Legutóbbi kétségbeesett, nagyközönség előtt elkövetett kísérletének tanúi lehettünk a harcos baloldali liberális Magyar ATV-n, midőn Gyurcsány Ferenc – Friderikusz Sándor meglepően szolgai alájátszása mellett – öt felvonásban, illetve estén keresztül próbálta magyarázni, miért kell áldozatot hozniuk a kormányzat egyoldalú felszólítására. Hogy ezt milyen hitellel tette, azt jól szemlélteti a Népszabadságban az MSZP hirdetéseként, mellékletként közzétett, meghatározhatatlan műfajú, hatkolumnás irományának címoldala. A Szembenézés című melléklet kezdő oldalának öles fotóján ugyanis maga a megamilliomos látható, amint „Igen, MSZP” táblák erdejében, egy jókora nemzetiszínű zászló mögül felbukkan. Mindez igazán nem lenne kifogásolható, hiszen a nemzeti érzések illusztrálásaként is felfoghatnánk. Csakhogy a kimerítő és unalmas publikáció egyik fejezetében az önjelölt nemzetvezető arról értekezik, hogy a jobboldali ellenzék, illetve a Fidesz azzal követi el az egyik legnagyobb bűnét – az írás tanulsága szerint persze alig lehet felsorolni a bűnlajstromot –, hogy úgymond pártrendezvényeken szerepelteti a nemzeti lobogót. Magától adódik a kérdés: vajon mennyire lehet hiteles az az írás és annak szerzője, ha önnön hitelességét likvidálja azzal, hogy magára nézve más szabályokat tart érvényesnek, mint a parlamenti ellenzékre, illetve az ország polgáraira?
Nem ezt ígérték
Szokás a kormányfői hazugságokat s a nagy lelepleződést megjelölni mint a polgári tiltakozó mozgalmak kiváltó okát. A létfenntartást lehetetlenné tevő sokkszerű intézkedések viszont legalább ilyen nagy szerepet játszanak az össznépi elkeseredésben. A választási kampány idején elkövetett hazugságok ugyanis azt a célt szolgálták, hogy ne kelljen átadni a hatalmat. A megszorítások viszont azért tűrhetetlenek a lakosság számára, mivel éppen ennek ellenkezőjét ígérték számukra a jogállamisággal ellentétes szervezett hazugsággal ismét hatalomra került erők. Vagyis: a megszorítások sokkját a kormányzati hazugságok következményeként élik meg az emberek. A régi-új rezsim tehát a saját logikáját követve nem tehet mást, mint hogy a fojtogató intézkedéseket reformokként kommunikálja a polgároknak, s ezért van szükség erőszakos PR-offenzívára. A reformoknak titulált megszorítások a polgárokkal szembeni kormányzati engedetlenséget jelentik a társadalom szemében.
Már a kormányalakítást megelőzően kiszivárgott, hogy az újraalakuló műbaloldali kabinet ukázba adta: szigorúan kerülni kell a megszorítás, megszorítócsomag kifejezéseket, s csakis reformokat szabad emlegetni. Ehhez természetesen a sajtó zöme lelkesen igazodott is. Elég, ha az internetes portálok, illetve a militáns kormánypárti sajtóorgánumok keresőprogramjaiba bepötyögjük az ominózus szavakat. Mit tesz az élet és a véletlen, a reformok mellett eltörpülnek a megszorításokra utaló terminus technicusok.
Ezzel szemben megnézhetjük, vajon hányszor szerepelnek a honi balmédiában az őszi rendőri attakokkal kapcsolatban a „zavargások, randalírozók, rendbontók” meghatározások. Most sem fogunk csalódni, ezeket a hatalom által szinonimaként sulykolt hívószavakat láthatjuk viszont az október 23-án szétvert ünneplőket is megbélyegezve, unos-untig ismételve, mind a mai napig.
A hét végi Kossuth téri kordonbontásról és az újrakezdődő polgári engedetlenségi mozgalomról szóló tudósításokban is ezek a nézőket, olvasókat erőszakosan orientáló hangulati elemek burjánzanak, függetlenül a valóságosan bekövetkezett eseménysortól. Ami a polgári oldalhoz és az úgymond tüntetőkhöz köthető, az elítélendő, illetve viccesen lesajnálandó – lásd: a tömeg ávéhásozik, a szokott rigmusokat skandálja. Még arra is figyelnek a törvényileg pártatlanságra kötelezett médiumok, hogy egyrészt komolytalanságot sugalljanak például a perecárusok, az excentrikus kinézetű emberek szerepeltetésével, másrészt felturbózzanak minden olyan megnyilatkozást, ami ellenérzést szülhet a közönségben.
