Sztárok

„A Fidesz folytonos uszítása miatt nem képes a drága miniszterelnök urunk a Kánaánba vezetni az országot, Jozsi” – ilyen és hasonlóan magvas sms-ek uralják a nép hangjaként a televíziós csatornákat. Ez semmi, de a TV2 Mokkájában megjelent ezüstlebernyeges, napszemüveges tag azt állítja magáról, hogy szintetizátorán matatva azonnal képes megzenésíteni bármely beérkező sms-t. Dúrban, mollban vagy polkaritmusban mondja el, hogy az MSZP a legjobb párt a világon, és hogy Orsós takarodjon a közéletből. Mi mindent várt az ember a technika fejlődésétől: műveltséget, információt, tájékozottságot, szórakozást, életmintamodellt, sok mindent. Ma az a véleményem, hogy nálunk a televízió vált a butítás leghatékonyabb eszközévé. Olvasni megerőltető, a gombot benyomni nem. A makacs ellenzők arra büszkék, hogy nincs tévéjük, vagy ha van, nem nézik. Amit nem értek, mert nem azért találtak fel, hogy ne használjuk. Még az sem akkora bűn, hogy ennyi vagy annyi órát töltünk a tévé előtt, mert a lényeg nem azon volna, hogy mennyit nézünk, hanem hogy mit.
A kereskedelmi televíziók jól-rosszul ellátják szórakoztató feladatukat, bár aki figyelemmel kíséri a tévémenüket, hatszor, tízszer ismételnek filmeket, ami a csomagdíjak folytonos emelését tekintve a néző durva becsapása. A nagyobbik baj a tájékoztatás körül van. Ma a kereskedelmi televíziók nem informálnak, hanem zsugorítják az agyat. Arra hivatkozással, hogy a politika túlságosan rátelepszik az emberek hétköznapjaira, sietnek túlesni a kötelező politikai leckéken. Ezt szolgálná például a TV2 reggeli Mokkája, amely színvonalában folyamatosan közelít a gödör aljához. Sajnálatos megállapítás, hogy a nyilvánosság ízlésformáló elitje ordítóan ízléstelen. Ebben a bulvársajtó, a kereskedelmi tévécsatornák, az újabb és újabb heti- és havilapok nem sokban különböznek egymástól. A hülyeség kidől a legkisebb szabad résen, és tarol: asztrológusok, mágusok, számmisztikusok, jósnők, kártyavetők, jövendőmondók, léleklátók adják egymásnak a kilincset. Fogyókúrázók, fitneszcicák, vetkőző lányok, öntudatos prostituáltak, beképzelt pornószínésznők, Wikik, Sylvik, Nicolasok, Árpyk és Csabyk tűnnek fel a képernyőn, hadat üzenve a magyar helyesírásnak és a néző türelmének. Most futó zenekarok percemberei tátognak a légtérben, koros nőszemély kelleti magát minden héten vadiúj vőlegénnyel, megfáradt szépségkirálynő nyafog, mert még mindig nincs pasija. Újabban a sztárfeleségek férjei bejárnak a műsorba megvédeni az asszonyt állítólagos bántások ellen. Közel az idő, amikor simán lelövik a kritikust.
Jó lenne tisztázni például, ki a sztár. Meg az előadóművész, meg az énekes. Mert attól, hogy valaki női ruhában ugrál egy melegbárban, elcincog a keverőpultoknak valamit, felmondja a turisztikai zsebkönyvet, bőrtangában hadar a kamerának, attól még nem sztár. Csak nálunk. Nekünk ilyen sztárjaink vannak: a börtönt alapozónak használó; az örök hűséget ígérő, aki tegnap hagyta el a feleségét egy-két gyerekkel; a sértődött, aki a legintimebb ügyeit is készséggel kifecsegte, és most hisztizik, hogy üldözi a média. És igen, vannak sztárjaink tele titkokkal. Olyanokkal, amelyet csak nekünk és csak itt árulnak el. Ilyen titok például, hogy az énekverseny első fordulójának elején kiesett, névtelen megasztár háromszor szenvedett tüszős mandulagyulladásban élete folyamán. Bizony. Nahát.
Aki ötven éve elénekelt egy sikeres nótát, máig sztár; akinek se hangja, se tehetsége, írni, olvasni is éppen csak hogy tud, abból lesz a médiasztár.