Magyar szívvel

Az Udinei Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom tanszékének egyetemi tanára, költő, író, a magyar irodalom és kultúra olaszországi népszerűsítője nyílt levelet írt Sólyom László köztársasági elnöknek és Hiller István oktatási miniszternek a magyar értelmiség jogainak védelmében. Tiltakozása jeléül visszaadja magyar kitüntetéseit. Ruspanti, a nagy magyar költők, Petőfi Sándor és Ady Endre olasz nyelvre fordítója nem érti, mi történik Magyarországon, miért ilyen kiszolgáltatott a magyar értelmiség. A népszerű előadót magyarországi otthonában kerestük meg.

Pontosan mi késztette a tiltakozásra?
– Először azt tapasztaltam, hogy közvetlen környezetemben az ismerőseimet, tanárokat, irodalomtörténészeket, levéltárosokat, könyvtárosokat, egyszóval közalkalmazottakat, akikkel folyamatos kapcsolatban vagyok, minden magyarázat nélkül kirúgták munkahelyükről. Azért használom ezt a csúnya szót, mert ez fejezi ki a legjobban az eljárást. Aztán azt kellett látnom, olvasnom a médiában, hogy ez a munkahelyi „ésszerűsítés” országos méreteket ölt.
– Nyílt levelében úgy fogalmazott, hogy a magyar értelmiség a legkiszolgáltatottabb, felszámolása a közvélemény hallgatása mellett zajlik, a kollaboráns szakszervezeteknek semmi erejük sincs a dolgozók érdekeinek védelmére, ez az eljárás Olaszországban elképzelhetetlen.
– Olasz szemmel nézem a dolgokat. Ami Magyarországon folyik, az nálunk tényleg elképzelhetetlen. Kezdjük azzal, hogy a magyar dolgozók jelentős részét minimálbéren foglalkoztatják. Ennek hatását a nyugdíjukon fogják érezni. Aztán azoknak a közalkalmazottaknak a bérét, akik eddig többet kerestek, reformgazdálkodás címén az utóbbi hónapokban drasztikusan csökkentették, megsértve ezzel szerzett jogaikat. És aztán az elbocsátások a kulturális intézményekben: diplomás, munkaképességük teljében lévő emberektől válnak meg negyvennyolc órán belül. Ez történt a Petőfi Irodalmi Múzeumban vagy a Széchényi Könyvtárban is. Eközben zajlik a kulturális, irodalmi műsorok felszámolása a Magyar Rádióban.
– A Petőfi Irodalmi Múzeumhoz való kötődése nagyon erős, hiszen amikor el akarták venni a Petőfi nevet évekkel ezelőtt az irodalmi múzeum megnevezéséből, akkor ön indította el a tiltakozást ez ellen. Ez a tiltakozás sikerrel járt. Az olasz nyelvet kiválóan művelő irodalomtörténész felesége is a múzeumban dolgozik.
– Valóban családi szálak is kötnek a múzeumhoz, de gondolom, ez nem bűn. Ezentúl Petőfi-kutató vagyok. Monográfiát írtam az 1848–1849-es szabadságharc nagy költőjéről. Három művét is lefordítottam olaszra, többek között a János vitéz című csodálatos verskölteményét. De visszatérve az elbocsátásokhoz. Magyarország barátjaként emelek hangot az európai szellemmel ellentétes eljárásmód ellen. Például a Petőfi Irodalmi Múzeumból és más kulturális intézményekből, művelődési központokból úgy dobtak ki szakembereket, mintha nem is emberekről lenne szó, hanem elnyűtt tárgyakról. Ez a tömeges felmondási hullám leginkább egy lottósorsolásra emlékeztet, a munkától megfosztott emberek mögött pedig nincsenek szakszervezetek. A dolgozókat magukra hagyták. A kollégák közül azonban senki sem mer szót emelni a másikért, abban reménykednek, hogy a bárd legközelebb talán másra sújt le.
– Csodálkozik, hogy félnek?
– Egyfelől félnek, másfelől Magyarországon nincs szolidaritás a dolgozók között, a közöny uralkodik mindenütt.
– Miért, Olaszországban másképp van?
– Ha az olaszoknál egy intézményből elküldenek négy-öt embert vagy akár csak egyet is arra való hivatkozással, hogy a költségvetésnek nincs pénze, akkor a kollégák azonnal kivonulnak a bejárat elé: előfordul, hogy tiltakozásuk jeléül lánccal összekötik magukat, eltorlaszolják a kaput. Nálunk nem lehet valakit csak úgy elküldeni leépítés címén a közszférából. Az olasz szakszervezet rögtön a tiltakozók mellé áll, és addig harcol, tárgyal, amíg igazságos megoldás nem születik.
