Kézi kapcsolás

A régi Magyarország felmérésének hőskorát, a Bél Mátyások, Fényes Elekek, Orbán Balázsok elszántságát idézi a Székelyföldön élő Sepsiszéki Nagy Balázs egyedülálló vállalkozása. A Székelyföld falvai a huszadik század végén című négykötetes sorozat első része tíz éve jelent meg, a Marosszék és Aranyosszék településeit leíró befejező kötet pedig a napokban látott napvilágot. Sepsiszéki négy könyve a századfordulós erdélyi magyar sziget állapotát rögzíti – ha úgy tetszik, kimerevített kép ez egy soha vissza nem álló stádiumról.
– Tételes ország(rész)leírást készített a huszadik század végén, a huszonegyedik elején az erdélyi magyar tömb falvairól – arról a világról, amely szinte utolérhetetlen sebességgel változik. Nincs az ön jelenkutatásában valami reménytelen heroizmus?
– Vállalkozásomat sokan nevezték heroikusnak, egyesek pedig már a kezdetén úgy vélték, hogy nem fog sikerülni, mások fantasztának bélyegeztek. Most mégis elmondhatom, hogy Orbán Balázs után 130 esztendővel sikerült bejárnom a Székelyföld összes települését. Amikor 1993-ban harmadéves diákként Budapesten megfogalmazódott bennem az elhatározás, tudtam, hogy néprajzosként ez az én nagy feladatom. A kilencéves terepmunka során többször elbizonytalanodtam, elsősorban azért, mert minél jobban megismertem a Székelyföld társadalmának jelenkori helyzetét, annál sötétebbnek tűnt a jövendő. Lelkileg megviselt a valósággal való szembesülés, majd annak leírása. Az első két kötet a huszadik században jelent meg, a harmadik és negyedik már a huszonegyedikben. A kutatás időszakában jelentős változások történtek ebben a régióban is, de úgy gondolom, hogy a sorozatcím helytálló: sok tekintetben a múlt század végi állapotok rögzültek a Székelyföld falvaiban.
– A „maradandóság hitével” mondott köszönetet kutatása segítőinek: lelkészeknek, tanároknak, orvosoknak, mindentudó falusi embereknek, csordapásztoroknak… Mégis mi változott leginkább a munka közben eltelt évtizedben szülőföldjén?
– Főként az első két kötetben bemutatott tájegységekkel – Háromszékkel, Csíkkal, Kászonnal és Gyergyóval – kapcsolatban vannak összehasonlító adataim, ugyanis az itteni falvakba gyakrabban visszajártam a terepmunkát követően. Sajnos demográfiai szempontból nem történt javulás, ezeken a tájegységeken ma nincs olyan falu, amelyikben évente több magyar születne, mint ahányat eltemetnek. A falusi lakosság életkörülményei a legtöbb helyen nem javultak, jó pár esetben inkább rosszabbodtak. Kutatásom óta falusi ipari létesítmények szűntek meg, újak kisebb számban alakultak. A külföldi munkavállalás mértéke nem csökkent, inkább fokozódott. Látványos fejlődés főként az infrastruktúra terén következett be: ahol 1995-ben még kézi kapcsolásos telefonközpontok voltak, ott ma internet-hozzáférés is van, több faluba bevezették a földgázt, másokban korszerű ivóvízhálózatot alakítottak ki. Valamennyi tájegységen voltak közigazgatási változások; több helyen új közösségi épületeket avattak, máshol elárvult házak omlottak össze. Olyan épületekről vannak fényképeim, amelyek ma már nem állnak, és a kötetekben szereplő emberek közül is jó páran elhunytak. Az egy évtized alatt mindenképpen változásában figyelhettem meg a Székelyföldet, és aki mind a négy kötetet kézbe veszi, érzékelheti ezt a folyamatot. Az első kötet már történelem, hiszen akár a népesség számát, akár a mezőgazdaság gépesítettségi szintjét vagy az állatállományt tekintjük, azóta módosultak az adatok. Ugyanez vonatkozik a további kötetekre is. Ennek ellenére bármelyik faluleírás kiindulópontja lehet a jelenkutatásnak vagy akár egy régiófejlesztési tervnek is.
– Teljesíthető volt a kötetek bevezetőjében megfogalmazott igényrendszer? Valóban leírhatónak bizonyult a Székelyföld a zsákfaluk és a kalibák szintjéig?
– Kutatásom sok mindenre kiterjedt. A falvak demográfiai helyzetének, a lakosság nemzetiségi és vallásfelekezeti összetételének, foglalkozási ágazatainak leírásán túl igyekeztem következetesen számba venni valamennyi településen az egyházközségek helyzetét, az óvodások és iskolások számát, az oktatási és művelődési állapotokat, az ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi vállalkozásokat, a mesterembereket, a népszokásokat, a műemlékeket és az emlékműveket, valamint a természeti látványosságokat és a helyi sajátosságokat. Ezt a kezdetben megfogalmazott adatgyűjtési-adatközlési igényt következetesen teljesíteni tudtam, a nagy összegzés viszont elmaradt.
– Hogyan fogadták kérdéseit a különböző etnikumokhoz tartozók, székelyek, cigányok, románok?
