(Asszuán–Anéba)
Magyarábok márpedig nincsenek – tisztázhatjuk a kérdést sokak megkönnyebbülésére hónapokig tartó hazai nyomozás, több ezer kilométer kínkeserves bejárása, az egyiptomi hatóságokkal viaskodás hetei és számos kiábrándító kaland után. Nem léteznek a romantikus nagyregénybe illő fekete magyarok, akik a ládafia mélyén kuporgatják eredetük ütött-kopott bizonyítékait, akik féltve őrzik elfeledett anyanyelvük egy-egy középkori ízű szótöredékét núbiai arab beszédükben, és akik hosszú évszázadok óta csak azon törik fejüket, hogyan települhetnének vissza távoli szülőföldjükre, ahonnan – állításuk szerint – őseiket rabszolgaként hurcolták el. Magyarábok tehát nincsenek… és mégis vannak: sokkal egyszerűbben, magától értetődőbben és problematikusabban, mint ahogy itthon szeretnénk őket elképzelni. Ha egyáltalán.
– Nem múzeumi tárgyak vagyunk, hogy időnként felkeressenek és megbámuljanak bennünket a magyarok! – fakad ki egyikük, magas, görnyedt férfi, könyvesboltjai vannak Asszuánban, és az arcbőre világosabb a núbiaiakénál.
– Magyarábnak lenni dicsőség: háromszázötven évig mi voltunk Núbia urai – mondja leplezetlen büszkeséggel egy méltóságteljes megjelenésű, turbános férfiú, aki légi irányító Asszuán repterén.
*
– Jönnek, elmennek. Filmet forgatnak, cikkeket írnak. Néhány év múlva ismét jönnek, kicsit félnek tőlünk, elmennek, és megint nem történik semmi. Egyoldalú ez a kapcsolat, nagyon is egyoldalú – legyint a harmadik, egy falusi gazdálkodó, akit már semmiről nem lehet meggyőzni.
Még ha egy szavuk sem igaz a magukat kitartóan magyarábnak nevező dél-egyiptomiaknak, s ha csupán nyomorult afrikaiak pénz-, munka- vagy ne adj’ isten állampolgárság-szerző partizánakciójáról van szó, amint azt sok magyarországi gondolja, akkor is leginkább ránk vet rossz fényt a magyarábkérdés. Mint bármilyen kérdés, amely a határokon kívül rekedt magyar vagy magát magyar eredetűnek valló csoportokkal kapcsolatos, és amelyet kevés állam kezel olyan ostobán és ügyefogyottan, mint a miénk. Sok évszázados nemzeti nagyothallás, arcpirító tudományos mulasztások, a mai napig tartó burkolt megvetéssel teli gyanakvás és élcelődés a „turbános magyarokon”, a „magyar arabokon” – így foglalható össze az afrikai magyaráb törzs nagyvonalú honi fogadtatásának története. Nem csoda, ha légüres térbe téved, aki Magyarországon a magyarábkutatás eredményeit firtatja.
Magyar magyarábkutatás márpedig nincs.
– Bizonyítékokat követelt tőlünk a kairói magyar konzul, hogy egyáltalán szóba álljon velünk, kézzelfogható bizonyítékokat, amikor felkerestük őt a kilencvenes évek közepén. Akkor elhatároztam, többet be nem teszem a lábamat a magyar nagykövetségre – emlékezik az asszuáni könyves magyaráb.
Bele kell törődnünk, egyelőre bizonyíték sincs. Olyan legalábbis, amilyen kielégíthetné egy diplomata igényeit. Ez is csak rajtunk, nem gonosz erőkön múlt. A hazai tudósok közül Almásy Lászlót, a nácibarátsággal megbélyegzett, zseniális sivatagkutatót leszámítva feltehetően csak az orientalista Fodor István járhatott eredeti magyaráb településeken Egyiptomban, mielőtt az afrikai legújabb kor vívmánya, a Nílusból duzzasztott Nasszer-tó mindörökre elnyelte volna valamennyit a hatvanas évek derekán. Fodor nemrégiben halt meg, egyedülálló gyűjtése, amely többek között egy lepedőre rajzolt magyaráb családfa fényképét is tartalmazza, ismeretlen helyen lappang, csak remélni lehet, hogy még a rokonság birtokában. Az orientalista többször járt e falvakban, eredetmondákat, közmondásokat, családneveket gyűjtött, öregekkel beszélt, akik aprólékosan és megdöbbentő összhangban beszélték el letelepítésük kalandos históriáját. Aztán 1993-ban előkészítő kutatóút indult az alsó-núbiai telepekre, amelyet 1998-ban követett volna egy néprajzosokból, kultúrantropológusokból, humángenetikusokból, arabistákból és filmesekből verbuválódó expedíció. Hogy a sok évszázados kérdésre végre cáfolhatatlan választ kapjanak a tudósok, a tervek szerint reprezentatív mintavétel alapján DNS-vizsgálatokra került volna sor, illetve antropológiai mérésekre, amelyek eredményeit összevetették volna többek között bukovinai székelyek vagy moldvai csángók sajátosságaival. Ám az út végül a közérdeklődés és a pénz hiányában elmaradt. Ami érthetetlen és megmagyarázhatatlan: csaknem egy évtizede, már a kezdet kezdetén megfeneklett a magyaráb ügy tudományos kutatása.