– Olasz állampolgárként miért érzi kötelességének, hogy kiálljon a magyar kultúra mellett?
– Egyrészt harminc éve foglalkozom a magyar kultúrával. Petőfi- és Ady-fordításaimon kívül lefordítottam olasz nyelvre Kosztolányi számos művét, Kaffka Margit, Kassák Lajos alkotásait. Olaszországban nemsokára megjelenik egy vaskos kötet a magyar irodalom történetéről, amelynek három hosszú fejezetét én írtam. Másrészt látom, hogy a költségvetési intézkedések, leépítések nem tervszerűek, és hihetetlen károkat okoznak a magyar kultúrának. Ez a pénzspórolásnak barbár módja. A magyar kultúra az európai kultúra része. A magyar kultúrának mindig is neve volt Európában, a magyar művészek, írók, tudósok sokat tettek az európai kultúráért. Éppen ezért a kultúra folyamatos leépítésével megalázzuk a magyar kultúrát, de az európait is. Ezért háborodtam fel.
– Felháborodásának a magyar sajtó nemigen adott hangot.
– Ez nagy baj. Kérdezzen meg néhány olasz újságírót, akik a sajtóban, a rádióban vagy a közszolgálati televízióban dolgoznak, hogy mit tennének ők, illetve mit tennének az emberek, ha hasonló eset jutna tudomásukra: az újságírók sokkal nagyobb empátiával foglalkoznának a kultúrát ért támadásokkal.
– Ön szerint miért veszett ki nálunk a szolidaritás?
– Erre egyszerű a válasz. Negyven év diktatúra megtette a magáét. A magyar lakosságnak emiatt nincs gyakorlata abban, hogy demokráciában hogyan érvényesítheti a jogait. Persze tudok egy kivételt. Az Ernst Múzeum volt igazgatója, Keserű Katalin azért mondott le nemrég, mert kötelezték a tisztogatásra. El kellett volna bocsátania embereket. Ezt nem vállalta. Leveszem a kalapom előtte. Valakinek csak meg kell szólalnia ebben az országban! Jó, mindenki fél. De mitől félnek, demokráciában élünk, nem? Igaz, én nem a magyar államtól kapom a fizetésemet, de a temperamentumom olyan, nem bírom megállni, hogy ne szóljak. Azért is szóltam, mert egy kicsit úgy éreztem, hogy magyar vagyok, ha megengedik.
– Akadnak, akik támogatják a tiltakozó akcióját?
– A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság vezetőségi tagja vagyok, amely a magyarságtudomány kutatóit fogja össze. A főtitkár felolvasta a társaságnak a nyílt levelemet, és a professzorok, tudósok mind egyetértettek a benne foglaltakkal. Az internetre felkerült írásomra rengeteg támogató e-mailt kaptam magyar kollégáimtól, íróktól, közalkalmazottaktól, tanároktól, tanítóktól.
– A magyar PEN Klub Ady Endre-díjának a tulajdonosa lett 1992-ben. Megkapta 1993-ban a Pro Cultura Hungarica kitüntetést. A Magyar Közoktatási Minisztérium és a Magyar Kulturális Minisztérium első díját nyerte el a János vitéz fordításáért és olaszországi terjesztéséért. Az 1956-os forradalom emlékének ébrentartásáért átvehette 2006-ban a Szabadság Hőse emlékérmet. A kitüntetéseit vissza akarja adni.
– Ezt kell tennem, ez az én szolidaritásom. Ez a demokratikus, európai ország, amelyet a nagy olasz politikus és író, Giuseppe Mazzini – Európa-párti és Kossuth Lajos barátja – a „Duna királynője”-ként emlegetett, ma valójában nem demokratikusan és nem európai módon jár el a dolgozókkal, az értelmiséggel szemben. Mielőtt a médiához fordultam volna, 2007. február elején megírtam nyílt levelemet Sólyom László köztársasági elnöknek, és a titkárának személyesen átnyújtottam. Ezt tettem a másik levéllel is, amelyet Hiller István oktatási miniszter titkárának adtam át. Választ egyikre sem kaptam. Ezután fordultam a közvéleményhez. A legutolsó magyarországi kitüntetésem a Szabadság Hőse emlékérem. Szabadság, hős, ezek üres szavak, ha nem adok tartalmat nekik. Miért lennék én a szabadság hőse, ha nem állok ki a barátaim, a kollégáim, a szellemi társaim jogai mellett? 1956-ban csak kilencéves voltam, de Olaszországban is nagy visszhangja volt a magyar forradalomnak. Olasz nyelven megjelent regényemet az ötvenhatos forradalom és szabadságharc drámai történetéről írtam meg.