Tamás Gáspár Miklós filozófus tavaly nyár elején már világosan látta: a kormánypártok megszüntették a politikát. Máskor arról beszélt, bizonyos értelmiségi körökben ha valaki nem fogadja el magától értetődően a neoliberális dogmákat, vagyis a megszorítások, sokkterápia szükségességét nem kezeli evidenciaként, s bármilyen alternatívát vázol fel, egyszerűen őrültnek nézik. Ennek alapján nem csodálkozhatunk, ha a politikai alternatíva létjogosultságát is elvitatják, s a szabadságjogokkal élőket csupán agresszív, szélsőséges kisebbségként, csőcselékként láttatják a médiában.
Értelmetlen intézkedések
A folyamatok természetesen nem maguktól alakultak ilyen aberrált irányba, van rendszer bennük. Az értelmetlen megszorítások reformokként történő ünneplése és a jobboldali tömegek démonizálása, terrorizálása, a Fidesz antidemokratikus, szélsőséges, hataloméhes politikai erőként való beállítása ugyanis szorosan összefüggenek. Az MSZP–SZDSZ és könnyen lekenyerezhető holdudvaruk pontosan tudják, hogy mindkét üzenetet egyszerre kell lenyomni a lakosság torkán, másként nem vehetik át felettük a korlátlan, totális uralmat. Csak úgy számolhatják fel a társadalom ellenállását, ha eltakarítják az útból a kormányképes ellenzéket, s akkor az emberek kénytelen-kelletlen belenyugszanak mint megváltoztathatatlanba az életellenes intézkedéscsomagba. A Szembenézés című minden eddiginél terjengősebb Gyurcsány-dolgozatnak éppen ez az egyik legfőbb célja: véglegesen megadja a „kilövési engedélyt” a jobboldalra, illetve a Fideszre. Morális felmentést ad a velük szembeni kíméletlen leszámolásra, hiszen az ország békéjét, valójában igába hajtásának sikerét veszélyeztetik. Tényleges freudi elszólásként és a kormányképtelenség demonstrálásaként értékelhetjük, hogy a Szembenézés szerzője felvezetőjében úgy aposztrofálja magát: ő is „szem a láncban”. Bizonyosak lehetünk benne, hogy fogalma sem volt róla, honnan származik a metafora. Illyés Gyula írta az Egy mondat a zsarnokságról című versében. Így Gyurcsány magát is azonosította a zsarnokkal. Erre a részint vagdalkozó, részint közhelyekbe fulladó irományra épült volna a hétfőtől péntek estig tartó, a médiatörténetben példa nélküli hosszúságú beszélgetéssorozat is az ATV-n. A jelenlegi miniszterelnök azonban hozta a szokott formáját – miként az áhítatosan alákérdező szerepkörben Friderikusz Sándor is –, így a műsorfolyam főként a viselkedéskutatóknak szolgálhatott csemegéül. További értékes információkat nyerhettünk azonban a szocialista milliárdos valódi, mögöttes szándékait és tetteinek mozgatórugóit illetően. Gyurcsány ugyanis axiomatikus igazságokat állít fel, amelyeket csak fővesztés terhe mellett lehet megkérdőjelezni. Az a kép áll össze: a gazdaságpolitikájuknak nincsen alternatívája. A másik ilyen sarokpont, hogy a majdani szép új jövő az európai uniós pénzek, milliárdok ideáramoltatásával fog megvalósulni. Talán mégis az a legfontosabb, megfellebbezhetetlen tézis, hogy politikai alternatíva sem létezik, az MSZP–SZDSZ s személy szerint ő az egyedüli letéteményese az új Magyarország felépítésének. Aki ezt kétségbe vonja, az vagy rosszindulatú, vagy – engedi meg kegyesen Gyurcsány – „érzelmi alapon” politizál, és közelíti meg a problémákat. Mint a mamut-beszélgetőshow során kitűnt: szerinte viszont szakmai ellenérvek nincsenek (?), s az emberek többsége elfogadja az úgynevezett reformokat. Aki tehát nem támogatja, az eleve csakis ellenzéki lehet, vagyis politikai alapon bírál, s így ellenséges kategóriába esik. Ez a hobbi-miniszterelnök morbid huszonkettes csapdája. Csakhogy az uniós pénzek körül egyre sűrűsödik a csönd mostanság. Holott ezt volt szinte mindenre az univerzális gyógyír, s egyben fő argumentáció is, amiért az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” megszorításokat nyögnie kell a lakosság aprajának és nagyjának. A megszorítások időintervalluma pedig mind huzamosabb lesz a kormányzati megszólalások alapján. S mind jobban belegabalyodnak Gyurcsánnyal az élen a kormányzati tényezők, miként lehetne elkülöníteni a megszorító és az úgymond reformintézkedéseket. Palócz