hogy ki mennyivel tartozik az önkormányzatnak. Ennyi szomorúság láttán és hallatán megkérdem Bogoly János polgármestertől, aki 1990 óta a település vezetője, hogy egy ilyen szegény vidéken, ennyi elkeserítő élethelyzetet látva miért akar újra és újra polgármester lenni, mire azt válaszolja: itt született, a településen élők gyermekkora óta ismerik, elfogadják és bíznak benne. Hogyan is mondhatna nemet? Bogoly János amúgy gépészmérnök, de polgármestersége óta már az államigazgatási főiskolát is elvégezte, hogy – szavaival élve – ne bután üljön a székben.
Persze itt már a szakképesítés se nyom sokat a latban. Felsőgagy pályázik, amire tud, de csak olyan pénzre és támogatásra, melyhez nem kell önerőt felmutatni. S, hogy a nagypolitika milyen messzire van tőlük? Országos jelentőségű politikus még nem járt ebben a szegény faluban, a térség országgyűlési képviselői is finoman szólva ritkán tűnnek fel ezen a vidéken. Az 1990-től kezdődő ciklusban Nagyné Maczó Ágnes gyakran érdeklődött a faluban élők helyzete felől, ugyanis a képviselőnő azt a célt tűzte ki maga elé, hogy havonta egyszer minden választókerületét érintő településen meg fog jelenni, s ez így is volt. Az elmúlt tizenhárom évben viszont innét távol esett a képviselők útja…
Felsőgagyon az önkormányzat szociális gondozója szedi a vizitdíjat az orvosi rendelő várójában, és nyugtát ad mindenkinek. Nem szeretnék ezzel terhelni a doktort. A faluban már két éve bolt sincs, háromnaponta jár erre egy mozgóbolt, s hetente egyszer viszi be az embereket az önkormányzati busz bevásárlókörútra a közeli városba, Encsre. Néhány kilométerrel arrébb a környéki falvakhoz képest igazán fejlett településre érkezem, Baktakékre.
A településen egy református és egy híres későbarokk görög katolikus templom található, XVII–XVIII. századi, Galíciából származó ikonokkal és körmeneti kereszttel. Ezen kívül a községnek van polgármesteri hivatala, általános iskolája, amelynek tanulói főként sok nehézséggel küzdő, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek. A községnek saját orvosi és fogorvosi rendelője és művelődési háza is van, utóbbiban régebben mozi működött.
A települést jelenleg az elöregedés veszélye fenyegeti, mindössze 900 lakosa van. A munkahelyek száma meglehetősen kevés, az egykor számos lehetőséget kínáló termelőszövetkezet több mint tíz éve ment tönkre. Nem is olyan rég létesült egy rehabilitációs sócsomagoló-üzem, ahol az ötvenszázalékos munkaképességű emberek dolgozhattak, ám ez már bezárt.
Vandlik Mihály László főorvoshoz tartozik az encsi kistérség négy települése, Baktakék mellett Detek, Beret, s a 16 lakosú Gagyapáti. Egy laptoppal felszerelkezve többnyire az önkormányzatok épületeiben rendel. – Alacsony az életszínvonal, nincs munkahely, az emberek az állatállományukat is felélték – így jellemzi tömören a gazdasági-társadalmi helyzetet.
Már a januári változtatás, a gyógyszerek kategóriákba sorolása, és új szempontok szerinti ajánlása is eutanázia magyar módra – véli a doktor. Egyszerű példával élve, amikor valakinek a beállt vérnyomáscsökkentőjét a besorolás miatt meg kell változtatni, az újtól pedig szédül és fáj a feje, akkor nehéz a gyógyítás szempontjainak megfelelni. A vizitdíjról pedig jobb lett volna, ha nem is kérdezem. – Borzasztóan ambivalens érzés gyötör. Én, aki soha nem kértem pénzt az emberektől, most az állam kötelezése miatt pironkodva teszem ezt. Tíz- vagy húszezressel itt nem fizet senki. Ritka az ezerforintos, de annál gyakoribb az ötforintos. Persze tudják, hogy nem a miénk a bevétel. A pap is elmondta, amikor az igét hirdette: ne az orvost szidják, mert nem ő tehet róla. Kiderül, hogy a szegény térség lakói egytől egyig szidják az egészségügy döntéshozóit. Az itt élő embereknek nagyjából ezer forint jut a napi élelemre. Megveszik nagy tételben a hagymát és a krumplit, az egyéb élelmiszereket pedig napról napra. Bizony a háromszáz forint komoly érvágást jelent itt mindenkinek.
