Köznapló

Március 2., péntek
Gyönyörűség fölkelni, amikor pirkad. Az ember csak magára kap valamit, hogy minél előbb indulhasson a vízpartra, a fák közé vagy egy parkba, s ott távcsővel vagy anélkül nézze, hallgassa a madarakat. Ilyen órákban a legteljesebb az összhang, ilyenkor érezni, hogy a Nagy Karmester nélkül semmi nem történhet.
A dalok fényesek, tiszták, a hegyek vonalán döccenő nélkül végigfuthat a tekintet, hisz még nincs fönn a nap, ahogy a fák ágain sincs még levél: látni az énekeseket. A pacsirta, a füzike, a rozsdafarkú, az énekes rigó itt van újra, befejezték vendégszerepléseiket külföldön, s bár a legnagyobb sztár, a fülemüle csak áprilisban érkezik, a többi helyette is bizonyítja, a hangjuk semmit nem kopott, sőt szebben szól, mint tavaly szeptemberben.
A hajnal persze csípős, mégis ezt érzi az ember a leginkább ünnepinek a napszakok közül. Mintha Isten ránézne, és biztatóan elmosolyodna. Ez lehet az oka, hogy minden hajnal ígéretes, és azzal biztat, hogy talán épp ma jön el, amire úgy várunk: egy levél, egy jóízű beszélgetés, egy régen várt vallomás, egy hír, hogy világra jött egy gyermek, de ígérheti a hajnal az elakadt munka folytatását, az esőt a korai vetésre, egy vágyott utazás kezdetét, és főleg azt, hogy jobb napok jönnek a hazára.
Keljetek korán, a hajnalnál nincs jobb társalkodó.

Március 3., szombat
Kamaszként azt ígértem nagyanyámnak, megjavítom a vekkerét, hiszen állt már évek óta. A szétszedéssel nem volt baj, de mikor össze akartam rakni, a fogaskerekek sehogy nem akartak egymáshoz igazodni. Az óra pályafutása egy papírzacskóban ért véget, és azóta is foglalkoztat, s tán ma sem teszek mást: illeszteni próbálom, ami egymáshoz tartozik. Ezt azért bocsátom előre, mert az alábbiakban látszólag távoli dolgokról szólok, holott igencsak öszszetartoznak.
Az első fogaskerék a magyar kormányfő, aki, mint tudjuk, interjút adott egy angol lapnak, a másik egy könyv Odesszáról. A várost külföldiek építették és irányították a cár megbízásából több évtizeden át. Persze a gyanútlan, aki felüti rosszul szerkesztett (és sok mindent elhallgató) nagylexikonunkat, erről egy szót sem talál, vagy csak akkor, ha Richelieu herceg szócikkéhez lapoz. Ott meglepve olvashatja, hogy a herceg a francia forradalom után XVI. Lajos udvarát az orosz cáréval váltotta fel, és I. Sándortól kapta a megbízást, hogy építse föl Új-Oroszországot, vagyis ő tette Odesszát azzá, amiről Pausztovszkij, Babel, Katajev, Ilf és pár hónap ottlét után Bulgakov is áradozott. Mert Odessza nemcsak kikötőjéről és nagystílű zsidó gengsztereiről volt híres – Iszaak Babel megénekelte őket Odesszában ezt így csinálták című kötetében –, hanem inkább és leginkább arról a levegőről, mely ha megcsapott egy írót, élete végéig nem felejtette. Hatása alól még a szelíd és ártatlan szívű Richter sem tudta kivonni magát, pedig ő a zongorának volt máig legnagyobb mestere.
És most következzék egy új fogaskerék.
Ebbe a városba száműztek a cári udvarból egy magának való, bizonyos tekintetben utálatos fiatalembert, Puskinnak hívták. Ez a Puskin volt tán az egyetlen, aki az első naptól utálta Odesszát, de hogyne utálta volna, mikor kitiltották Szentpétervárról, a fényes cári udvarból, és hogy tudják, hol jár, mit csinál, Voroncov gróf felügyelete alá helyezték. Mit tehet ilyen csúf helyzetben egy költő? Vagy ír, vagy nőket hódít.
Puskinnak mindkettőre van energiája, és bosszúból vagy épp unalomból a gróf feleségét csábítja el. Hogy Voroncov kikászálódjon a szégyenből, elküldi a költőt, számoljon be, mennyi kárt okoztak a Dnyeszter vidékén a sáskák. Ez mind mellékes, a fogaskerekek illesztéséhez nem sáskákra van szükségünk, hanem egy aranygyűrűre, és van ilyen aranygyűrű: a grófnő húzta a költő ujjára a tengerparton, ahol szerelmeskedni szoktak. Talizmángyűrű volt, különlegességét a kabbalisztikus héber véset adta: Puskin élete végéig viselte. Mikor párbajban meghalt, barátai lehúzták az ujjáról, és 1917-ig bárki láthatta moszkvai múzeumában, ám ekkor, mint annyi más, eltűnt, és azóta sem került elő.
De maradjunk még Odesszában.
Okunk van rá, mert Puskin után újabb költőt bíznak Voroncovra. Ez lengyel, bár egyesek szerint legalább annyira litván, de hát a származás firtatása – főleg manapság – kényes ügy, és az utókort mindig zavarba hozza. Végtére Puskin is orosz nemes volt, ám egyik nagyapja fekete bőrű etióp, úgyhogy hagyjuk ezt.
Fontosabb, hogy Mickiewicznek (mert róla van szó), akinek szobra áll Krakkó főterén, bár életében soha nem járt Krakkóban, mi több, lengyel földön sem, épp abba a körülménybe hasadt bele a szíve, hogy „lengyel föld”, mint olyan, az ő életében a térképeken nem szerepelt. Országa-hazája szét volt darabolva, mintha egy ebédasztalnál az orosz cárnő, a porosz király és az osztrák császár osztotta volna három részre, bár ebben az esetben a császárnak csak a püspökfalat jutott. (Nem kell szörnyülködni a hasonlaton, országdaraboló béketárgyalások asztalain mindig bőven terítettek.)
Mi sem természetesebb hát, hogy egy lengyel költőt a XIX. század első felében erősen fűtött a honszeretet, tessék csak a mi Petőfinkre vagy a bolgárok Botevére gondolni, ők, ugye, kardot is rántottak, amikor kellett (vagy amikor egy feleség harcba küldte őket). Mickiewicz viszont úgy látta jobbnak, ha a tollnál marad, s inkább szervez, toboroz, támogatókat verbuvál a lengyel ügyhöz. Így jutott sok más mellett arra a gondolatra, hogy „Izrael huszárjai” néven zsidó légiót alakít, legyen módjuk nekik is részt venni Lengyelország fölszabadításában, mert az volt a véleménye, hogy a zsidók és a lengyelek közt sorsteremtett rokonság van, vagy mint ő mondta: „Izrael idősebb testvérünk.” És persze számított arra is, hogy a zsidó pénzvilág támogatja a lengyel ügyet.
Ha visszalapozunk a magyar történelem könyvében, mi szebb lapokra is lelünk. Negyvennyolcban a magyar szabadságért húszezer zsidó önkéntes harcolt, és aligha véletlen, hogy Herzl, a zsidók szenvedélyes magyarosodását látva, kevés reményt fűz ahhoz, hogy a cionizmus tömeges pártfogókra talál nálunk. Ennek ellenére épp egy cionista újságíró fogalmazta meg az elgondolkoztató megállapítást: „A magyarság gazdasági és kulturális hegemóniáját a zsidóság nélkül nem vívhatta volna ki…” És hogy szó essék arról is, ami kézzelfogható: nem csupán Nagyváradot lehet mutogatni, amelyet zsidó szándék, pénz és ezektől cseppet sem idegen hazaszeretet épített európaivá, és ahonnan majd elindul Ady (újra egy költő, mindig a költők), hogy kövesse Párizsba Brüll Adélt.
Amivel csak azt akarom mondani, hogy ezek a találkozások jobbították mindkét felet. Mint lehet mégis, hogy a miniszterelnök, aki fontosnak tartotta az interjú során arra hivatkozni, felesége zsidó származású, semmit nem mutat ebből a „jobbulásból”? A választ ő maga adta meg az említett interjúban, amikor előhúzott egy másik kártyát, és közölte, hogy a felesége kommunista családból való. No, itt van az az eb elhantolva, amelyről annak idején Scheiber Sándor, a judaisztika világhírű professzora, a zsidókérdések abszolút erkölcsi etalonja is szólt. Ő ugyanis úgy vélte, akik túlságosan beleártják magukat a politikába, már nem tekinthetők zsidónak.
Mostantól értjük hát, miért maradt a magyar miniszterelnök az, ami volt: korosodó ifjú kommunista. Mert rá kellett döbbennie, hogy az Apró család, ahová beházasodott, csupán illúzióját tudta adni annak, amit Puskin, Mickiewicz és Ady valóban megkapott.
Ezért antiszemitázik a parlamentben, és ez az oka, hogy soha nem fog fölemelkedni oda, ahová remélte. Ezt ő is tudja, és ezért szeretne egy egész országot büntetni – már ha az hagyja.