Éva közgazdász szerényen megjegyezte a pénteki záróbeszélgetésen: alaposabban át kellene gondolni a reformokat, s külön kellene választani, mi a reform, s mi a megszorítás. A mégoly előre levajazott műsorban még azt is megkockáztatta a kormányfő kissé frusztráltan rosszalló tekintetétől kísérve, hogy az emberi tudás, tapasztalat nem mehet veszendőbe az intézkedések nyomán, s káros lenne szétrombolni a szakmai műhelyeket. Mert ha valaki azzal büntette magát, hogy végignézte az ötször több mint egyórás magyarázkodórevüt, az visszaborzadhatott attól a madáchi falansztertől, amely kibontakozott a pártelnökjelölt vízióiban. Hét-nyolc falura esne egy iskola, így a gyerekek ismét nem csak olvasmányaikból ismerhetnék meg Móra Ferenc szegény gyermekkorát. Államilag irányítanák, hogy milyen szakmákat tanuljanak a fiatalok. Az egészségügyi intézmények szinte olyan távol esnének egyes városoktól, mint Makó Jeruzsálemtől, a falvakról nem is beszélve. Mindez állítólag a polgárok érdekében történne, hogy minőségi oktatást, illetve ellátást kapjanak. Hogy a megszüntetett vasútvonalakon, méregdrága buszjáratokon miként jutnának el a szerencsés (?) lakosok az iskolába, illetve kórházba, arról egyetlen szó sem esett. De hát minek is iskola oda, ahova úgysem költöznek fiatalok, tehát gyerekek sem születhetnek, a régiek pedig már kihaltak orvosi ellátás híján, így már a kórházbezárások sem fognak fájni senkinek.
Kossuth téri „reformok”
A kormányfő kivételesen őszinte volt, amikor azzal indokolta verbális túltengését: az emberek kíváncsiak annak a véleményére, akinek négy évre van a hatalom letéve a kezébe. Az önjelölt országvezető ugyanis tényleg úgy gondolja, hogy a választók nem programra szavaznak, hanem diktátort választanak, aki azt csinál négy évig, amit akar, s ezt a jogát senki sem vonhatja kétségbe. Ennek fényében érthetővé válik, miként mondhatta tavaly október 23-án, hogy a demokrácia azt jelenti, korlátozni kell a jogokat. Abban bízik, hogy miként a régi irodalmi mondás szerint nem lehet minden mondat mellé közlekedési rendőrt állítani, úgy nem lehet beszédözöneinek minden freudi elszólást tartalmazó mondata mellé elemzőt, szakembert sem tenni. Mert hogy a rövid pórázon tartott, s zsíros jutalomfalatokkal idomított média és álbaloldali véleményformálók még azokat az ordító bakijait, hazugságait is hozsannázva magyarázzák, amelyek közfölháborodást keltenek. Szándékosan figyelmen kívül hagyják, hogy a sztálinista tervutasításos rendszer és centralizmus felmelegítésével, az egyszemélyi központi irányítás révén az MSZP–SZDSZ és csapata halad hétmérföldes csizmával az annyira elítélt etatizmus, a kádárista mindenható állam felé. Ennek egyik eklatáns példája, hogy a fejlesztéseket egyetlen, az Országgyűlés által nem kontrollálható személy fennhatósága alá vonták. Afelett szintén szemet hunynak, hogy éppúgy ködös reformokként próbálják eladni a társadalom fojtogatását és a kormány által teremtett káoszt, mint ahogy rendként a demokratikus szabadságjogok felszámolását és a diktatúrát. Amelyben a megszorított népet ki akarják szorítani a Parlamentnek még a környékéről is. „Egyetlen állampolgár sem teheti meg, hogy a rendőri intézkedésekkel szemben próbálja meg az akaratát érvényesíteni” – jelentette ki a kormányfő a Kossuth teret alkotmányellenesen lezáró vasfüggöny Fidesz általi elbontását követően. Este az ATV-n azt is hozzáfűzte: mindent meg fog adni a rendőrségnek, hogy az fenntartsa a rendet. Szombaton egy konferencián mindezt azzal toldotta meg, nem rombolásra hív föl, hanem építésre. Márpedig ezzel politikai támogatást adott a nem létező jogszabályra hivatkozva felállított kordon fenntartásához. Ebben tehát nem a vasfüggönyt egykor elbontó Horn Gyula, hanem a berlini falat száz évig fenntartani akaró Erich Honecker útját követi. Nem árt emlékeztetni: az NDK-pártfőtitkár történelmi kijelentése után pár nappal már sem a fal, sem pedig ő maga nem volt a helyén. Aki szintén hiábavalóan próbálkozott azzal, hogy nemcsak minden mondat, hanem minden ember mellé rendőrt állítson.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
