Rekviem a jegenyékért

LUGAS

Kivágták falum gyönyörű, legalább százéves jegenye- és kőrisfasorát a múlt héten. Tizenhárom jegenyét (Populus nigra ’Italica’) és tizenhárom amerikai kőrist (Fraxinus pennsylvanica). Ők a nagyjából a boldog XIX. század végi időkben ültetett fasor utolsó hírmondói voltak, amelyet még valamelyik Felsőbüki Nagy uraság, talán Sándor ültetett. Szépen, tervezetten, ahogy ez egy valódi reformkori család hagyományaihoz illik – a Bobáról Egyházashetyére befutó Bekenyi-domb két oldalára. Hogy miért ültették, annak sok oka lehet, én nagyon remélem azért, hogy aki Boba felől futna be Berzsenyi kemenesaljai szülőfalujába (mint például 1936-ban Németh László tette), annak a gyönyörű fasor látványával legyen ideje felkészülni a magyar poézis eget-földet megrázó költőjének illő befogadására. Maga Németh László a legnagyobb magyar görög költő táját így látta: „apró gyümölcsfás községei s mind e szigetnyi látnivalók körül egy tenger abból a fiatal kékesszürke színből, mely ellep földet, levegőt, s egyszerre határtalan, fennkölt és nyugodt”.
2007 februárjában aztán megjelentek az apokalipszis lovasai. Leszálltak paripáikról, s jó zsoldosként tudták, mi a dolguk – minden külön értesítés helyett elpusztították, ami útjukba került. Elfűrészelték a faóriásokat, lenyekkentették őket a földre, akár a mai utcai harcosok az ellenséget. Döntöttek, gallyaztak, égettek, közben nem néztek, nem mérlegeltek semmit – a legkevésbé azt, ami a legfontosabb. Hogy ezek a faóriások egytől egyig makkegészségesek voltak. (Meggyőződhet erről bárki emberfia, aki hajlandó odazarándokolni és alaposan szemügyre venni az úgynevezett bütüs szeletet, a tuskók bütüjét, amely ott ékeskedik az út mellett. S amely igazolja az állítás valósságát. Nem kell ide kertész- vagy erdészmérnöki diploma, bízni kéne a szemben és a józan paraszti észben.)
Ezek a jegenyék megfontoltan, a megállapodott ember derűs békéjével álltak a poétikus pannon tájban. Egyenesen s ugyanúgy, mint szerte Kemenesalján – valaha. Mint a Dunántúlon – valaha. Mert ebben a különlegesen kedves tájban mindenfelé jegenyékkel övezett utak futottak a Balaton-felvidéktől a somogyi dombokig és a Szigetköztől az Ormánságig – valaha. Mára a fasoroknak jóformán csak romjaik maradtak meg, emléksorok egy régi tablóból – az ember pusztítani jobban szeret, mint építeni.
Az én falum jegenyéi, mint valami görög táj kellékei, heroikusak voltak. S bár északra nyitott terep mellett kellett szolgálniuk (a bobai út kelet–nyugati tájolású), s egy tágas legelőn süvített Ság déli lejtői felől a szél – Berzsenyinél az antik Boreas: „Zúg immár Boreas a’ Kemenes fölött. / Zordon fergetegek rejtik el a’ napot. / Nézd a’ Ság’ tetejét hófuvatok fedik, / ’S minden bús telelésre dőlt” – szóval száz év óta ellenálltak. Nem dőltek meg holmi szélrohamok előtt és után, esők, marcangoló szél, süvítő hófúvások közt. Még csak meg sem hajlottak, mint gyerekkoromban az alföldi útmentéken láttam vihar alkalmával. Jó párszor gyalogoltam végig hazafelé vagy Bobára azt a hét kilométert, és a legünnepélyesebb pillanat volt előttük elhaladni. Ha jöttem, ez volt a jutalom, a fasort látni: megnyugtatott, már csak tíz perc, és otthon leszek. S bár olyanok voltunk együtt, mint Gulliver az óriások országában – sose gondoltam, hogy ezek a fák rám dőlhetnek, egyáltalán, az országútra bukhatnak. Gyönyörű és harsány zöld fal mellett sétálhattunk a legnagyobb békében. S aztán, ha autóbusszal jöttünk hazafelé, egészen más irányból, Köcsk felől, télen-nyáron már messziről és otthonosan integetett a tájat uraló pompás jegenyesor, mert minden térelemnél magasabbra nőtt, akár a kisebb katedrálisra emlékeztető tornyok. Hazaértünk. Ezt felejtik el azok, akik nem foglalkoznak érzelmekkel, poézissel, emberrel. A táj – otthont ad.