– Egyszerűen nem találtunk szponzort a ’98-as kutatóútra, pedig minden elő volt készítve – idézi fel Koltay Erika néprajzkutató és biológus, a meghiúsult expedíció szervezője. – Nem lehetett folytatni, amit ’93-ban elkezdtünk. De más gondok is akadtak, már az első expedíció során: egy évvel azelőtt Budapesten járt egy magyaráb küldöttség a Magyarok Világszövetségének meghívására. Nem tudni, mi érte őket a fővárosban, de azok az emberek Egyiptomban már nem akartak fogadni bennünket.
Koltay Erika hozzáteszi, ha a magyarok egyáltalán fölkeresik a magyarábokat, csak átszaladnak rajtuk, furcsaságként kezelik őket, aminek az lehet a következménye, hogy egyszer majd megunják a felületes érdeklődést, és elzárkóznak a látogatóktól. Tovább ront a helyzeten, hogy időközben a kereskedelmi televíziók „sztárriporterei” is felfedezték a rejtélyes núbiai népszigetet, és minden erővel igyekeztek olcsó szenzációt kovácsolni belőlük.
Hogy mindennek mi lett az eredménye, saját bőrünkön tapasztalhattuk meg.
– Fogalmam sincs, van-e tudományos bizonyíték a magyarábok eredetére, de jegyezzék meg: Núbiában más az élet. Ha valaki ott magyarábnak vallja magát, akkor az is – mondja Saber Jahin, aki megkeresésünkre háromtagú küldöttség élén jelent meg a kairói magyar nagykövetségen, hogy lelkes szavakkal ecsetelje: núbiainak lenni Egyiptomban – más minőség. Jahin professzor műszaki tárgyakat oktat a Nílus deltájában fekvő Kafr-es-Sejk egyetemén, és csak a kedvünkért látogatott el a fővárosba núbiai barátaival. Ma már más szelek fújnak a követségen, és más a magyar diplomaták viszonyulása a kérdéshez, mint tíz évvel korábban: Elek József konzul gondos közreműködésének köszönhetően vehettük fel a kapcsolatot az alsó-núbiai születésű, lokálpatrióta tanáremberrel, aki mellékesen sok időt szentel a magyaráb ügy tanulmányozásának. Pusztán azért, mert véleménye szerint a magyarábok történelme Núbia történelmének szerves része, és a szülőföldön kívül nincs olyan téma, amelyről a középkorú professzor dédelgetőbben tudna beszélni.
– Amit napkeltekor először megpillantottunk és naplementekor utoljára láttunk: a Nílus – fogalmazza meg Saber Jahin a fájdalmas mondatot, amelyet utunk során oly sokszor hallunk majd, és egy pillanatra elhallgat. – Nem véletlen, hogy a vizet a mi fadzsika nyelvünkben még ma is az „amun” szó jelöli, amely az „Ámon”-ból, az egyik legősibb egyiptomi istenség nevéből származik.
Ám a hatvanas években iszapba süllyedtek a régi istenek: az asszuáni nagy gát megépítésével minden núbiai élete gyökeresen megváltozott. Sok ezer éves településeiket, földjeiket, kultúrájukat, akárcsak a magukra hagyott ókori műemlékeket szépen lassan ellepte a Nílus áldott vize, a lakosságot pedig gyalogosan, csekély batyuval átvezényelték több száz kilométerrel északra, a szép Új-Núbiába.
