Friss szél a magyar humor-ugar felett

A Mi kérünk elnézést! stábja nem adja fel, ahogyan én sem. Csak megnéztem újra, hogy mit tudnak a fiúk nyolcszáz méteren. Egy rosszkedvű országban persze nem könynyű szívből nevetni és nevettetni. A Kádár-korszakban legalább a felszínen volt egyfajta általános és persze álságos kedélyesség, a mélyben pedig a drámák. Igaz, a rendszerváltás előtti kabaré elsősorban a ’45 után szigetekben megmaradt kávéházi, polgári-marginális szubkultúrából táplálkozott, ehhez jött Hofi, az álproli, és később néhányan a „nagyhajúak” közül (Sándor György, Gúnya együttes, Voga– Turnovszky duó).
A Mi kérünk elnézést! két nyomvonalon indult el a múlt év őszén. Benne volt a pakliban, hogy idővel ebből is csak egy olyan kormány- és holdudvarvédelmi, ellenzékgyalázó műsor lesz, ha majd Verebes István elhívja a barátait, de a fiatal alkotók gyakran inkább közéleti, mint politikai jeleneteiből kicsapott a friss szél is. Mostanra aztán Verebes eltűnt a képernyőről, a friss szél pedig, ha kicsit még olykor bátortalanul is, de tovább fújdogál. A műsor gyakorlatilag átállt végre a lakosság, vagyis a többség oldalára, amely a celebekkel, a politikusokkal és az akcióhősökkel szemben ma az elnyomott médiakisebbséget jelenti.
Aki valóban be akarja valahogy hozni az elvesztegetett bő másfél évtizedet a magyar humor világában, az nem dolgozhat ma kényelmes, üdvözítő panelekkel. Ha pedig valami teljesen új, a közönség derékhadának szoknia kell. De a jót azért nem olyan nehéz megszokni. A kormány tüntetése a lakosság ellen például nagyon ügyesen modellezte Gyurcsány politikai taktikáját, melynek lényege, hogy a miniszterelnök mindig az ellenzék szövegét mondja el, nem a sajátját, mindig amiatt támadja ellenfeleit, amit ő maga tesz. Az ellenzéknek kiosztott kisebb barackok nemcsak méltányosak, hanem szellemesek és frissek is voltak, például a képviselők külföldi utazásairól szóló jelenetben. Rokker Zsolti gumicsizmás monológja sem tartozott a végtelenül elnyűtt és felszínes parasztcikiző kategóriába. Azt is sikerrel ábrázolta, hogyan viszi át tanyára a bevált politikai praxist az egyszerű ember. Kedvenceim közé tartozik az élősködő, léggömbhámozó, poszttechnicista értelmiségi, akinek évek óta szakterülete a Teve utcai rendőrszékház elleni fegyveres támadás, meg a két nagyvárosi virtuálproletár a csikó-csikó-Da Vinci-kóddal. A rendőri előkészület március 15-re, az erőfeszítések Táncsics tervezett megszöktetése ellen és Landerer elfogatására szintén majdnem jól sikerült. Ami unalmas már, az a piás melós, piás paraszt, akkor is, ha tudjuk, hogy ma sem mindenki szőke kólával meg Norbi-bambival púderezi magát a kocsmában.
Mi kérünk elnézést!
(TV2, március 12., 22.00)