Tóth Erzsébet ikerlányai tizenegy évesek. A hatvanháromban született asszony több mint tíz éve kezdett el inni, amit gyerekei nem néznek jó szemmel.
– Rossz, hogy az „apa” és az anya is én vagyok – mondja a Liget utcai TÁMASZ-központban az addiktológiai csoportfoglalkozáson. – Most kezdenek a gyerekeim nagy lányok lenni. Nincs probléma, csak hat éve egyedül vagyok. Néha besokallok, és elkezdek inni. A lányaim megijednek, ha iszom. „Anya, büdös a szád. Mit ittál?” „Sört, láthatjátok!” Ha egyik nap iszom, a másik nap azért kell, mert másnapos vagyok. Ez így megy napról napra egy hétig. Aztán egyik nap abbahagyom, és beveszem a gyógyszert. Két napig nagyon beteg vagyok, majd meg akarok halni, mindenféle félelmeim vannak.
Erzsébet mostanában szorong. Melegségérzése és fulladási rohamai vannak, ami ellen szintén gyógyszert szed.
Ő azon betegek egyike, akik a nyilvántartás szerint nem alkoholbetegek, hanem depressziósok. Ez így is van, mert valóban depressziós lesz az az iszákos, aki nem jut italhoz. Hogy ő és még sok sorstársa nem jelenik meg a hazai alkoholistákat számba vevő statisztikákban, természetesen nem Erzsébet hibája: a kórházak abban érdekeltek, hogy depressziósnak jelentsék az itallal küszködőket. Ez is közrejátszik abban, hogy miközben a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint tíz év alatt a felére csökkent az alkoholbetegek száma Magyarországon, a szakemberek szerint számuk nem változott az utóbbi esztendőkben, sőt az alkohol egyre nagyobb problémát jelent: a háziorvosok utóbbi öt évet felölelő vizsgálatai szerint a 30–59 éves férfiak haláleseteinek mintegy 60 százaléka összefüggésbe hozható a túlzott alkoholfogyasztással. A végzetes kimenetelű májzsugorodás a világon sehol sem olyan gyakori, mint a mai Magyarországon. Az utóbbi húsz évben e halálok gyakorisága csaknem ötszörösére nőtt, s a férfiak néhány produktív korcsoportjában mára ez lett a vezető halálok.
Az alkoholisták depressziósként való nyilvántartásának egyszerű oka van: az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) húsz százalékkal több „pontot” ad depresszióért, mint alkoholizmusért. E pontok alapján számolják ki, mennyi pénzt kap az egészségbiztosítási pénztártól az adott intézmény. Érthető tehát a besorolás az anyagi gondokkal küszködő intézmények szempontjából. Hogy ez így lehet, igazolja a statisztikai hivatal jelentése, miszerint tíz év alatt négyszázezerrel nőtt a pszichiátriai betegek száma.
Funk Sándor, a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályának és kijózanító állomásának vezetője szerint ma hatvanezer alkoholbeteg jár kezelésre, bár a valódi alkoholbetegek száma ennek a tízszerese, vagyis hatszázezer, míg körülbelül hatmillión isznak néha vagy rendszeresen. (Riasztó, hogy mindeközben a drogfogyasztók száma is nő. A középiskolások ötven–hetven százaléka már kipróbált életében valamilyen drogot.)
– Vidéken több helyen megszüntették a detoxikálókat, ami nagyon keserves mindenkinek, hiszen a „normális” betegek így az alkoholbetegekkel együtt kénytelenek várakozni egy kórház folyosóján. Sok az inzultus. Azt mondják, adjunk nekik nyugtatót, de attól még izgatottabbak lehetnek, másrészt kockázatos – folytatja Funk Sándor. – A részeg ember betegségeit nem tudjuk diagnosztizálni addig, míg ki nem józanodott. Érdekes, hogy a beszállításuk ingyenes, a kezelésük hatezer forintba kerül, amit a betegek általában nem tudnak kifizetni. A legtöbbjük ugyanis hajléktalan.
