Báró Eötvös József a régi anekdota szerint az ezernyolcszázhetvenes években egy alkalommal Pápán járt, és a ferencesek házfőnöke meghívta ebédre a kolostorba a nevezetes látogatót. Eötvös el is fogadta a szíves invitálást, de elromlott a zsebórája, és már tizenegykor ott toporgott a barátoknál. A gvardián nem jött zavarba, az ebéd elkészültéig körbevezette a vendéget, és megmutatta neki a kolostor régiségeit. A sok értékes liturgikus tárgy között báró Eötvös szeme megakadt egy hatalmas méretű kupán, és rögtön meg is kérdezte, mire használták a valószerűtlen nagyságú edényt. „Kegyelmes uram, a régi barátok bort ittak belőle” – válaszolta a házfőnök. Eötvös báró erre rögvest azt kívánta, hogy a serleget most is állítsák az asztalra. Hiába szabódott a házfőnök, hogy mostanában már senki sem tudná kiinni a kilenciccés serleget, a vendég kötötte az ebet a karóhoz, különösen amikor a barátok zavarukban kibökték, hogy talán Eusebius páter meg tudna birkózni a feladattal. „Remek, hívják az asztalhoz Eusebius pátert is” – kérte határozottan Eötvös. Ennek már nem lehetett ellentmondani. Az első fogás után erősen biztatták páter Eusebiust, ne hagyja szégyenben a pápai barátokat, mutassa meg, hogy a maiak között is van olyan, aki fel tudja hajtani a hatalmas serleg tartalmát. Eusebius azonban szabódott. Ugyanez történt a második fogás után is, ám a harmadik után váratlanul felállt a barát, ünnepélyesen felköszöntötte a vendéget, majd egyetlen hajtással kiitta a hatalmas serleget. Az ebéd végén hosszasan faggatták, miért váratott magára ennyi ideig. „Kegyelmes uram – mondta a páter –, előbb nem mertem vállalkozni rá, mert nem tudtam, sikerül-e. De a második fogás után az asztal alatt titokban kipróbáltam, és így már volt rá bátorságom, hogy a feladatot publice is elvállaljam.”
Nem szeretném, ha bárki a papok és szerzetesek léhaságára gondolna e történetet hallván, hát még, ha azt is megtudja, hogy a XVIII–XIX. században nem csupán a mai mértékhez képest szokatlan borfogyasztás jellemezte a barátok életét, hanem szabad idejükben szívesen dohányoztak is. Igaz, a XVII. században még szigorúan tiltották a dohányzást, különösen VIII. Orbán és XII. Ince pápa volt ellensége a dohányfüst eregetésének, de XIV. Benedek megszüntette a korábbi tilalmat. Általában pipáztak és szivaroztak a szerzetesek, s egy XVIII. századi levélből kiderül: már a cigarettát is ismerhették. Ez az alighanem első tudósítás egy Zakariás János nevű jezsuitától származik, aki Dél-Amerikába indult, és rendtársait időnként értesítette az utazás során tapasztalt furcsaságokról. Egyik ilyen levelében áll: „Dohány füstjével élnek itt, de nemigen pipával. Miként hát? Postulatum primum (első követelmény – F. Z.): aprítsd hosszacskán a dohánkát, amennyi varró gyűszűbe férhet, azt kisujjad hosszúságára terjeszd ki, de keskenyen. Postulatum secundum: mess tiszta papirost, mint a tenyered szélessége s hosszúsága. Hajtsd be egynéhányszor, úgy, hogy közepiben legyen a dohány. Gyújtsd meg, szopogasd. Mondhatom, ugyanaz a hatása, mint a pipának. De füstit egészen nyeld el, és egy Miatyánk után ereszd ki a torkodon.” Úgy látszik, akkoriban még ilyen tüdejük volt az embereknek.