– Ez a regény a Quel treno per Budapest, azaz Budapesti vonat címmel jelent meg. Miről szól?
– Az a filmrendező, aki a Szabadság, szerelem filmet készítette az ötvenedik évfordulóra, az én történetemhez kísértetiesen hasonlóval rukkolt elő. Csakhogy az én regényem már 2002-ben megjelent. Egy létező egyetemista szerelmespárról szól a történet. A fiú nemesi családból származott, a lány paraszti környezetből jött, a forradalom alatt a szabadságvágyuk mellett egymásra találnak. A harmadik figura is létezett, mert valódi nevén Sergio Perucchit, a Vie Nuove kommunista olasz újság munkatársát Lengyelországból Magyarországra küldték tudósítani. Perucchi rengeteg fényképet készített a budapesti harcokról, az akkori magyar életről és erről a szerelmespárról, akiket évtizedekkel később sem sikerült megtalálnunk. Ez a kommunista újságíró, aki partizán is volt a második világháborúban, azért jött ide, hogy harcoljon a kommunisták mellett, ám Budapesten megdöbbenve tapasztalta az igazságot. Így az olasz újságíró a pesti srácok mellé állt. A regényben az egyetemista lányt az újságíró megpróbálja rávenni, hogy meneküljön, de a lány marad. A történet végét nem mondom el, el kell olvasni.
– Az említett film is erről szól?
– Az alapötlet igen. A fiú nálam úszó, a filmben vízilabdázó. Nem akarom tovább sorolni a hasonlóságokat, nem érdekel. A regényt olasz szemmel és magyar szívvel írtam.
– Rómában született. Mi vitte arra, hogy a magyar irodalommal foglalkozzon?
– Édesapám jogászt akart belőlem faragni. Be is iratkoztam a jogi egyetemre, jogi diplomát szereztem, de az irodalom iránti szerelmem nem lankadt. Aztán véletlenül, egy utazás révén Magyarországra jutottam, ahol az emberek nagyon kedvesek, udvariasak voltak, de bosszantott, hogy nem értettem a magyar nyelvet. Ekkor vettem egy kis olasz–magyar turistaszótárt, és abból próbáltam megértetni magamat a magyarokkal. Így kezdődött. A jogi diplomám megszerzése után másnap beiratkoztam Rómában a bölcsészkar magyar irodalom tanszékére, ahol Szauder József professzor tanított. Ő ültette el bennem a Petőfi iránti szeretetemet. A bölcsészkari szakdolgozatomat is Petőfi Sándorról írtam. Klaniczay professzor, látva a magyar irodalom iránti elkötelezettségemet, ajánlott nekem Magyarországon egy olasz lektori állást a Corvina Kiadónál. Ott dolgoztam évekig, alaposan megismertem a magyar irodalmat, történelmet, és egy kis akcentussal, de elsajátítottam a magyar nyelvet. Később visszatértem Olaszországba, ahol először gimnáziumi tanárként dolgoztam, majd egy pályázat révén elnyertem a magyar nyelv és irodalom egyetemi szintű oktatásának lehetőségét. Tanítottam a padovai, bolognai egyetemeken, végül Udinében kaptam meg az egyetemi tanári állást, s lettem professzor.
– Mit fordított le először magyarról olaszra?
– Természetesen Petőfi verseit fordítottam először, és esszéket írtam a költészetéről. Ezzel egy időben Ady Endre verseit is fordítottam, monográfiát írtam róla.
– Olaszként mit jelent önnek Petőfi?
– Természetesen a szabadságot és a szerelmet, ahogyan a költő megírta versében.
– Ez a szerelem azonban némileg most viszonzatlan: meglehetősen különös, hogy – bár ilyen sokat tett a magyr kultúra népszerűsítéséért – sem Sólyom Lászlótól, sem Hiller Istvántól nem kapott választ a levelére.
– Nem kívánom, hogy személyesen válaszoljon nekem a köztársasági elnök úr vagy a miniszter úr. Nem vagyok olyan jelentős ember, de a levél tartalma miatt a közvéleménynek talán meg kellene adniuk a választ.
– Végül is mit vár a felhívásától?
– Nem akarok beleszólni a magyar belpolitikába, de több szolidaritást várnék el a vezető magyar értelmiségtől egymás iránt. A szolidaritás nem a semmiből születik, azért harcolni kell.