Visszanézni

k ö n y v e s h á z

Nincs abban semmi rendkívüli, ha valaki közel a nyolcvanhoz önéletrajzi regénybe fog. Főként nem akkor, ha amúgy is íróember, egész életében az irodalom szeretetére és élvezetére oktatta tanítványait, kötetekben adta közre szakmai felismeréseit, és elmondhatja, hogy mára a hazai drámapedagógia atyjaként tisztelik. Debreczeni Tibor ma a Károli-egyetem Tanítóképző Főiskolai Karán, Nagykőrösön tanít, ahogy tanított egész életében is. Hiába küldték nyugdíjba, egy pillanatig sem hagyott fel azzal, hogy irodalmi színkört szervezzen, produkciókat alkosson, nem színészekkel, hanem tehetséges amatőrökkel, akiknek így a színjátszás, a játék az irodalommal életük részévé válhatott.
Ez a könyv azonban nem szakmai visszaemlékezés, hanem őszinte életvallomás, szembenézés mindazzal, ami Debreczeni Tiborral és családjával 1934 és 1957 között, a XX. század legvérzivatarosabb évtizedeiben megesett. A történet Anarcson, a szabolcsi falusi református iskola tanítói lakásában kezdődik, amely egy udvaron van az iskolával, a Debreczeni fiúk tehát egyszerre tanítványok és gyermekek, annak minden előnyével és hátrányával. Folytatódik Debrecenben, mely a szellemi eszmélés színhelye lesz. A XX. századi történelem bőséggel osztotta „áldásait” a Debreczeni családnak. Tibor még Váriban, az akkori Csehszlovákiában, a mai Ukrajnában született, onnan érkeztek a szülők Magyarországra, a nagyszülők meg „külföldiek” lettek, mert maradtak az otthonukban. Azután jön a világháború, a menekülés, a bizonytalanság, vele a korai felnőttség, mert a legidősebb fiúnak helyt kell állnia, ha éppen hiányzik a családfő.
De mindez csak előjáték, az igazi próbatételt a háború utáni évek hozzák, melyek tele vannak reménységgel, ugyanakkor lelki, ideológiai csapdákkal. A fényes szelek szárnyán suhanó fiatalember egyszer csak felismeri, hogy a szép ideák mennyi hazugságot, gazságot szülnek. Nagy segítsége az eszmélésben, a tisztánlátás elnyerésében Kósa Vilma, a kuláknak bélyegzett diáktárs, aki nemcsak repkedő copfjaival, hanem hihetetlen tisztaságával és erkölcsi következetességével is rabul ejti a tanárnak készülő fiatalembert. Rabul egy életre.
Debreczeni Tibor életregénye különleges, emlékezetes olvasmány. Az a fajta önéletírás, amelyik nem önigazolásnak, magyarázkodásnak készült, mert szerzőjének erre nincsen szüksége. Nem azért, mintha nem lettek volna tévedései, nem szédült volna meg eleinte a szépen hangzó szólamoktól, melyek mást üzentek a bizakodó ifjúságnak. Hanem mert a szembenézés őszinte és kíméletlen, így a megtisztulás is igazi. S főként azért, mert azt a hitet erősíti, hogy aki erős alapokra építi az életét, törvényszerűen visszatalál a helyes útra. Akármilyen nagynak tűnik is éppen annak kockázata.
(Debreczeni Tibor: Visszanéztem. Academia Ludi et Artis, Budapest, 2006. Ármegjelölés nélkül)