Hamvas újra divat

A szombathelyi Életünk egész februári–márciusi számát Hamvas Béla emlékének, illetve műve utóéletének szenteli. A lapot nyitó tanulmányában Bogár László pontosan mondja ki az ezzel kapcsolatos legfőbb dilemmát: „Hamvas Béla életművéről beszélni egyszerre felemelő és reménytelen vállalkozás. Az örök bölcsesség és derű transzcendens világából most valószínűleg jóindulatú kedvességgel mosolyog a Mester, figyelvén ügyetlen csetlés-botlásomat. Valóban, különösen megmosolyogtató a »ma« széteső világából kísérletet tenni, hogy újrafogalmazzuk, vagy akár tovább vigyük, amit gazdag életművében ránk hagyott…” Megmosolyogtató, valóban, mégsem kikerülhető, hiszen minden generációnak értelmeznie kell a számára meghatározó műveket.
Hamvas Béla munkái, ki ne tudná, nehezen találtak el az olvasókhoz. A múlt század negyvenes éveiben az értelmiség egy köre még olvashatta esszéit, aztán évtizedekig nem jelenhettek meg könyvei, csak a hatvanas-hetvenes években kezdték elszánt lelkek könyvtárak és antikváriumok mélyéből kibányászni ezen opusokat. Ma lényegében Hamvas Béla „harmadik korszakát” éli: könyvei megvásárolhatók, és a legifjabbak is megismerkedhetnek azokkal, akikre igencsak ráfér némi szellemi nívó a szappanoperák és a mindent elözönlő kulturális szemét korában. Talán épp ezért is fordulnak egyre többen Hamvas művéhez.
A lapban Dúl Antal, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az életmű feltámasztásában, Ambrus Lajosnak mesél a Mester művének utóéletéről, de a Hamvas-recepció furcsaságait sem hagyja szó nélkül, megemlítve például, hogy a nemrég közreadott magyar esszéirodalmi antológia szerkesztői elfeledkeztek Hamvasról. Buji Ferenc a hamvasi hagyományértelmezés stádiumairól értekezik. Szőcs Géza arra emlékezik, hogy a hatalom az Aczél-korszakban hogyan tartotta távol nemcsak Hamvas műveit, de a rá való halvány hivatkozásokat is a folyóiratoktól. Darabos Pál, Hamvas életrajzírója a Mester Féja Gézához fűződő barátságáról értekezik. Alexa Károly Hamvas Béla szakácskönyve I. című munkájában az „érzéki gondolkodó” szakácsművészettel kapcsolatos munkáit tekinti át (A Jóisten uzsonnája, A bor filozófiája, továbbá regényei, a Karnevál meg a Szilveszter egyes bekezdései stb.). Weiner Sennyei Tibor a bölcselőt kezdetektől foglalkoztató Orfeusz alakját (és az orfikus hagyományt) elemzi, míg Sava Babic – Hamvas szerb fordítója és méltatója – abban reménykedik, hogy egyszer hazájában is megjelenhet majd a nagy bölcselő teljes életműve. Karol Wlachovsky, A bor filozófiájának szlovák fordítója azon elmélkedik, hogyan virágzott fel a történelem során a magyar borkultúra, s ehhez milyen módon kötődött és kötődik – minden ellenkező látszat ellenére – a szlovákságé. „A történelem arra tanít minket, hogy türelmesek legyünk…” – mondja, és ez a gondolat is szinkronban van Hamvas Béla munkásságával.