Idrisz el-Hadzs aranyszívű ember. Fél napot várt ránk az asszuáni vasútállomáson, sőt állítása szerint másnap is visszament, mert nem akarta elhinni, hogy felszívódtunk a szigorúan ellenőrzött turistavonaton. Azt is csak finoman tette szóvá, hogy hiába jött ki elénk, nem ismertük föl – noha hírből sem ismertük egymást. Emellett megingathatatlanul meg van győződve arról, hogy küldetése: a lehető legtöbb rokonának, ismerősének, falubelijének bemutatni bennünket mint afféle egzotikumot. Idrisz el-Hadzs vastag ajkú, kissé dülledt szemű, megtermett núbiai férfiú, aki olyan mintaszerűen töri az angolt, ahogyan XIX. századi angolszász gyarmati regényekben a fekete intézők szokták. Ám fájdalmunkra ő nem magyaráb, hanem figiráb – a fadidzsa nyelvű alsó-núbiai népesség magát arábiai ősöktől eredeztető törzsének tagja –, aki legalábbis látott már magyarábot. Mentségére legyen mondva, befolyásos barátai közé sorolhatja a közeli nagyváros, az ókori templomáról híres Kóm-Ombó rendőrfőnökét, így amíg el nem veszítjük türelmünket, és faképnél nem hagyjuk, éjjel-nappal úgy suhanunk át a rendőrségi ellenőrzési pontokon, mint az árnyék.
Később döbbenünk rá, hogy Idrisz el-Hadzs háromnapos túlélőtúrája volt a belépő a magyarábok zárt világába.
Reggelente – ami Mr. Idrisz számára nagyjából délután kettő és négy közötti időpontot jelent – begyűrjük magunkat a rozoga kék dzsipbe az olajos csavarkulcsok és emelőrudak tetejére; majd átadjuk magunkat a másfél órás zötykölődésnek, hogy legyőzzük az Asszuánt Új-Núbiától elválasztó ötven kilométeres távolságot. A fővárosig futó Nílus menti országút két oldalán fésületlen, festői pálmaligetek, cukornádültetvények, zöldségeskertek méregzöld sávja ékelődik a sivatagba; a szegényes falvaknak már csak a homokos-sziklás domboldalon jut hely, ahol egy szál fű sem terem. A vasúti sínek között magas, szikár núbiaiak cikáznak öszvérükön, földig ér a lábuk; a birtokokon fellahok hajlonganak feltűrt fehér ruhában – mint őseik a fáraósírok domborművein. Learatott cukornáddal megrakott teherautók kanyarodnak elénk, platójukról fürge kölykök szálanként tépdesik le a hosszan rágcsálható, édes növényt.
Menetrend szerint kalauzunk falujában, az Aszszuántól északra, a magyaráb telepektől karnyújtásnyira fekvő Ballanában horgonyzunk le, vagy minden rimánkodásunk ellenére olyan településeken, ahol soha nem élt magyaráb lakosság – netán mind a tucatnyian Kairóban vannak hozzátartozójuk temetésén. Mindenütt hamisítatlan núbiai vendégszeretetben van részünk: több liter teával, pompás ebéddel – amelyet illendően, bal kezünk kiiktatásával közös tálból fogyasztunk el vendéglátóinkkal – és kedves álmélkodással fogadnak bennünket.
Idrisz el-Hadzs, a ballanai iskolaigazgató és történelemtanár, mint errefelé mindenki, mérhetetlenül büszke népe kultúrájára és hagyományaira, s hő vágya, hogy mi is nagykanállal merítsünk Núbiából. Ballana, akárcsak az összes környékbeli település, a magyarábokét is beleértve, katonai táborra emlékeztet, amint Omar Mohameddin asszuáni főtitkár is fogalmazott. Négyzethálós utcarendszer, betonból épült egyenházak sivatagi falansztervilága, teljes közmű igyekszik feledtetni lakóival az elárasztott hazát. Mr. Idrisz a szülei házába vezet, amelyet a kormány utalt ki az elpusztított helyett, mégis minden szegletében a régi núbiai építkezés hagyományát idézi. Szellős központi teremből nyílnak az apróbb szobák meg a konyha, amely előtt ott sorakoznak sok ezer éves rend szerint a vízzel teli agyagkorsók. E karcsú edények minden núbiai hajlékban fő helyen állnak, afféle házi oltárként – talán egy távoli folyó emlékműveként. És a nagy teremből jutunk a tető nélküli belső udvarba is, ahol nyári éjszakákon aludni, kvaterkázni lehet, és ahonnét a raktár meg a kenyérsütő cellácska megközelíthető.