– A folyó termékeny völgyéből átkerültünk a sivatagba, ahol a homokon és a kövön kívül nem termett semmi – emlékezik Jahin professzor, aki gyermekként maga is átélte a kitelepítés minden nyomorát. – Bár eltűnt falvainkat eredeti nevükön újjáépítették, ez már nem volt ugyanaz: elszakadtunk lételemünktől. Régen például az újszülötteket megmerítettük a folyóban, aztán faszénnel keresztet rajzoltunk a homlokukra. Pedig az arab hódítás óta minden núbiai szunnita muzulmán, csak mi valahogy megőriztük régi kereszténységünk maradványait. De ma már túl messze a folyam, elmaradt a szertartás. Nos, amit mindeddig elmondtam, az lett osztályrészük a maguk magyarábjainak, a mi faluszomszédainknak is – int Saber Jahin.
A hír igaz: a mozlim magyarábok keresztet rajzolnak a csecsemők homlokára. Íme, bizonyíték! Csakhogy minden núbiai ezt teszi. Pontosabban tette a nagy gát megépítése előtt.
– Nincs különbség közöttünk – erősíti meg a professzor –, a magyarábok is ugyanazt cselekszik, gyakorolják és gondolják, mint minden núbiai. Maga az elnevezés is felső-egyiptomi eredetű, és semmi köze a „magyar arab” összetételhez, mint sokan gondolják, sőt ez az értelmezés számukra sértően hangzik, hiszen sohasem voltak arabok. A „magyar” melletti „ab” végződés családot, törzset jelent – magyarázza Saber Jahin –, és a mai napig minden magyaráb nevében ott szerepel a „magyar” szó, az atyák neve, akikre nagyon büszkék. Majd meglátják.
Magyar család, magyarok törzse. Kisebbségben is kisebbségbe születtek a katona ősök leszármazottai.
Ellentétben Jaksics Gergely kaukázusi magyarjaival, a több millió Ázsiában ragadt állítólagos nemzettársunkkal, a mongol és nepáli magarokkal, az ujgurokkal és a párthusokkal vagy akár a többféle eredethagyományt valló macarköyi–gebizi törökmagyarokkal (akikről Major Anita szerzőtársunkkal a Magyar Nemzet Magazinjának 2006. július 8., 15. és 22-i számában adtunk hírt Magyar rabszolgák leszármazottai Törökországban? – Expedíció Macarköybe, a rejtélyes törökmagyar faluba című riportsorozatunkban), a magyaráboknak meglepően kikristályosodott és egyirányú eredettörténetük van, amelyhez makacsul ragaszkodnak évszázadok óta. „Konstantinápolyból (amint azt a török hadseregben levő magyaroktól Jeruzsálemben hallottam) háromszázezer emberrel indult el [I. Szelim szultán]. Most ebből alig hatvanezer van, miként a magyarok mondották” – a honi kutatók a mai napig a zárójelbe tett mellékes megjegyzést tekintik a magyaráb népcsoport első számú írásos eredetbizonyítékának. E sorokat Pécsváradi Gábor ferences szerzetes, egy XVI. századi jeruzsálemi bedekker jámbor szerzője vetette papírra, Bánffy János királyi pohárnokmestert levélben tájékoztatván a török hadsereg 1516–17-es egyiptomi hadjáratáról, amelynek részben szemtanúja volt, és amelynek során a levél tanúsága szerint a török seregbe sorozott, egyiptomi bevetésükre – és tudtukon kívül esetleges örök letelepítésükre – váró magyarokkal találkozott.
Jóllehet van korábbi nyom is 1483-ból, amely eddig elkerülte a kérdéssel foglalkozók figyelmét, pedig úgyszólván perdöntő lehet: „Harmadnap előkészületeket tettünk a visszatérésre, de nagy akadály jött közbe. Sokezernyi mamelukból álló hadsereg érkezett ugyanis Egyiptomból arra a vidékre úgy, hogy az egész város és környéke tele volt fegyveresekkel, sátraikat Gazara [ősi település a Szentföldön] egész körzetében fölverték; létszámuk állítólag nyolcezer fő volt. Őket Soldanus király küldte a turkománok ellen Szíriába, hogy alázzák meg őket. És szerteszét kóboroltak a városban, és sokan jöttek hozzánk is, hogy megnézzenek minket. Jöttek köztük magyarok is néhányan, akik azt kérdezték, van-e köztünk magyarországi zarándok. Mikor felfedezték társunkat, János urat, nagyon megörültek, sátrainkba jöttek, és velünk ettek-ittak, bort is, bár csak titokban. Más, szicíliai és katalán mamelukok, azaz hitehagyott keresztények is érkeztek hozzánk, kérve, hogy nyújtsunk nekik vigaszt. Mindnyájukat befogadtuk, és családiasan elbeszélgettünk velük” (Parlagi Márton fordítása). Felix Faber ulmi domonkos barát, kora egyik legnevezetesebb útleírásának szerzője így emlékezik meg a mameluk seregben harcoló, feltehetően ugyancsak „hitehagyott” magyar katonákról (hiszen csak titokban ihattak bort), de a szerzetes elhurcolt magyarok tömegeire bukkant Kairóban is: „Egyetlen európai nemzet fiaiból nem voltak olyan sokan, mint a magyarokból” – írja Faber, feladva a leckét a honi kutatóknak. (E mondatot Csukovits Enikő idézi Csodás szabadulások a török fogságból című tanulmányában. Aetas 2005/4.)