Az alkoholbeteg fizetésre kényszerítése azt sugallja, hogy az alkoholizmus nem betegség, véli a doktor. Holott az alkoholmérgezés súlyos kórállapot. Igaz, alapesetben a beteg felelős érte. De a fiatalok sokszor a nagy társadalmi nyomás hatására isznak, ráadásul nem ismerik saját határaikat. Legtöbbjük kontrollvesztővé válik. Másik részük függő lesz, és akkor már kényszert érez, hogy igyon. Mindent összevetve az alkoholbeteg nem felelőtlenebb, mint a hipertóniás, aki sózza az ételét, vagy az a cukorbeteg, aki nem tartja be a diétáját.
Hajléktalan alkoholbetegek nemcsak a Nyírőben vannak, hanem a kőbányai TÁMASZ-központban is. Ahol a vizitdíj bevezetése óta csak beutalóval kezelhetik őket. Ellátásuk csupán akkor ingyenes, ha beutalójuk bizonyos háziorvosoktól, Budapesten a Dankó utcai, a Jászberényi úti, a Hengermalom utcai vagy a Dózsa György úti háziorvosi rendelőből származik. Különben a beutaló, a vizit- és a dobozdíj összesen kilencszáz forintra rúg, ami kiegészül az aktuális gyógyszer árával.
A Nyírőben gyógyszerrel segítenek az alkoholbetegeken, azonban létezik másfajta terápia is a kezelésükre. Dr. Ven, egy hongkongi orvos vette észre tüdőműtétek idején, hogy drogfüggő betegei az akupunktúrás érzéstelenítés után kevésbé kívánták a szereket. Erről tanulmányt írt egy orvosi szaklapban, amelyet dr. Michael Smith pszichiáter is olvasott az Egyesült Államokban. Érdekelni kezdte a módszer, elment Venhez, hogy megtanulja. Miután elsajátította az alapokat, kidolgozott egy öt pont szúrásából álló módszert, amelynek előnye, hogy a drogokat nem egy másik droggal (gyógyszerrel) helyettesítik, valamint az is, hogy a páciens visszajár a kezelésekre. (Amit még nem tudni: hajléktalan betegeket visszarendelhet-e beutaló nélkül egy addiktológiai központ.) A módszert dr. Smith a New York-i Lincoln Kórház leginkább elszegényedett dél-bronxi leszoktató részlegén alkalmazta először. Magyarországon 1991-ben volt az első tanfolyam, ahol az érdeklődő magyar pszichiáterek megtanulhatták a metódust, amely méregtelenít és nyugtat. Az eljárás egyszerű, a tüdő-, a máj-, a veseműködést segítő pontok és két idegnyugtató pont szúrásából áll.
Ahhoz, hogy az akupunktúra addikcióban kifejtett hatását jobban megérthessük, tudnunk kell, hogy a drog (alkohol, kábítószer, gyógyszer) „jutalmaz”. Ha boldogsághormonjaink nem termelnek megfelelő mennyiségű endorfint, kívülről, például drogokkal „segíthetünk” a helyzeten. Hatásukra egy időre úgy tűnhet, mintha az életünkben minden rendben volna. Igaz, később benyújtják a számlát.
Kőbányán, a Liget utcai TÁMASZ-központban szerda délután öten várakoznak akudetox-kezelésre. A bőrkabátos férfi engedelmesen ül a támla nélküli kisszéken, fejét oldalra fordítja. Dr. Fórizs Éva, az Országos Alkohológiai Intézet Liget utcai TÁMASZ-gondozójának vezetője figyelmesen nézi a fülcimpát, majd vatta után nyúl.
– Kiveszem a tűket – mondja. – Nem kapsz újat.
– Gyógyszert is szeretnék.
A doktornő bólint, majd egy középkorú hölgy felé fordul, leülteti, és őt is akudetox-kezelésben részesíti. Egy fiatal nő következik, akinek a hímzését később a csoportszobában látom.
