Gyalogelőny

Mindegy, mikor jár erre az ember: a Nyugati tér aluljárójában kora reggeltől éjszakáig „áramlik” a nép. A forgatagban akad, aki koszos paplanját cipelve igyekszik szélvédett helyet találni magának, van, aki százezer forintnyi „zsákmánnyal” lohol a plázából, végképp belegabalyodva a papír reklámtáskák madzagjainak ölelésébe. Merthogy rendes helyen már nem nejlonszatyorral bocsátják útjára a vásárlót. És ez legalább jó.
Akik pénz vagy vonzalom híján lemondtak a bevásárlóközpont örömeiről, de még vásárlóképesek, az aluljáró bódéiban, butikjaiban tülekednek: mindig van leárazott holmi. A leárazás állandó. S azoknak, akiknek már leárazott holmikra sem telik, maradnak a talponállók az olcsó szeszekkel.
Aki erre jár, eszik, iszik, vásárol, vagy éppen rohan valahová – hogy legyen miből vásárolnia. A forgatagban férfiak állják körül a büfésor elé felállított kempingasztalt. Sakkoznak. E körben nincs sietség, csak feszült figyelem. Mintha nem is itt lennének, mintha a játékosok és a nézők a Nyugati pályaudvar aluljárójában meglelték volna a sci-fi regények térkapuját, amelyen át egy másik dimenzióba lehet belépni. Szigetvilág, amelynek delejező központja a sakktábla.
Délelőtt 11 körül állítják fel az asztalt, és este tízig zajlanak a viadalok. Három-négy éve költöztek át ide a Keletiből, merthogy ott csak a szabad ég alatt lehetett játszani. Itt, a Nyugatiban nem zavarja őket az időjárás, csak a közterület-felügyelők, akik időnként azonnali távozásra szólítják fel a társaságot. A vihar azonban rendszerint gyorsan elcsendesül. Folytatódhat a játszma.
A kora délutáni órákban két fiatalember görnyed a tábla fölé. Divatosan öltözöttek, az ember azt gondolná, a pláza az ő világuk. De kiderül, nem így van.
– Inkább itt csavarok le egy partit, mint hogy a játékgépekbe szórjam a pénzt. Ennek legalább van értelme – válaszolja kérdésemre egyikük, aki rendszeresen jár ide sakkozni. Bár itt is forog pénz, de minimálisak a tétek, ezer forint már nagy összegnek számít – legalábbis ezt állítják a játékosok. Annyi bizonyos: az „öreg”, az egyik legtekintélyesebb sakkjátékos játszmája alatt mindössze kétszáz forint árválkodik az asztalon.
– A két „horngyulát” dupla vagy semmi alapon az viszi el, aki nyer – avat be a rejtelmekbe az egyik kibic, aki egyébként mérnökember, és ha teheti, leszalad ide egy partira.
A fiatalok, akik éppen a játszma közepén tartanak, szívesen válaszolnak a kérdésekre. „Szórakozni vágyás és főként a tanulni vágyás” – így összegzi egyikük, hogy miért jár ide.
– De hogy kerül az asztal minden reggel a helyére? És hol tartják addig?
– Egyszerű: a BKV dolgozói segítenek. De a „szolgálati titkokat” érintő kérdésekre nem válaszolok – mondja.
A beszélgetésből az is kiderül, ez a közösség, bár közösség, nem baráti kör. Ennek vannak előnyei és hátrányai is. Előnye, hogy ide bárki „lejöhet”, játszhat, senki nem kérdez tőle semmit. De talán a hátrány is éppen ebben van: senki nem kérdez senkitől semmit. Csak a fekete-fehér mezők léteznek, csak a sakk. Ebben a közegben tökéletesen megvalósulnak az esélyegyenlőség doktrínái. A többdiplomás mérnök és a tanulatlan javítóintézeti szökevény egyenrangú félként, egyenlő feltételek mellett bizonyíthatja tehetségét. És előfordul, hogy az esélytelenebb nyer.
A parti végeztével az egyik fiatalember, aki nem mondja meg a nevét, de tájszólása erdélyi gyökereket sejtet, kiböki: sakkmester szeretne lenni, azért is jár ide. Mikor foglalkozása iránt érdeklődöm, csak anynyit tudok meg: „utazó”.
– Ami ide vonzza az embereket, az a sakk szeretete, ami varázslatos dolog, maga az élet. Kemény szellemi sport, és ráadásul hasznos is. Bármilyen szórakozásnál különb. Ide még igazi sakkmesterek is lejárnak, itt lehet tanulni – mondja.