Már ki tudja, hányadik pohár teát isszuk a Mekka és a Kába kő képeivel díszített vendégszobában, amikor szállingózni kezdenek az emberek. Hatalmas szemű gyerekekkel, sötét színű kendőbe burkolt, szégyenlős núbiai menyecskékkel, nyílt arcú, barátságos férfiakkal rázunk kezet – mindnyájan követelik, hogy tüstént látogassunk el hozzájuk is.
– Attól tartunk, hamarosan lemegy a nap. És akkor lehetetlen lesz a magyarábokról fényképeket készíteni – szabadkozunk, mire a társaság nevetésben tör ki. Fekete bőrüket csipkedve mutatják, micsoda jó móka volna sötétben núbiait fotózni. De Idrisz el-Hadzs szerint ennél is kiválóbb elfoglaltság ellátogatni a núbiai civilizáció társaságának elnökéhez, ő sokat tudhat a magyarábokról is.
– A núbiai kultúra az egyiptomi része, de jóval régebbi annál – fejtegeti a hófehér dzsalabijját (köpenyszerű férfi-felsőruházatot) és turbánt viselő Seriff úr. – Ám az áttelepülés után keveredni kezdtünk az arabokkal, ezért ma már aggályosabban kell ügyelnünk hagyományainkra. Könyvtárat alapítunk, meséket, dalokat, szokásokat rögzítünk az öregektől, akik még emlékeznek a régi világra. Núbiai tájházat építünk Ballanában, ahol majd kizárólag helyi kézművestermékeket lehet kapni.
Az idős tanárember szavaiból kiderül, amit ezen a tájékon senki nem rejt véka alá: hiába muzulmánok a núbiaiak – etnikailag, küllemükben, kulturálisan és gondolkodásmódban gyökeresen eltérnek az arab, az „egyiptomi” betelepülőktől. Ez már az ókorban is így volt: az önálló királyságokkal büszkélkedő Núbia időről időre egyiptomi fennhatóság alá került csábító természeti kincsei miatt, a fáraók előszeretettel örökíttették meg magukat núbiai rabszolgák fején taposva. Ám olykor fordult a kocka. Asszuán volt az egyiptomi dél kapuja, a fekete törzsek betörésének és kordában tartásának terepe, ahogy az oszmán időkben a szolgakatonák idegenlégiójával megszállt Kaszr-Ibrim. Manapság a legkisebb gyermek is messziről megkülönbözteti akár a kefijja, a fejkendő fajtájából és csavarási módjából, hogy viselője melyik népséghez tartozik. A világosabb bőrű, alacsonyabb termetű arabokat, amennyire lehet, elkerülik, mert veszedelmes, megbízhatatlan fajtának tartják őket. Büszkék arra is, hogy egy núbiai falu, ház, eledel, öltözék – ellentétben az arabbal – makulátlanul tiszta és rendezett, ezt a környezetük is elismeri.
Miközben Seriff úr magnó- és videokazettákat dönt elénk, amelyeken reszketeg fejű öregek dalolnak zengő hangon szebbnél szebb esküvői köszöntőket, vagy mesélik nagyapáik történeteit az árnyékban guggolva, a ház asszonya fonott kosarakat, pálmafából vájt illatszertartókat, kenyérsütő acéllapot nyom a kezünkbe. Arra kérjük, mutasson a költözés előtti időkből való tárgyakat. Az összehasonlítás végett, ha végre eljutunk a magyarábokhoz.
– Mi itthon nem az arabot, hanem saját nyelvünket, a fadidzsát beszéljük, nemrég állítottuk össze a nyelvtankönyvét – mondja Seriff, és megmutatja a kiadványt, amelynek lapjain ámulatunkra a görög és a kopt ábécé betűit találjuk. – Sajnos sem a médiában, sem az iskolában nem hallható a fadidzsa, ezért otthonainkban tartunk nyelvórát a gyermekeinknek. Aki nagyvárosba költözik, biztosan elfelejti anyanyelvét, mert csak az arabot használhatja.
– Az egyiptomi kormányzat nem támogatja a núbiai kultúra megőrzését?
– Levelezünk állami tisztviselőkkel, de nehezen jutunk előre, kevés pénzt áldoznak az ügyünkre – feleli Seriff úr.