„Nem vagyunk arabok! Európából telepítette ide őseinket a nagy Török Szultán, Szolimán. Katonák voltak, határőrök a núbiai feketék ellen…” – jegyezte föl Almásy László 1935-ben, amikor az Egyiptomi Térképészeti Intézet tudományos munkatársaként méréseket végzett a ma már Szudánban található Vádi-Halfa környékén – s bukkant rá véletlenül a magyarábok nílusi szigeteire. Almásynak rövid látogatása során is feltűnt a magukat magyarábnak nevező férfiak világos arcbőre, sasorra, a núbiaiakétól eltérő hajszíne és szemformája. Fodor István, az utolsó látogató pedig még arra is talált szájhagyománybeli adatokat, hogy az első núbiai magyart, a szerinte még feltehetően keresztény vallású ősapát Ibrahim vagy Hasszán el-Magyarnak hívták (Hering József Magyarok a Nílus mentén című cikkében szólaltatja meg Fodort – Demokrata, 1997. július 17.).
A magyarábok, akik feltehetően sem Pécsváradi levelét, sem Almásy könyveit nem olvasták, hosszú ideje hajtogatják, hogy magyar őseik I. Szelim török seregével kerültek az afrikai birodalomrészbe – csak a kutya sem figyel rájuk. Épp ésszel fel nem fogható, hogy a hazai szakirodalomban jóformán nem létezik magyarábkérdés, az Almásy felfedezése óta eltelt évtizedek sem voltak elegendők ahhoz, hogy többirányú kutatások kezdődjenek. Még az sem adott kellő lökést a vizsgálatoknak, hogy 1982-ben maga Losonczi Pál tett látogatást náluk, s a kádárizmus éveiben több magyaráb fiatal Magyarországon végezte egyetemi tanulmányait.
– Források szólnak arról, hogy az első világháború idején a Monarchiával hadban álló angol gyarmatosítók deportálták a megbízhatatlannak tartott, magukat a legellenségesebb körülmények között is magyarnak valló magyarábokat, akiknek aztán kérvényezniük kellett visszatelepítésüket a brit hatóságoktól – mutat rá Koltay Erika néprajzkutató. – Ennek a levelezésnek meg kell lennie Londonban, csak még senki nem járt utána. A magyarábok emlékeznek arra is, hogy a Trianonban elszakított területek visszacsatolásakor nagyapáik üdvözlő táviratot küldtek a magyar kormánynak.
De nyugodtan levelezhettek velünk, választ nemigen kaptak. Amikor a hatvanas években Nasszer eldöntötte, hogy Alsó-Núbiát eltörli a föld színéről, és nemzetközi régészeti leletmentő kampány indult, hogy legalább a legjelentősebb műemlékek, ha eredeti helyükről elmozdítva is, de megmaradhassanak, a magyar csoport Castiglione László vezetésével Abdallah Nirkiben, egy kora keresztény településen folytatott ásatásokat – nem is olyan messze a magyarábok eredeti településeitől. A kizárólag magyarábok lakta Magyarártin, azaz a Magyar-szigeten, ahol 1935-ben Almásy is járt, skandinávok tártak föl számos sírt, csontvizsgálatokat is végeztek, s megállapították, hogy az ott talált tárgyi kultúra nem arab s nem is núbiai. Magyar kutató mindenesetre nem tette lábát a néhány hónappal később mindörökre elmerült szigetre.
Nem csoda hát, hogy ha ezek után mégis eljut hozzánk valami hír a magyarábokról, az többnyire színes és misztikus félreértésen alapszik, amelyben julianusi nosztalgia kísért: a magyarábok még ma is keresztet rajzolnak az újszülöttek homlokára vagy a frissen sütött kenyérre, dunyhával alszanak, és a dombokra temetkeznek fejfaszerű síremlékeket emelve, esküvői szertartásaik magyar szokásokat őriznek. Egyesek tudni vélik azt is, hogy a magyaráb ősapák Nándorfehérvár bevételénél (1521-ben, négy esztendővel Szelim egyiptomi offenzívája után) estek oszmán fogságba.