A vizitdíj a háziorvosnál marad, legalábbis a kormányzati kommunikáció szerint, említem a főorvosnak, mire megmutatja a szakmai lapokban közölt szakmai állásfoglalást, amelyet a legtöbb helyen ki is függesztettek a rendelőkben: „Tájékoztatjuk betegeinket, hogy a vizitdíj nem a háziorvos jövedelme, hanem – a tb-járulékokhoz hasonlóan – az egészségbiztosítónak az Országgyűlés által törvényben elrendelt bevétele, amelyet a biztosító a háziorvosi szolgálatok működtetésére fordít.”
Így van ez Baktakéken is, ott olvasható az állásfoglalás a váróteremben. És mi más még? Miközben százmilliókat emészt fel a vizitdíj-magyarázó kampány, Baktakékre nemigen jutott az állítólagos felvilágosító anyagokból. Csak az olvasható, amit a doktor és felesége a maguk erőfeszítéséből kiraknak. „Miért érdemes gyalogolni?” olvasni a kérdést, s alatta megannyi választ. „Táplálékod legyen orvosságod. (Hippokratész.)” „Az alkohol nemcsak idegméreg, hanem kiöli szervezetünkből a B vitaminokat.” Másik plakátról azt tudom meg, hogy: a folyamatos karbantartás mindig olcsóbb, mint a nagyjavítás, de tájékoztatót találok arról is, hogyan előzzük meg a szalmonellafertőzést, illetve arról, hogy a csecsemő fejlődéséhez a vitamin nélkülözhetetlen. „Kedves szülők! A beszédet a hallás segítségével sajátítja el a gyermek. Ahhoz, hogy ez a folyamat zökkenőmentes legyen, figyelje folyamatosan, hogy gyermeke reagál-e a hangokra” – olvasni másutt, de az ehető és mérges gombák fajtáival is megismerkedem. Aztán mégis találok kormányzati plakátot, igaz, csak kettőt: Ne csak a szádat tépd, a parlagfüvet is, az Országos Egészségnevelési Intézet jóvoltából, és az „Első lépés az utolsó cigi”, amelyet az Egészséges nemzetért népegészségügyi program jóvoltából rakhattak ki.
Persze, nem csak az itt élők szenvednek az ellentmondásos kormányzati intézkedések miatt, az orvosok megbecsülése sincs megoldva. Vandlik doktor elmondja: a keresztfia, aki negyvenévesen onkológus és urológus szakorvos, most ment el szerencsét próbálni Írországba. A számítógéphez lépve egy elektronikus levelet mutatnak, csak úgy, minden beszéd helyett:
„Köszönöm a biztatást, az együttérzést és az egyetértést. Úgy tervezem, hogy nagyon sokáig külföldön maradok, de ez nem azt jelenti, hogy nem gondolok Rátok, sőt. Nem kívántam létbizonytalanságba taszítani otthon a családomat, ezért lépnem kellett. Én komolyan féltem otthon maradni. Itt minden rendben lesz, szétnéztem a környéken a hét végén. Hihetetlen fejlődést, építkezést, jólétet láttam. Itt mindenki optimista, nem úgy, mint otthon. Pedig jól informáltak az emberek. Itt mindenki bízik a jövőben, tehát már én is. Ha valaki normálisan dolgozik, nem kell félnie attól, hogy nem tudja kifizetni a számláit. Otthon már ettől tartottam. De ennek vége.”
Az Írországban munkát vállaló orvos felesége háromszakos tanárnő. Itthon maradt, de nem tud elhelyezkedni. Felelőtlenek voltak, mert három gyermeket világra hoztak? – szegezi nekem a kérdést a baktakéki orvos, de nem tudok válaszolni. És nem ez az egyetlen példa a családban. Egy közeli rokon a szakvizsgájakor még magyar embereket akart gyógyítani Magyarországon. Eltelt néhány év, s végül a Budapesten, albérletben lakó orvos-természetgyógyász minden lelki tiltakozása ellenére elment gyógyszerügynöknek, s ma már a külföldi munkavégzésen gondolkodik.
De a baktakéki orvos, a felsőgagyi polgármester itt maradt, Sibákék, Aduék pedig nem is tudnának máshová menni. Pedig lehet, hogy ez már nem is az ő Magyarországuk. S számukra a vizitdíj is zökkenő.
Szegény régiók. A KSH kutatójától, Faluvégi Alberttől megtudtuk, Magyarország 168 kistérsége közül társadalmi, gazdasági és infrastrukturális mutatói alapján az abaúj-hegyközi, selyei és encsi kistérségek tekinthetők a legfejletlenebbeknek.
A „legszegényebb” lakosságú települések KSH szerinti rangsora az egy lakosra jutó személyi jövedelemadó-alapot képező 2005-ös éves jövedelem alapján a következő: Gagyapáti lakossága fejenként 21 ezer forint havi jövedelemből él, Csenyétén 32 ezer a fejenkénti átlagjövedelem.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
