A kitüntetésről való lemondást magyarázó levélben szó van még a magyar politikai osztály morális válságáról és a levélíró megdöbbenéséről, amit az váltott ki, hogy az egyre mélyülő és szélesedő válságot ebből az osztályból mindenki látja, ám senki nem dönt úgy, hogy érdemi lépést tesz a válság megoldására. Például senki nem dönt úgy, hogy visszaadja a mandátumát, s ezzel hozzájárul, hogy tiszta lappal lehessen kezdeni mindent. Valahogy úgy, amint azt annak idején a rendszerváltozásért dolgozó, ám azóta a politikából mélyen kiábránduló, attól elforduló ellenzékiek a nyolcvanas évek végén elgondolták.
A levelet olyan ember írta, aki a rendszerváltó mozgalmak hajnalán maga is az események előmozdítója volt. Munkahelyén független szakszervezetet alakított, ott bábáskodott az akkor még csak mozgalomnak nevezett MDF debreceni csoportjának megalakításánál, tartotta a kapcsolatot a Ceausescu frissen felhúzott keleti vasfüggönyén életük kockáztatásával átszökő romániai magyarokkal, Habsburg Ottóval tárgyalt a szocialista rendszer megváltoztatásának lehetőségéről, szükségességéről.
Az egyik „piknikezőn”, az esemény résztvevőinek sátrat, élelmiszert szállító Kozlok László debreceni önkormányzati képviselőn keresztül sikerül utolérnünk a levél íróját. Együtt érkeznek a megbeszélt találkozóra. Egy percet sem késnek, hajszálpontosak.
Mészáros Ferenc középkorú úr, fiatalosan csillogó, meleg, barna szemekkel, kissé már megcsendesedett, ám időről időre fel-fellobbanó vehemenciával és elfojthatatlan igazságérzettel. A debreceni közlekedési vállalat egykori középvezetője vagyont nem szerzett, nincsenek szépen csengő címei és titulusai. Időtlen farmerszerelése hitről és lázadásról mesél. A politikából hamar kikopott. Azt mondja, a kilencvenes évek elején-közepén fordított hátat az MDF-nek, mert úgy érezte, nem tud megbirkózni a hatalmat megragadók könyörtelenségével, brutalitásával. Most meg úgy, hogy igaza van Sólyom László köztársasági elnöknek, morális válság van Magyarországon. Olyan állapotok, amelyek semmiben nem különböznek a rendszerváltozás előttiektől, vagy ha igen, akkor abban, hogy a jelenlegiek rosszabbak. Ebből szerinte az következik, hogy az önmagukat lejárató politikusoknak menniük kell. Ha nem teszik, s ehhez a mulasztáshoz a politikai elit többi tagja aszszisztál, akkor ő a maga részéről ezzel nem kíván közösséget vállalni. Még egy – a Páneurópai Piknik szervezésével és levezénylésével valószínűleg igencsak kiérdemelt – állami kitüntetés megtartásának erejéig sem. De kezdjük az elején.
– Úgy ’89 késő tavaszán, kora nyarán kaptunk meghívást Szabó Lukács Tanácsköztársaság-szobor-borogató barátom társaságában egy szűkkörű vacsorára az Arany Bikába, amelyen jelen volt Habsburg Ottó és fia, Károly is. Én felvetettem, mi lenne, ha rendeznénk az osztrák–magyar határon egy közös szalonnasütést. Mi a magyar oldalon, ők pedig az osztrák oldalon foglalnának helyet, ám a tűz középen, vagyis a határon égne. A nyilvánvalóan jelképes piknik ötletét az motiválta, hogy miközben éreztük a nyitás szükségességét és némiképp már a lehetőségét is nyugat felé, azzal kellett szembesülnünk, hogy keleten új vasfüggöny épül, Ceausescu leromboltatja a magyar falvakat, az országhatárt pedig lezárja, amire a romániai magyarság úgy reagált, hogy igyekeztek illegálisan elhagyni az országot. Magyarokra lőttek a határon. Mindez nagyon megviselt bennünket, úgy éreztük, tennünk kell valamit, ki kell fejeznünk a tiltakozásunkat. Nem véletlen, hogy a piknik kiáltványába belefogalmaztam: „…az egyetemes béke egyetlen útja…, a politikai praktikák által emelt szögesdrótok és lélektani sáncok lerombolása.”
