Sikerszomj

Nemcsak a „forró őszt”, de a nyárias tavaszt is túléli a hitelét, méltóságát, tekintélyét vesztett gyurcsányi hatalom. Március 15-én „csak” néhány ezren akarták újrakezdeni, bár a Fidesz békés gyűlésén megjelent roppant tömegre a világ bármely más demokráciájában politikaformáló erőként tekintene a kormányzat is. Nálunk a parlamenti többség minden hajszálrepedés, belső veszekedés ellenére szilárdnak tetszik, a többi pedig nem érdekli a koalíciót és véleménydeformáló médiaértelmiségét. Hasonló „teljesítménnyel” a háta mögött máshol rettegne az uralmi elit május elsejétől: a mi szakszervezeteink többsége vélhetőleg, fittyet hányva a munkásság nemzetközi ünnepének hiteles hagyományára, kicsit morogva ugyan, de beéri majd a langyos sör, hideg virsli kádári tradíciójával. Tudom persze, a SZEF-es Szabó Endre például tényleg nem egy antiglobalista, vörös arckendős utcai harcos, de a baloldali érdekvédőknek is lehetne azért néhány harcosabb szavuk, amikor a milliárdos kádkőgyáros reprezentálta elit a saját mulasztásaiért bünteti újabb és újabb megszorításokkal az alávetetteket a Szent Konvergenciaterv nevében.
A kormány tehát a helyén van, ám a közélet viszonylagos és alighanem átmeneti konszolidációja az ország kifosztásának folytatódó, minden bizonnyal páratlan élményén túl mégsem hoz megnyugvást a Gyurcsány–Kóka-pártnak. Hiszen a felmérések szerint a zavargások csitultával, amikor több figyelem jut a „reformkormányzás” hatásaira, tovább nyílt az olló a Fidesz és az MSZP támogatottsága között. Van olyan közvélemény-kutató cég, amelyik szerint a biztos pártválasztók körében kétszer anynyian szavaznának az ellenzéki szövetségre, mint a szocialistákra. A csendes többség utálja Gyurcsány Ferencet és kormányát, és egyre kevésbé gondolja úgy, hogy az antiszemitizmussal kokettáló ellenzéki radikalizmus a reá leselkedő legnagyobb veszély. Miért is gondolná, amikor maga Horváth Ágnes, Molnár Lajos miniszterré előlépett asszisztense nevezte egyik legfontosabb feladatának a rendszer stabilizálását? Márpedig amit stabilizálni kell, az instabil: a kormány intézkedéseivel káoszt teremtett az egészségügyben, amin most lázas igyekezettel (lásd módosuló vizitdíjszedési szabályok) próbál valahogy úrrá lenni.
Mintha lankadna a lendület – fordult hétfőn a parlamentben nem miniszteri bársonyszékéből, hanem az úgynevezett SZDSZ-frakció padsoraiban kijelölt helyéről Kóka János a kormányfőhöz. Ezzel visszanyúlt a Horn-korszakban alkalmazott, sikertelen kunczei koalíciós stratégiához (kint is vagyok, bent is vagyok), de ennél fontosabb, hogy jelezte: kormányzásuk ismét ahhoz a ponthoz érkezett, amikor legalább a megújulás látszatára égető szüksége lenne. Máskülönben lesz még lejjebb is, elutasítottságuk tovább erősödhet az újabb „reformokkal”. Bármennyit hallani is a kudarc felett érzett pénzügyminiszteri örömről, kitörési pont lehetett volna a sikeres Eb-pályázat, amelyre a hatalmas, méregdrága kormányzati kommunikációs gépezet politikát épít. Gyurcsányék valóban szomjazzák a sikert, s egyelőre be kell érniük a rendre tudatosan felültervezett államháztartási hiány „vártnál kedvezőbb” alakulásával. A politika logikája azt diktálja, hogy a közeli jövőben újabb offenzívába kezd a koalíció, a kommunikáció frontján mindenképp. De ettől a sokadik „újrakezdéstől” a közjót inkább szolgáló kormányzást illúzió lenne várni. Mit is mondott Őszödön a miniszterelnök: „Nem tudunk, nem tudunk ennél többet és ennél jobbat. Nem leszünk rá képesek. Ha belegebedünk, akkor sem.” Hát persze hogy nem.
Hol válság van, ott válság van.