Az apokalipszis lovasai nem törődnek ilyesmivel – legföljebb a homályos, de mindenképp szabadon értelmezhető rendeletekkel. Kinevezik a fákat „vágásérettnek”. „Akadályozzák a közlekedést.” Vagy: a „szél lefújja az ágakat”, és kész. Ennyi. Szemrebbenés nélkül kivágnak évszázados csodákat, még védett fasorokat is, ha az üzlet azt kívánja. Az apokalipszis lovasának fogalma sincs arról, mit hordott össze a civilizáció a fáról, mint „olyanról”, mert nem érdekli, nincs köze hozzá. Nem tudja, mert nem olvassa mondjuk Hamvas Bélát, aki izgatott oldalakat beszélt tele csupán a fa egzisztenciájáról. A fa önfeláldozásáról és odaadásáról – ahogy az a földdel, az élettel ölelkezik. Vagy a fa erotikusságáról. Hogy a fában: benne van a csábítás, a nyugalom, ezért a gyengeség, ezért az erő, ezért a csendes, puha tenyészet. Hogy a fa: maga az áradó élet. Az apokalipszis lovasa széplelkű dilettánsnak tartja a fákért, növényekért, tájért, ökológiai társulásokért, nemzeti parkokért szót emelő és polemizáló civilt, mert okoskodásai zavarják természetátalakító furorját és küldetését. Ott, ahol ezek a civilek szervezettek, meggondolják kétszer is, nekiugorjanak-e a Roosevelt téri fáknak, ahová természetvédők láncolták ki magukat. Vagy a Zengőre vagy más helyekre – az én falumban és Kemenesalján ilyesmitől sosem kellet tartaniuk. Meg is lett a következménye: pár éve a legbotrányosabb tarolás a bobai vasútállomásra vezető út gyönyörű, szintén legalább százéves platánsorának szomorú kiirtása volt. Ehhez már csak hab a tortán mondjuk a dukai fasor vagy a borgátai fürdő környéki tarolás. És mindez csak egy szelíd, valaha poétikus kis mikrorégió „ügye”. Egy-két szomszédos falucskáról és környékéről van szó. Pedig Kemenesalján, ahol mindig is szenvedéllyel és értelemmel közelítettek mindahhoz, amit a természet nyújt, mint klasszikusok stilizálva rögzítették, még a levegő is más, mert „a levegőben aranyszemcsék csillognak, mint a dalmát szigetek között a mistralban, és ebben a tündöklésben érik a szőlő”, mondja Hamvas.
Ám a legnagyobb baj az oktalan fagazdálkodásban, hogy a Magyar Közút egyetlen csemetét sem ültetett Kemenesalján sehová – pedig ezek a történelmi fasorok mindig a humanitás, a tájkép nélkülözhetetlen rekvizitumai voltak. Évek kitartó és szívós munkája révén ma csupaszok az utak mindenfelé, és az út mellett legfeljebb a tuskók rohadnak a gazban. Nem vezet semmiféle fasor – sehová. Pedig lehetne másképp is. A véletlen úgy hozta, hogy a hetyei rablással egy időben jártam a nem is olyan távoli Nemesvitán – a közút apokaliptikus bajnokainak egy tanulmányutat javaslok. Menjenek el, és tekintsék meg a nemesvitai jegenyesort, amely legalább három-négyszer akkora, mint a hetyei volt. Két hasznos dolgot mindenképpen tapasztalhatnak: érdekes módon ott nem zavarja és nem teszi lehetetlenné a közlekedést az út két oldalára ültetett öreg allé. S aztán: az öreg fák mögé már most elültették az utánpótlást, szakszerűen kikötve, védve őket az időjárástól – ha eljön az ideje, az öregeket már szinte felnőtt sorral cserélhetik le. Ilyen egyszerű az egész.