A Habsburgok nem vetették el a piknik ötletét, az MDF akkori helyi elnöksége és választmánya viszont nem nagyon lelkesedett Mészáros Ferenc ötletéért, az országos vezetés pedig egyenesen úgy nyilatkozott: e kalandor gondolattal veszélyeztetik az első szabad választások kiírásának lehetőségét. Egyedül Filep Mária, aki a piknik fő szervezője lett, állt az ügy mellé – emlékezik az ötletgazda. A középkorú asszony viszont úgy emlékszik, sokan hozzájárultak a gondolataikkal ahhoz, hogy a Páneurópai Piknik olyan legyen, amilyennek megvalósult. Hozzáadta a magáét Turi Gábor azzal, hogy megkereste a nagykövetségeket és fordított, Medgyessy István, Szabó Lukács pedig elment Tőkés László üzenetéért Nagyváradra, és még sorolhatná – mondja.
A leglényegesebb eseményekre azonban egyformán emlékeznek.
– Egy összevont elnökségi-választmányi ülésen állt elő Mészáros Feri a szalonnasütés ötletével – mondja Filep Mária. – Én meg azon erősködtem, hogy el kell mennünk az Országos Klubtanács által Martonvásárra szervezett Sorsközösség-táborba, hiszen tudtam: olyan szervezetek is jelen lesznek, mint például a Románia Liberta vagy a jugoszláviai ellenzéki szervezetek, amelyek csak igen nagy kockázat árán tudják képviseltetni magukat a kelet-közép-európai ellenzéki szervezeteknek ezen a fontos összejövetelén. Ez a gondolat sem nagyon tetszett a vezetőségnek, ám végül arra jutottunk, hogy el kell vinni a Sorsközösség-tábort piknikezni, s az eseményt össze kell kötni egy jelképes határnyitási aktussal – tiltakozásul a Ceausescu által épített új keleti vasfüggönnyel szemben. Ez az elgondolás már zöld jelzést kapott a debreceni MDF-szervezetben, így hozzá is kezdtem az előkészületekhez. Először a kőszegi MDF-fel kerestem a kapcsolatot, majd amikor ők nem vállalkoztak arra, hogy segítsenek, megkerestem a soproni ellenzéki kerekasztalt, ahol Magas Lászlóék vállalták, hogy biztosítják a helyszínt a piknikhez – emlékezik vissza Filep Mária.
A határsávban tartandó nagy rendezvényt, illetve az ideiglenes határnyitást nem lehetett volna megoldani az akkori politikai elit közreműködése nélkül, ezért Filep Mária megkereste Pozsgay Imre akkori államminisztert, aki várakozáson felül kedvezően fogadta az ötletet, sőt a fővédnökséget is elvállalta – csakúgy, mint Habsburg Ottó. Más kérdés, hogy aztán politikai megfontolásból egyikük sem volt jelen az 1989. augusztus 19-i Páneurópai Pikniken. Ezt a döntést Filep Mária és Mészáros Ferenc is teljesen elfogadhatónak tartja, mert úgy vélik, valóban lehetett volna – mint ahogy néhány nappal később volt is – olyan tragikus esemény az osztrák határ közelében, amiért nem kívánták vállalni a felelősséget. (A Páneurópai Pikniket követően, augusztus 20-án lezárták a határt, Sopron környékét is zárt területnek minősítették. Ezekben a napokban azonban néhány keletnémet család még megpróbált átszökni Ausztriába, s az egyik család férfi tagját lelőtték. A tragikus történetet azóta dokumentumfilmmel is feldolgozták – a szerk.)
– Pozsgay Imre szerepe az ügyben csak pozitívan értékelhető, nem így Horn Gyuláé, aki felülve a piknik által kiváltott kedvező politikai széljárásra, haszonélvezője lett annak, amihez semmi köze – véli Filep és Mészáros, s állítják, Horn különalkut kötött Helmut Kohllal, hogy a több tízezer keletnémet menekült kiengedésével szeptember 11-ig, a CDU–CSU kongresszusának előestéjéig várnak. Ezzel hozzájárult a pártjában akkoriban kevéssé elfogadott Kohl népszerűségének növeléséhez, kancellárjelölti ambícióinak eléréséhez.