Március 6., kedd
Két olvasóm is jelezte, nem ért egyet azzal, amit Buda visszavételéről írtam pár hete. Egyikük hosszú korabeli leírást is mellékelt leveléhez, az 1686-os ostromról szól, és, mint mondja, „kicsit más képet fest”.
Már hogy ne festene, ha a krónikás ott járt. Egy baj van csak, én nem az ostromról írtam. Vagy hogy magamat idézzem: „Buda visszafoglalását a szövetséges katonák fosztogatása és pusztítása követte.” Márpedig az mindenütt olvasható, hogy a vár bevétele után szabad rablást engedtek a katonáknak, és ennek során iszonyú dolgok történtek.
Paolo Amerighi, az ostromló itáliaiak egyike, aki szép szavakkal dicséri a szövetséges katonák hősiességét, bizony szól a kegyetlenségekről is: „Akik nem tudták dühüket a fosztogatásban kitombolni, a foglyokat megcsonkították, élve megnyúzták, tűz mellé kötözték, szemüket és belső részeiket kivájták, s hasonlókat követtek el, amikről illendőségből hallgatnom kell.”
Ami egyikük észrevételét illeti, hogy „Abdurrahman pasának van szobra Budán, a felszabadító hősök közül viszont egynek sem”, ezt azon kell számon kérni, aki Lotharingiai Károly helyett az ostromban jelentéktelen szerepet játszó Savoyai Jenőnek állított hatalmas monumentumot, jóval nagyobbat, mint amilyen a bécsi Burg előtt áll. És még valamit…
Egyik érettségi találkozón összekaptunk, mert a kirándulásra, melyen részt vettünk mindnyájan, az egyik így, a másik úgy emlékezett. Ez az eltérő emlékezet ad kenyeret a történészeknek és természetesen a történelemhamisítóknak – kettejük klubja közt mindig volt egy titkos ajtó, amelyen átjártak.