Nálunk azonban cigaretta helyett inkább pipáztak. Sokszor még a klerikusoknak is ott volt a zsebükben a dohánytartó kostök. Az egyik igen jámbor, XVIII. század végi egri szemináriumi igazgatóról jegyezték fel klerikusai, hogy az illető kanonok annyira szemérmes volt, hogy soha egyetlen kétes szó nem hagyta el a száját, s így amikor valamely növendékét arra akarta figyelmeztetni, hogy a dohányzacskója sallangja kilóg a zsebéből, így szólt: „Amice, tisztelendő úr, kérem, dugja el annak a kos izének a cafrangját!”
Érthető, hogy az illető kanonokot szent borzadás fogta el, amikor klerikusait kártyajátékon kapta. Hiszen – ha már a káros szenvedélyekről van szó – be kell vallanunk, hogy a XVIII–XIX. században természetesen nemcsak jól bírták a bort, nemcsak vígan fújták a füstöt, hanem még kártyáztak is a papok és szerzetesek – akárcsak mindenki más. Persze a harminckét levelű biblia forgatását időnként szigorúan tiltotta az egyház, és nem is ok nélkül, hiszen rengeteg ember életét tette tönkre a játékszenvedély. Ugyanakkor a kedélyes társaság elengedhetetlen kelléke volt a kártya, s egy-egy szerzetesi közösség szabad óráit éppúgy bearanyozta a játék, mint bármely más társaságét.
Az egri szemináriumi igazgató azonban úgy gondolta, hogy hasznosabb elfoglaltságuk is lehetne a klerikusoknak. A kispapok persze elővigyázatosak voltak, és ha az elöljáró közelgett, eltüntették a kártyát. Az igazgató eszén mégsem lehetett túljárni, el is panaszolta a szeminárium spirituálisának: „Képzelje, Clarissime! Kártyáznak az istentelenek! Mégpedig mit kártyáznak? Ferblit játszanak a kárhozatosak! Mikor megleptem őket, éppen akkor kiáltotta el magát az egyik: Pagát ultimo!”
Igaz, a kolostorokban élők számára olykor szigorúbban tiltották a kártyát, mint az egyházmegyés papságnak vagy pláne a híveknek, de a XVIII–XIX. században már itt is elő-előfordult. Talán ennek az ingadozásnak, az időnkénti engedélyezésnek, majd tiltásnak köszönhető, hogy rengeteg olyan hajdanvolt kártyával találkozhatunk régi szerzetesi könyvtárak könyveit lapozva, amelyeket, noha láthatóan jó állapotúak, az egykori felhasználóik játékra teljesen alkalmatlanná tették. Ezek a kártyalapok ugyanis könyvjelzőként fejezték be földi pályafutásukat, méghozzá a mai könyvjelzőktől eltérően nem a lapok közé kerültek, hanem a beléjük vágott hasíték segítségével egyenesen rácsúsztatták őket a lapokra. Az így átszabott kártyákkal aztán soha többet nem lehetett játszani, viszont jó hasznát vették egy-egy vaskos kötetben való eligazodásnál.
Nemrég a pápai ferencesek egyik szép fólió méretű kötetében találtam ilyen könyvjelzővé alakított kártyalapot. Hogy mikor kerülhetett a könyvbe, nehéz lenne kideríteni, de talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a XIX. század elején, amikor egy húsvéti szentgyónást igazoló nyomtatványt is becsúsztattak könyvjelzőül. A legérdekesebb azonban maga a könyv, amelyben a kártyakönyvjelző található: ez ugyanis nem más, mint Ligouri Alfonz (1696–1787) Theologia moralisa, amelyet a római Remondini nyomda készített 1767-ben. A korszakalkotó munkának már a hatodik, javított kiadása volt ez, amely még a rendalapító szerző életében jelent meg. Talán jobb helyre nem is kerülhetett volna az átalakított kártyalap, mint a nagy szent morális tankönyvébe, amely óvatos egyensúlya a janzenizmus szigorának és a megengedőbb szemléletnek. A pápai barátokat dicséri a tény, hogy ezt a rendkívül fontos munkát még 1772-ben megvásárolták, és mint a két könyvjelző, valamint a sok kis apró bejegyzés mutatja, gyakran használták is.
origo.hu
Tiszta vizet öntünk a pohárba – ennyibe kerül egy lángos a Balatonnál
