Boldogtalan évforduló

Március 25-én lesz pont ötven éve, hogy Franciaország, Németország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg aláírták az Európai Gazdasági Közösség megalapításáról szóló római szerződést és ezzel megvetették az Európai Unió alapjait.
Európa egyesítésének gondolata nem tekinthető vadonatújnak, hiszen az már a Római Birodalom bukása után néhány évszázaddal felmerült és Charlemagne (Nagy Károly) volt az első, aki a frank birodalom formájában meg is valósította. Bár a frank birodalom 843-ban a verduni szerződéssel felbomlott, az ebből kifejlődött Német-római Birodalom kereken ezer évig (1806-ig) állt fenn. A századok során azután számos formában nyilvánult az egységtörekvés, elég, ha csak kettőt említünk. Amikor 1463-ban a törökök elfoglalták Konstantinápolyt a cseh Pogyebrád György javasolta Európa keresztény országainak egyesítését az iszlám veszedelem ellen (még most sem lenne túl késő), Victor Hugo pedig 1847-ben egy európai föderáció létrehozásának gondolatával állt elő, ami a franciák és hollandok által elutasított európai alkotmány szándéka is volt. Komoly fordulatot akkor vett a dolog, amikor a második világháború után egy francia likőrgyáros, Jean Monnet javasolta, hogy a német–francia megbékélést egy, az alapvető nyersanyagok közös gyártására vonatkozó szerződéssel segítsék elő. Az ötlettel hivatalosan a francia külügyminiszter Robert Schuman állt elő egy 1950. május 9-én tartott beszédében, előtte néhány órával megkérdezve és megkapva Konrad Adenauer jóváhagyását. Ebből lett azután az Európai Szén- és Acél Közösség, majd 1957-ben a Közös Piac.
A Közös Piac kétségtelenül igen sikeresnek volt tekinthető mindaddig, amíg az együttes hat országból állt, és ha a német kancellár és a francia elnök valamiben megegyezett, az szentírás volt a többiek számára is. Philip Stephens, a Financial Times ironikus tollú publicistája szerint az unió a franciák önzésére és a németek bűntudatára épült. Nem is volt baj addig, amíg De Gaulle távol tudta tartani az angolokat. Nagy-Britannia belépésével azonban a tagadás megvetette a lábát, és az unió folyamatos bővítésével az érdekek annyira széttartóvá váltak, hogy manapság már egy olyan egyszerű kérdésben, mint az évfordulós ünnepi nyilatkozat sem nagyon tudnak megegyezni, ezért a szövegezés titokban folyt, és nem is a huszonhét kormányfő csak az unió fő szerveinek vezetői írják alá.
Baj van azután a vezetőkkel is. Míg a Közös Piac alapítói nagyformátumú államférfiak voltak, jelenlegi utódaik meglehetősen közepes képességű politikusok, akik fejében a gondolatok nem Európa jövője, hanem saját újraválasztásuk és az azt elősegítő politikailag korrekt beszéd körül forognak. Ezért azután Európa tényleges problémáival (például a bevándorlás, a demográfiai katasztrófa, a bővítés határai) egy-két kivételtől – mint például a cseh Václav Klaus, a francia Nicolas Sarkozy vagy a holland Frits Bolkestein – eltekintve nem is foglalkoznak. Nem tudják megvalósítani a nagy csinnadrattával kitűzött célokat sem, mint például a mára már köznevetség tárgyává vált lisszaboni deklaráció (arról, hogy 2010-re az unió a világ legversenyképesebb térsége lesz), vagy a kiotói egyezményben a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére vállalt kötelezettség, ami a valóságban nő. A globalizációhoz való alkalmazkodás legfőbb eszköze a második világháború után kiépített jóléti rendszer leépítése lett, általános létbizonytalanságot okozva uniószerte. Ezért azután nem lehet csodálkozni, hogy a Financial Times most közzétett közvélemény-kutatása szerint az unió öt legnagyobb országában a megkérdezettek 44 százaléka válaszolta, hogy országa helyzete romlott mióta beléptek az unióba, és csak 25 százaléka találta úgy, hogy javult. Lehet tehát boldogságot kívánni a polgároknak az ötvenedik születésnapon, de ettől még aligha lesznek boldogok.