Ábrahám bejövetele

Hogy milyen „gyümölcsöző” kapcsolat alakult ki a magyarság és a feltörekvő oszmánság között, arra az egyik legjobb példa az évszázadok óta bevehetetlen Konstantinápoly 1453-as elfoglalása, amelyet II. Mohamed elsősorban a székely ágyúöntőnek, Orbán mesternek köszönhetett. Ám a szerbek Marica folyó menti csatavesztése (1371), Nagy Lajos havasalföldi hadjárata (1375) és az azt kísérő első török betörés, valamint a délszláv koalíció rigómezei (1389) és Zsigmond királyunk nikápolyi veresége (1396) óta a magyar uralkodók legbölcsebb külpolitikai törekvése a déli ütközőzóna és váröv kiépítése volt. Mindhiába. A XIV. század végétől a hódoltság alkonyáig hazánk mindennapos terepévé vált a törökök kedvelt és kifizetődő sportjának, a rabszedésnek. Kezdetben csupán a déli végek: Krassó, Temes, Torontál és a Szerémség, majd Dél-Erdély és a Barcaság lakossága sínylette meg a találkozást az akindzsi és egyéb martalóc szabadcsapatokkal. Minden portya alkalmával ezrével hurcoltak el életerős magyar, szász és délszláv fiatalembereket, akik kijárták a janicsárképző iskolát, majd felszippantotta őket a török haderő; rosszabb esetben Konstantinápoly vagy más kis-ázsiai település rabszolgapiacán találtak vevőre; még rosszabb esetben a gyorsan növekvő földközi-tengeri flotta hadi gályáinak megürült helyeit töltötték fel velük.
„Úgy adják-veszik, mint az oktalan barmot, a férfiak és a nők szemérmét mindenki előtt megtapogatják […], az anya szeme láttára és szomorúságára adják el a fiút […], az elvörösödő férj előtt mint kurvával játszanak a feleséggel” – írja a XV. század bestsellerében Magyarországi György barát, akit 1436-ban ragadtak el Szászsebesről a törökök, és 22 évig ette az anatóliai magyar rabszolgák keserű kenyerét, amikor sikerült végre megszabadulnia. Ám vele ellentétben a legtöbben nyom nélkül tűntek el az Oszmán Birodalom haderejében, háremeiben vagy háztartásaiban. György barát leírja, hogy egy jobban sikerült rajtaütés után „süvegért adják az embert” a kereskedőknek. A hazai szakértők hangsúlyozzák: az elragadott vagy gyermekadóban (devsirme) török kézre adott magyar fiatalok a katonai iskolákban elveszítették identitástudatukat. (Ezt azonban sem a fent idézett Pécsváradi-levél, sem a magyarábok eredetképe nem erősíti meg teljes egészében.) Jobban kellene értékelnünk ezért, hogy talán a magyaráb az egyetlen magyar származású rabszolgacsoport, amelyet nem olvasztott magába a törökség, és amelynek kutatása fényt vethetne történelmünk felemelő és nyomorúságos zugaiba is.
A magyaráb legenda szerint Ibrahim el-Magyar, azaz Magyar Ábrahám, avagy Ábrahám, a magyar volt az a török hadseregben tisztként szolgáló férfiú, akit I. Szelim szultán egyiptomi hadjárata idején (1517) Núbiába vezényeltek egy kisebb, magyar többségű különítmény élén, amelynek voltak bosnyák, török, azerbajdzsáni tagjai is. Ez utóbbiak ugyanolyan büszkén tartják ma is számon őseiket, akárcsak a magyarábok. A kis expedíciós sereg az ellenséges terület kellős közepén, több mint ezer kilométerre a kairói oszmán hídfőtől helyőrséget alapított a Nílus menti Kaszr-Ibrimben, mivel az oszmánok nem tudták meghódítani egész Egyiptomot. Amikor a központi hatalom meggyengült, a határőröket magukra hagyták utasítás és utánpótlás nélkül, így a magyarok kénytelenek voltak felvenni a kapcsolatot korábbi ellenségeikkel, a fekete núbiaiakkal. Aztán annak rendje és módja szerint a katonák felesége(ke)t választottak maguknak a fadzsika népcsoport tagjai közül, megtanulták nyelvüket, lassan elfeledték sajátjukat. Ebből az előretolt helyőrségből vándoroltak, menekültek el – sokszor a mameluk rabló hadjáratok ütemében – a családok Vádi-Halfába, az akkori, mára víz alá került Anébába, Tuskába, Gattába, Ibrimbe, megannyi gazdag múltú núbiai településre. A ma már néptelen Kaszr-Ibrim néhány négyzetmétere most is a vízszint fölött van, parányi szigeten, mivel az erősséget magas dombra építették az ókorban.
Ennyi tudható a magyaráb szájhagyományból. Hogy a török seregben tisztként szolgáló Ibrahim el-Magyar és társai keresztények lettek volna, annak kicsi a valószínűsége. Kérdés, hogy falvaikból, végváraikból elhurcolt első generációs katona rabszolgákról, ambiciózus renegátokról vagy már szolgacsaládban, török területen született férfiakról van-e szó. A magyaráb törzs, akár az évszázadok alatt elveszett (vagy elveszejtett) sok ezer magyar, akkora űrt hagyott maga után, hogy a török betörések következtében totális demográfiai fordulat állt be Magyarország déli területein. Megkezdődött e vidékek délszláv és román belakása, „elmagyartalanodása”, ami történelmünk nagy nemzetiségi kudarcaihoz vezetett – korszakokkal később.