– A könyvekben megjelenő adatok döntő többségét a terepbejárás során, beszélgetések alkalmával gyűjtöttem. Közel nyolcezer emberrel elegyedtem szóba hosszabb-rövidebb ideig, és az ő tudásukból állott öszsze a nagy anyag. A legtöbb helyen szívesen fogadtak, s én főként a kellemes dolgokra szeretek emlékezni. Szállásadóim többségével ma is kapcsolatban állok, közülük sokan barátaimmá váltak. Ma nincs olyan tájegysége a Székelyföldnek, ahol ne érezném otthon magamat. Példaként említhetem Gyergyócsomafalvát, Nagyajtát, Szentháromságot, Lövétét, Ditrót, Farkaslakát, Parajdot, Agyagfalvát, Etédet, Erdőszentgyörgyöt. Ezekhez a falvakhoz életre szóló barátságok kötnek. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy kutatásom e nagytáj valamennyi etnikumára kiterjedt. Színromán falvakba is elmentem meg a cigány telepekre. Volt, ahol bizalmatlanul fogadtak, de mindenütt tudtam annyi anyagot gyűjteni, hogy az adott településről megszülethessen a leírás. A falusi embereknek a kutatóhoz való viszonyulásában változás tapasztalható, főként a felgyorsult életritmus meg az elidegenedési folyamat miatt egyre nehezebb hosszabb beszélgetésre leültetni az embereket.
– Hogyan ítéli meg a Székelyföld falusi lakossága az uniós csatlakozást és annak következményeit?
– A csatlakozást a Székelyföldön nem fogadták kitörő lelkesedéssel. Kezdetben ennek biztosan több lesz a hátránya, mint az előnye. Főként a falusiakat érinti hátrányosan az új helyzet: lehetetlen helyzetbe kerül a mezőgazdaság és a feldolgozóipari vállalkozások többsége. Emiatt még többen kényszerülnek idegenben munkát vállalni, s ennek beláthatatlan következményei lesznek.
– Hat évvel ezelőtti beszélgetésünkkor a néprajzot nemzetfenntartó tudományként határozta meg, amelynek eredményeit vissza kell juttatni a társadalomhoz. Úgy tapasztalja, hogy akár a helyi székely, akár a leszakadt részeitől idegenkedő anyaországi társadalom kíváncsi arra, mi zajlik a környezetében? Sikerült felhívnia a politikusok, döntéshozók figyelmét azokra a pozitív és negatív folyamatokra, amelyeket talán ma senki sem lát át önnél jobban?
– A néprajztudományról a Magyar Nemzetben hat esztendeje megfogalmazott véleményem nem változott, a tárgya azonban igen. Két esztendeje nem használom az „anyaország” kifejezést, és egy 2004. decemberi írásomban – amely a Hitel 2005. februári számában jelent meg – kételyemet fejeztem ki az egységes magyar nemzetet illetően is. Tisztában vagyok azzal, hogy mind a szülőföldemen, mind Magyarországon egyre kevesebbeket érdekel, hogy mi zajlik a környezetükben, ez viszont nem csüggedést és elkeseredettséget vált ki belőlem, hanem még erősebb tenni akarást. Sajnálattal tapasztalom, hogy könyveim nem jutottak el a politikusokhoz, még azokhoz sem, akik állítólag a Székelyföld autonómiájáért küzdenek. Példaként említhetem, hogy a harmadik kötetem megjelenése után fél évvel az egyik város polgármestere felhívást tett közzé egy politikai nagygyűlésen, hogy ideje volna már elkészíteni a Székelyföld fehér könyvét, amely demográfiai, gazdasági és egyéb, jelenkorra vonatkozó adatokat tartalmaz. A dolog pikantériája, hogy az autonómia ügyét is szolgáló könyveim hónapok óta ki voltak téve a hivatalával szemben lévő könyvesbolt kirakatába. Sajnos a mi nagy bajunk, hogy mindenki egyedül akarja megmenteni ezt a pusztuló nemzetet, s közben nem vesz tudomást arról, hogy mit tettek, tesznek mások ugyanezért az ügyért. Persze könyveim többsége Magyarországon kelt el, Erdélybe kevés jutott belőlük. Ezért volt lehetséges az, hogy Marosszék és Aranyosszék bejárása során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki ismerte volna a korábbi köteteket. De elégtétellel töltött el az az apróságnak tetsző dolog, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban a könyvtárosok Orbán Balázs hat kötete mellé teszik könyveimet a szabad polcon. Tudomásom van arról is, hogy sorozatom egyetemisták olvasmányjegyzékén szerepel, és egyre többen használják fel az adataimat útikönyvek, szakdolgozatok írásánál.
– Milyen további tervei vannak az egybegyűjtött hatalmas anyaggal?
– Sokféleképpen hasznosíthatom az anyagot. Születhetnek még további könyvek egy-egy kisebb tájegységről, készíthetek fotóalbumokat, rendezhetek fotókiállításokat, tarthatok ismeretterjesztő előadásokat. A háromszéki terepismeretem eredményeként született meg 2005-ben a Kúriák földje – Háromszék című többszerzős munka. Annak is nagyon örülnék, ha munkáim idegen nyelvre lefordítva vinnék a székelyek hírét a világba.