– Az egyiptomiak konkurenciát látnak bennünk – teszi hozzá Idrisz el-Hadzs, és derűs arca elkomorodik. – Turistákat nem engednek falvainkba, nehogy kommunikálhassanak velünk. De ha elkészül a tájház, feltesszük a turistatérképekre, hátha egyszer enyhül a rendőrség szigora.
Már Saber Jahin professzor önérzetesen figyelmeztetett: Núbiában olyasmivel találkozunk, ami egyedülálló Egyiptomban („núbiaiul” fogalmazva: ami a Núbiától északra fekvő Egyiptomban nem létezik). Vendégszeretet, tökéletes biztonság, közösségi erő. Utóbbira bizonyíték, magyarázta a professzor, hogy Kairóban, Alexandriában és a nagyobb városokban minden új-núbiai településnek, azaz a negyvenhat falunak saját klubja van! Mi több, az Amerikában dolgozó több ezer núbiai is klubhálózatot tart fenn, ahol hetente találkoznak, és együtt teázva megvitatják az otthon ügyeit, keserűen és haragosan politizálva.
Núbiainak lenni a csaknem nyolcvanmilliós, de 98 százalékban arab többségű és szellemiségű Egyiptomban: titkos történelmi ellenzékiség, a különbözőség és a kisebbségi összetartozás mély bölcselete. Ennek rejtett hatóereje nélkül mi sem mozdulhattunk volna ki Asszuánból, nem adott volna bennünket kézről kézre egyetemi oktatótól megyei főtitkáron és gimnáziumi igazgatón át könyvesboltos magyarábig pusztán annak biztosítékai alapján, hogy az egymást sokszor nem ismerő szereplők – földik.
Felejtésre ítélt nyelv, gyökereitől megfosztott, prés alatt tartott kultúra, gyorsuló asszimiláció: ez a lefojtott ellentétekkel, sebzett lokálpatriotizmussal és öntudattal átitatott világ volna a mi magyarábjaink befogadó-beolvasztó közege.
Önmagában művészettörténeti érdekesség, ahogy Mubarak elnök feleségének ifjúkori arcképe Will Durant ötkötetes művészettörténetét díszíti, amelyet Idrisz el-Hadzs daráui barátja húz elő a pálmafás udvar árnyékában. Núbia históriájáról, a mi állítólagos rokonainkról beszélgetünk, akik figiráb barátunk jóvoltából egyre távolabb kerülnek tőlünk.
Daráu egzotikus hely az európai utazóknak (akik nemigen juthatnak el ide, hála az egyiptomi rendőrség körültekintésének): állatpiacáról híres, núbiai és arab lakosságú község Ballana szomszédságában. Szudánból, Eritreából, Afrika szívéből hajtják föl ide a tevéket, amelyek néhány hetes karantén után többnyire fazekakba vándorolnak. Az utcákon megriadt csordák, Sanghajt idéző háromkerekű tuktukok, vad ábrázatú déli hajcsárok és termékeikkel kereskedő parasztok kergetik egymást.
– A XIX. században, az albán származású renegát, Mohamed Ali idejében háromszáz fős magyaráb küldöttség látogatott haza magukhoz – mondja Mr. Idrisz daráui barátja. – De Alinak köszönhetik azt is, hogy szudáni ortákba, katonai táborokba kellett költözniük. Ezért él ma is olyan sok magyaráb Szudánban – jóval több, mint Egyiptomban!
Mubarak feleségének képén nyugtatva tenyerét a férfi hangsúlyozza, a magyarábok kedves, intelligens emberek, csak hát kevesen vannak. Magyarázatképp hozzáteszi: a hagyomány szerint az ide telepített európai katonák és leszármazottaik valójában soha nem váltak egészen núbiaivá. Amikor idevezényelték őket, nem beszéltek núbiaiul, arabul is gyöngén – nehézkesen tanulták meg az itteniek nyelvét.
– Hasonlítsák össze a magyaráb családokat és a núbiaiakat: utóbbiakban hat az átlagos gyermekszám, de akad tizennégy is, a magyaráboknál viszont jó, ha két gyermek születik – mondja következő vendéglátónk, a magyarábok által is lakott Tuska nyugdíjas tanfelügyelője. Késő este van már, alig állunk a lábunkon. Napi két-három óránál nem aludtunk többet az elmúlt héten, de Idrisz el-Hadzs kizsigerelne minket. Nyakaljuk a teát, kibírhatatlanul lüktet a halántékunk.
– Itt van például Zejnep Mohamed Ahmed, a férje núbiai: két gyerekük van, Nadia Mohamed Ahmedéknak szintúgy – sorolja a magyaráb családokat az idős férfi. – Nem, most sajnos egyik tuskai magyarábbal sem tudnak találkozni, mert mindnyájan Kairóba utaztak temetésre.