Csak erről éppenséggel a magyarábok nem tudnak semmit. A valóság mindennél sokkal szürkébb és meghökkentőbb.
Asszuán Egyiptom legpokolibb városa: a harcedzett utazónak is ökölbe szorul a keze néhány napos ott-tartózkodás után, s kétszer meggondolja, hogy kimerészkedjen-e Nílus-parti sétányára. Asszuán Egyiptom legszebb városa: a dombtetőkről belátni a Nílus szeszélyesen kanyargó vonalát, az összeszűkülő völgyet meg az első katarakta megszelídített örvényeit, a pálmaligeteket, a minareteket és a tekintélyt parancsoló kopt templomok tornyait, az ókor óta változatlan formában épített kis vitorlás hajókat, a felukkákat, az elhagyott ókori gránitbányákat meg a Fatimida-kori temető ezeréves iszlám síremlékeit, a keleti oldal színes núbiai káoszát, Elephantinae sziget szentélyromjait és a nyugati part vörösessárga homoksivatagát, amelynek csak a folyó vet gátat. Ha éjszakai vonattal érkezünk, amelyet álmatag képű, gépfegyveres rendőrök őriznek, szembeszökő a kontraszt a jellegtelen és csúf kairói Nílus, illetve a költői asszuáni vízpart között.
De az utazónak már az első napon nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne lökje a folyóba vagy ne vágja gyomorszájon Asszuán mocskos szájú és pimasz csőcselékét, a felukka- és konflisfelhajtókat – a turizmus parazitáit. Gyöngébb, imperialista pillanatainkban visszasírjuk az angol gyarmatosítókat, mert úgy tetszik, ami ezen a vidéken működik, azt még ők építették vagy szervezték meg. Együgyű hazudozásokon, az idegenek alig leplezett utálatán és lenézésén átvergődve jutunk el végre Asszuán kormányépületébe, ahol – hála Saber Jahin professzornak és barátainak – a megye egyik legbefolyásosabb vezetője, Omar Muhameddin főtitkár fogad bennünket, hogy kalauzt kerítsen számunkra a magyarábok falvaiba. Egymagunkban tehetetlenek volnánk: Egyiptomban az 1997-es luxori turistamészárlás óta rendkívül szigorú szabályok korlátozzák a külföldiek mozgását. A legnagyobb városokon belül nincs gond, de az országutakon csak rendőrségi konvojokban, nehezen kijárható engedéllyel vagy egyáltalán nem szabad közlekedni. Az ország nagy része, ahol valójában igen vendégszerető emberek igen hétköznapi élete folyik, gyakorlatilag el van zárva az idegenek elől. A hatóságok szerint ez kizárólag a turisták érdekében van így, de sokszor az a gyanúnk, hogy bennünket tekintenek fő veszélyforrásnak.
– Olyan feketék a magyarábok, mint én – nevet fogait kivillantva Omar Muhameddin –, csak néhányuknak kék a szemük. De ma már nem találnak semmit a régi Núbiában: másfél millió pálmafa került víz alá, megszűnt a hagyományos mezőgazdaság az áttelepüléskor. Nagyon sokan meghaltak a rossz víz miatt, főleg gyerekek és öregek, amikor az újonnan felépített falvakba költöztek 1963-ban. Ám ezek a települések most is olyanok, mint a katonai táborok, a társadalom kicserélődött, talán csak a természetüket, a hagyományaikat és a zenéjüket tartották meg az emberek.
A főtitkár megerősíti, elsősorban négy, Kóm-Ombó környéki faluban laknak manapság a magyarábok: Anébában, Tuskában, Gattában és Ibrimben. De Jahin professzor nem kecsegtetett: az áttelepítés óta legalább ötven százalékuk nagyvárosokba, Kairóba és Alexandriába költözött, ahol továbbra is öntudatosan magyarábnak vallják magukat ugyan, ám a közösségi életre már nem sok esélyük maradt – asszimilációjuk rohamosan gyorsul.
– Már nagyon várják magukat – mondja Omar Muhameddin bátorítóan.
Még jó ideig várhatnak.
Folytatjuk
önkormányzat
Közzétette az önkormányzatok pénzügyi adatait az ÁSZ