– Siessen, drága doktornő, mennem kell a gyerekért – sürgeti az orvost, aki nem jön zavarba. Figyelmesen nézi az ő fülét is.
A hatvanéves Anna már túl van az akudetox-kezelésen. Ő a TÁMASZ-központ csoportszobájában álarcot készít, ujjai viszonylag stabilan mozognak, beszéde kicsit akadozik. Kiderül, Pápán járt középiskolába, utána Budapesten külkereskedelmi főiskolára. A kilencvenes években történt valami, amit nem részletez, de utána már nem volt lakása, és munkája is csak a közterületeseknél akadt. Mostani párja alkoholbeteg, mindketten a Váltóház utcai hajléktalanszállón élnek, Anna az absztinensek részén. Férje sokszor visszaesik, és hónapokra eltűnik. Amikor újra megjelenik, józan. Bocsánatot kér, és olyan ügyesen fogadkozik, hogy Anna mindig visszafogadja.
– Tizenhat hónapja nem iszom, bár közben voltak mély depressziós időszakaim, egy hete kórházba kerültem, mert nem láttam az út végét, amely amúgy is nagyon keskeny, kanyargós és meredek. Gyógyszereket kaptam.
Anna szerint a leállás nem megy segítség nélkül, bár szerinte a személyiség újjáépítése a legnehezebb. Számára fontos az absztinens környezet. A TÁMASZ-központok ilyenek. Bartók András belgyógyász-pszichiátertől megtudom, hogy a TÁMASZ-hálózat, azaz a Területi Általános Megelőző Addiktológiai Szakgondozó a kilencvenes években jött létre, és hamar elterjedt az országban.
Eredetileg a prevenció, a terápia és rehabilitáció egységes intézményeként működött. Kezdetben itt volt a X. kerületi alkoholgondozó, a pomázi munkaterápiás intézet ambulanciája és az Országos Alkohológiai Intézet (OAI) központi modellambulanciája.
B. B., a nevét nem vállaló homeopátiás szakorvos, pszichiáter és addiktológus szintén a TÁMASZ-ban dolgozik. Igazat ad Annának: tapasztalata szerint utógondozás nélkül a legtöbben visszaesnek. Egy férfiról beszél, aki többször volt kórházban, ötször ültettek be neki gyógyszert, hogy le tudjon állni. Hol egy hónapig, hol egy évig bírta, tavaly február óta tiszta. Most ideges, el is jött, hogy ne essen vissza. „Ha rosszul érzem magam, fenyeget a visszaesés veszélye, eljövök.”
– Ha akudetox-kezelésre jön, beszélgetek vele, és nagyon megdicsérem, hogy „tiszta” – mondja B. B. – Kliensem még „száraz alkoholista”, vagyis fogcsikorgatva, de kibírja, hogy ne igyon. Az abszolút szabadnak nincs már szüksége italra, mert átalakult az egyénisége.
Az alkoholbetegek kezelése tehát többet igényel, mint a fizikai függőség megszüntetését. Ma azonban az alkoholbetegek pszichológiai gyógykezelése viszonylag ritka, hiszen az OEP alig finanszírozza, legfeljebb a súlyos eseteket, de azokat is nevetséges pontszámmal. Persze a betegeket évtizedekkel ezelőtt arra szoktatták, hogy ne kutassák bajaik okát, hanem gyógyszerrel enyhítsék a tüneteket. Ha nem használ, íratnak másikat. Az orvosok szinte receptíró automatákká váltak.
– Rengeteg pénz elmegy gyógyszerekre, holott mindenki tudja, milyen káros a túlzott gyógyszerfogyasztás. Beszélgetésre legtöbbször nincs idő. Tudja, jó volna, ha a szegények számára is lenne pszichoterápia – sóhajt Fórizs doktornő.
origo.hu
Nyomoz a rendőrség: Sorozatosan tűnnek el a gyerekek ebből az otthonból