– Tito.
– Hogy mondja? Mint a jugoszláv népvezér?
– Úgy van. Ha a teljes nevemre kíváncsi: Husszein Mohamed Husszein Tito… El-Magyari.
Nem nyílnak meg az egek, nem harsannak fel a fanfárok. El-Magyari. Ráadásul Tito. Ennyi. Ott ülünk életünk első magyarábjának vendégszobájában, és nem hiszünk a fülünknek. Husszein Tito gyanakvóan pislog egyetlen szemével, nem érti, mit nem értünk.
– Hatvanegyben születtem, amikor Tito Kairóban és Vádi-Halfában járt. Innen a nevem.
Hosszas könyörgésünkre végül Mr. Idrisz megkegyelmez, és kék dzsipjén elfuvaroz bennünket a szomszédba, egy rogyadozó ballanai házba, majd széles vigyorral közli – hadiállapotban lévén az angol névmásokkal –, hogy „nem kell aggódnom, minden rendben nekem, te most bemutatsz a barátodnak meg a feleségemnek, aztán visszavisztek a dzsipetekkel Asszuánba”. Ebben megállapodtunk. (Amikor a napokban telefonon köszönetet mondtam segítségéért, gavallérosan kérte, feltétlenül adjam át üdvözletemet a nejének.)
Husszein Mohamed Husszein Tito és karcsú, finom vonású felesége beszél, Mr. Idrisz lendületesen tolmácsol. A házaspár szudáni állampolgárságú: az asszony núbiai kenzi, míg Tito Vádi-Halfából, a legnépesebb magyaráb közösségből származik – ahonnan Almásy László hozta az első híreket a kiszakadt népcsoportról. A férfi korábban halászati üzemben dolgozott, most ugyancsak a Nasszer-tavon, az Egyiptom és Szudán között közlekedő kompon teljesít szolgálatot, kávét főz az utasoknak. Ma ünnepelni jöttek: a közeli Anébában lesz magyaráb rokonaik menyegzője.
– Vádi-Halfának abban a körzetében, ahol mi lakunk, csak magyarábok élnek, nagyjából tíz család, háromszáz ember – magyarázza Tito. – Ez magyaráb telep, amilyenek régen is voltak, mint Magyararti [Magyar-sziget] vagy Szuvarti [Tej-sziget]. Utóbbit azért hívták így, mert a magyarábok sok tehenet tartottak tanyáikon.
– Hogy kerültek ezekre a szigetekre?
– Még az ük-ük-ükapáink jöttek oda Magyarországról. Nemcsak férfiak, nők is! Ezért csak a sokadik generáció kényszerült arra, hogy keveredjen a helybéli núbiaiakkal. Mindezt a nagyapámtól tudom – mondja Husszein Mohamed Husszein Tito, és kevélyen kihúzza magát. Felesége elmosolyodik, mire Tito hozzáteszi: – Az asszony mindig szid, hogy én nem is vagyok núbiai.
Amikor azt firtatjuk, ismernek-e magyarábokra vonatkozó szólásokat, és nemleges válaszukra felolvasunk néhányat Fodor István gyűjtéséből, az aszszony már nem mosolyog, hanem férjére dől, úgy rázza a kacagás. Különösen erre a népi bölcsességre: Rá’sz el-mágyár zejj el-hágyár.
A magyar feje kemény, mint a kő…
Dübörögnek a dobok, száll az utca pora a hűvös tavaszi éjszakában, hátulról valamilyen darát szórnak üvöltve a hajunkba, szemből pedig eltökélt tekintetű vőlegények fújják teli az arcunkat női spray-vel. Pompásan mulatunk. Egyet jobbra, egyet balra enyhén berogyasztott térdekkel, körülöttünk ütemes kiáltások dicsőítik Allahot és monoton, de szép ívű dallamok a boldogságot, miközben jobbról egy figiráb, balról egy magyaráb szorongatja kezünket: Idrisz el-Hadzs és Husszein Tito visznek táncba a két magyaráb nővér páros lakodalmán. Egyiptom talán legnépesebb magyaráb településén, Anébában felékszerezett, színes ünnepi kendőkbe burkolt, arisztokratikus eleganciájú asszonyok és a dzsalabijjára télikabátot öltő, didergő fiatalemberek járják külön körökben a táncot, kórusba
origo.hu
Orbán Viktor: Ez a legsötétebb óra, amiben vagyunk