– Augusztus 18–19-én Magyarország minden tájáról özönlöttek a keletnémet turisták Sopronpuszta felé, mert a Sorsközösség-tábor vezetője, Szeleczky Zoltán, mielőtt az egész táborral közösen elindult volna a piknik helyszínére, tartott egy sajtótájékoztatót, ahol bejelentette az ideiglenes határnyitást. Augusztus 19-én délutánra nagyon sok keletnémet gyűlt össze. Mindannyian azzal a szándékkal jöttek, hogy átmennek a határon, és Nyugat-Németországban telepednek le. Délután levertük a lakatot, és a tömeg feltartóztathatatlanul megindult a túloldalra, ahol autóbuszokkal várták őket a rokonok, ismerősök. Ott volt az egész nyugati sajtó, de még a japán nemzeti televízió is – mondja Filep Mária.
– Ezt követően, mivel az ideiglenes határnyitás hivatalosan, a határőrséggel egyeztetve történt – ebben is rengeteget segített Pozsgay, aki még a titkos közvetlen számát is megadta –, logikus lett volna, hogy azok a keletnémetek, akik nem tudtak átjutni 19-én, hamarosan követhessék társaikat. De nem ez történt: a döntést ugyan Németh Miklós miniszterelnök, Pozsgay Imre államminiszter és Horváth István belügyminiszter szinte azonnal a piknik után meghozta a németek átengedéséről, Horn viszont húzta az időt, hogy szívességet tehessen Helmuth Kohlnak. Jellemzően furcsa fintora a sorsnak, és tipikusan magyar történet, hogy Hornnak azóta is elismeréssel adóznak a németek, Magyarország erkölcsi elismerése, az európai népekkel való egyenjogúsítása viszont azóta is várat magára – mutatnak rá az egykori ellenzékiek.
– Mi, amikor a pikniket szerveztük, abban bíztunk, hogy egy tisztességesebb, emberibb Európában élhetünk, hogy a demokrácia számunkra olyan világot hoz, amelyben a nagy európai népekkel egy közösségben, egyenrangú társként élhetünk együtt. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy a megalakulásának 50. évfordulóját ünneplő EU-ban olyan hiteltelenné vált politikusokat tekintenek partnernek, mint Horn Gyula vagy Kovács László. Megdöbbentő számomra, hogy a piknik helyszínén egy obeliszk hirdeti az egykori szocialista külügyminiszter dicsőségét, következő a szöveggel: „Ezen a helyen vágta át 1989. június 27-én a két külügyminiszter, Magyarország részéről Horn Gyula és Ausztria részéről Alois Mock az úgynevezett vasfüggönyt.” Ezzel csak az a gond, hogy a külügyminiszteri vágás nem ott, hanem tíz kilométerrel arrébb történt, ami ott történt, ahhoz pedig Horn Gyulának semmi köze nem volt! – mondja Filep Mária. Mészáros Ferenc pedig hozzáfűzi: az obeliszk körül még az erdősávot is kivágták, műkövet raktak a helyére. Úgy látszik, érezték, hogy a természet nem bírna el ekkora hazugságot.
A kitüntetést visszaadó Mészáros Ferenc szerint a 2004-ben felállított obeliszk puszta léte is azt bizonyítja: a szellemi és politikai elit nem mutat semmi hajlandóságot arra, hogy szembenézzen a tényekkel és saját felelősségével. Az ilyen elittel pedig a rendszerváltozásban hívő, azért áldozatokat hozó egykori ellenzékieknek nincs okuk közösséget vállalni.
A Páneurópai Piknik ’89 Alapítvány egy kiállítási anyagot készített, amely dokumentumokkal alátámasztva meséli el az 1989. augusztus tizenkilencedikén történteket. Az anyaggal a huszadik évfordulóig minden magyar települést s azok testvértelepüléseit is szeretnék bejárni. Készülne még DVD az általános és középiskolai tanulók okulására, és persze tanulmányok, amelyek bemutatják a Páneurópai Piknik jelentőségét. Pénz hiányában jelenleg a huszonöt településnél tartanak a kiállítással, az iskolai tananyag pedig csak álom.
Horn Gyula obeliszkje viszont kőkemény valóság.
origo.hu
Ez történt az ország karácsonyfájának utcájában - galéria