A sakk-készletet mindenki hozza magával, és ha van partner, kezdődhet a mérkőzés. Időközben egyre gyülekeznek a játszani vágyók és a kibicek az asztal körül. A hetvenes évek irhabundájába burkolódzó rokkantnyugdíjas és a „vállalkozó”, akinek a karórája is százezrekbe kerülhetett, egyaránt feszült figyelemmel mered a táblára, a két fiatal játszmája még nem ért véget. Nincs belebeszélés, bekiabálás, a renitenseket azonnal megrendszabályozzák. Ilyesmire különben is igen ritkán akadt példa.
– A sakk az más. Az szellem és szenvedély. Olyanok jönnek ide, akik ezt érzik – magyarázza Pós Gyula mérnök, hozzátéve: a „gengsztereket” – akikből van errefelé bőven – elriasztották, már nem próbálkoznak a sakkozóknál.
Van, aki azt mondja, „minden útja ide vezet”, annyira fontos számára ez a hely. Nézelődik vagy játszik: egyre megy. A lényeg, hogy tanuljon az ember.
Egy fiatal férfi, Hegedűs Roland, aki szintén rendszeresen lejár a sakkozók közé, a Nyírségből települt a fővárosba, mivel otthon nem akadt munka. Szülőhelyén, Balkányban ő alapította meg a sakkszakosztályt.
– Ennyi maradt, hogy eljárok ide. A balkányi szakosztály egyébként azóta már bekerült az NB II-be. Sakkban ez nem túl nagy dolog, de azért mégis valami – mondja, és hangjából kiérződik a büszkeség. Hegedűs Roland biztonsági őrként dolgozik a fővárosban, de a szíve hazahúzza. Csak hát nincs munka.
– Ötvenháromezer forintért dolgoztam otthon három műszakban, havi 26 napot. Létezni is kevés volt az a pénz. Egy teológus barátom segített, hogy megkapaszkodjak Pesten, albérletben lakom, levelezőn készülök az érettségire, majd csak lesz valami – magyarázza.
Egy másik fiatalember, Tót Zoltán éppen mattot kapott. Fején fülhallgató, arca vidám, nem törte le a vereség. Három munkahelyre is bejár, úgyhogy nincs elkeseredve. Éjszakánként nyomdában dolgozik, újságot osztogat, valamint a Tescóban is vállalt munkát. Egy helyen van bejelentve… Huszonkilenc éves, a szüleinél él. Tervek?
– Semmi. Csak munka legyen és kész. Örüljön az ember, hogy él. És sakkozhat. Ennyi – mondja.
Az idő előrehaladtával egyre több a kibic a kempingasztal körül. Együtt, mégis egymás számára idegenként állnak a fiatal és a meglett korú férfiak a fekete-fehér kockás tábla körül. Ahogy Pós Gyula mondja, a Nyugati téri aluljárónak híre van: külföldiek is lejárnak ide játszani.
– Előfordult, hogy taxi hozta ide a svájci turistákat. Aztán visszajárnak. Persze megkérdezik: miért nincs itt egy klub? Miért az aluljáróban sakkozunk? Nem értik: az már nem lenne igazi, egy elzárt hely… Itt viszont mindenki találkozik mindenkivel, útba esik, bármikor le lehet jönni játszani vagy figyelni a többiek gyürkőzését. Nincsenek kötelezettségek. Kell ennél jobb? Legfeljebb az lehetne, ha a közterületisek miatt sem kellene aggódni – mondja.
Karácsonykor mindennap elzavarták őket.
– Megkérdeztem tőlük, milyen alapon. Azt válaszolták, ez BKV-terület. Aztán azzal jöttek, hogy a vasúté. Aztán persze kiderült, hogy közterület. Van olyan törvény, amely tiltja a közterületen való sakkozást? Persze hogy nincs. Úgyhogy itt vagyunk. Még karácsony napján is lejárnak az emberek játszani.
A Nyugati téri sakk-kör valóban nem a botcsinálta sakkozók terepe, itt valóban lehet tanulni.
– Az „öreg” például híres sakkmester, Tompos József. De nincs egyedül – mondja Pós Gyula.
A pláza bejáratával szemben a dohányzóknak kihelyezett három kuka jelzi a világok határát. Körülöttük fiatal lányok és fiúk álldogálnak, dohányoznak. Dübörög a zene, hömpölyög a tömeg. Szemközt, az antikvárium előtt kirakott ládákban ott van az egész Kádár-korszak: a száz–kétszáz forintért kínált könyvek között rátalálhatunk a magyar irodalom gyöngyszemeire, de Marosán elvtárs emlékirataira vagy Bárány Tamás és Kőbányai János nyolcvanas években kiadott műveire is. Sőt: gót betűs, díszes kötésű német nyelvű könyv is akadhat a kezünkbe; az egykori tulajdonos fegyelmezett, gondos kézírása a szennylapon a valaha volt polgári Magyarország emlékét idézi. A ládák tartalmára igen kevesen kíváncsiak. A háttérben ott a sakkasztal, a sziget, ahol senki sem kérdez semmit senkitől. Csak a lépések számítanak.