(mit hagyott ránk Lázár Ervin…)

Én nem tudom, mit is gondol általában az emberi nem vagy akár egy kulturális, akár egy nemzeti közösség, amikor bizonyos kiemelkedő személyiségekkel kapcsolatban halhatatlanságról beszél. Természetesen minden ember által adományozható cím és bánásmód, amely a feledés halogatását szolgálja, szimbolikus. A különböző panteonokban nyugvó holtak, betonba öntött tenyérnyomok, márványba vésett nevek, díszes szarkofágban fekvő múmiák aligha jelenthetnek különleges és tényleges öröklétet és túlvilági megkülönböztetést, hiszen az örökkévalóság minden létezőnek, létezettnek és eljövendőnek kijár. Hogy mi módon, arról földi értelem aligha dönthet. Olykor csak néhány esztendő kell, hogy valamely panteonba akkreditált testről és lélekről kiderüljön, hogy nem méltányosan került oda. Elég kisétálnunk a Kerepesi temetőbe, megszemlélnünk az úgynevezett munkásmozgalmi panteont, és szívünket máris kétség fogja el.
Sok esetben, amikor a nekrológok ideje elmúlt, a gyász érzése már enyhülni kezd, és a „bús feledékenység” jussát követeli, az életmű a halott helyébe lép: már nem a személyt próbálja felidézni a „szép emlékezet”, hanem azt a hatást méri fel, amit maga a mű az elkövetkező nemzedékekre gyakorolhat. Ebben az értelemben aligha baj, hogy nincs semmi apropója, ha most, halála után rövid idővel Lázár Ervin szellemi lényéről gondolkodom. Különleges volta jár az eszemben, az az elementáris érzékenység, amely lehetővé tette, hogy egy nyomorult korban, harag és a lázadás külsőséges jelei nélkül megteremtsen egy sugárzóan tiszta, kedves, szép, valóságos antivilágot, a hamisság, a megtévesztés és a hazugság korában. Műveiben az igazság azonosul, mondhatni frigyre lép a szeretettel, a humort valami gyöngéd belső fény ragyogja be, az a gyermeki hit, amiről Szent Pál leveleiben oly gyakran beszél.
Mindezekért hadd mondjam el, hogy én Lázár Ervint, korunk egyik legnagyobb szabású és legmélyebb hatású írójának gondolom, s csak azért használom az „egyik” kifejezést, nehogy másokat megsértsek. Ha vele kapcsolatban a konzervatív szót veszem a számra, akkor a múltban gyökerező, tisztes hagyományokból táplálkozó, méltányosságra és igazságra törekvésre, már-már misztikus szeretetre gondolok, amely az élet és a jóság szeretetét együtt jelenti. Az a tény, hogy gyermekek olvassák, értik és élvezik, a legkülönösebb és legtermészetesebb módon érinti, neveli a felnőtteket, a szülőket is. Az, hogy „ifjú szívekben” él, azt is jelenti, hogy újra és újra újjászületik. Nemzedékeket kapcsol össze, benne egy húron pendülhet a nagyapa az unokával, szerelmes párok szőhetik tovább meséit, és virul Mikkamakka, a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, Szörnyeteg Lajos, és örökké jönnek, bár soha meg nem érkeznek a pomogácsok.
Ami Lázár Ervin után maradt, az nem az irodalommal foglalkozóknak készült irodalom. Bár intellektuális tökély és formai virtuozitás jellemzi, semmi köze a mostanában oly divatos „önfertőző” és önérvényesítő irányzatokhoz, kevéssé „mágikus”, és még annyira sem posztmodern, csak az őseredet érhető tetten benne. Azt gondolom, bár semmi jogom sincs ilyesmit megállapítani és kijelenteni, hogy Lázár Ervin eleget tett annak a kötelességnek, amivel a Teremtő áldott tehetsége révén felruházta. Életművében nincs semmi önérdek, exhibicionizmus és nagyképűség. Odaadta önmagát. Ezért hiszem, hogy helye van szívünk panteonjában, s hiszem, hogy sok-sok nemzedék nem fogja onnan kivetni. Lázár Ervin feledhetetlen.
Úgy érzem, hogy amit itt próbáltam elmondani, az nem elkésett nekrológ, hanem eleven, aktuális beszéd. Hogy van-e olyan szellemi örökség, amit oly sokan elfogadnak, mint az övét, én nem tudom…