Korábban is érezhető volt, hogy az egészségügyben valami nincsen rendben, nem működik jól. Sok probléma oka az alulfinanszírozottságban rejlett és rejlik ma is, hiszen az egészségügyi „reform” ezzel a kérdéssel nem foglalkozott – mondja a háziorvos, aki szerint a lényegi kérdés felidézéséhez muszáj sok évtizedre visszatekinteni. A második világháborút követően mit tudott a kommunista rezsim az embereknek ingyen adni? Orvosi ellátást, államilag „garantált” szakdolgozói fizetésekkel. Gyakorlatilag mind a mai napig így működik a rendszer, s mivel az alulfinanszírozottság állandó tényező, kialakult a hálapénz gyakorlata. Ráadásul a finanszírozás eleve rossz, nincs valós elosztás, illetve az nem teljesítményalapú. Ezek alapján vannak kórházi osztályok, amelyek mérlege pozitív, s vannak olyanok, amelyek veszteségesek. Ennek örök terhét viselik a kórházak és az egész egészségügyi rendszer. A teljesítményjelentésekkor a kódolásokkal ügyeskednek a kórházak, de ez nem azt jelenti, hogy a férfiak szültek, mint ahogyan ezt Molnár Lajos exminiszter állította – szögezi le a szakember.
– Maradjunk akkor a hazugságoknál, hiszen másban is tetten érhető, hogy az egészségügyi kormányzat hazudik – véli a kórházi belgyógyász. Mint leszögezi: már eleve az is hazugság, hogy ami most zajlik, az a betegek érdekében történik. – Most a vizitdíj bevezetése kapcsán azt mondták, hogy csökkentsük a beteg-orvos találkozások számát. Ez sikerült, hiszen egy felmérés szerint negyven százalékkal csökkent a háziorvos-beteg találkozások száma. Ennek azonban fájdalmas ára lesz.
– Mintha fordítva ülnénk fel a lóra. Szerencsés esetben akkor lenne kevesebb orvos-beteg találkozás, ha egészségesebben élnénk. De nem élünk egészségesen. A helytelen táplálkozás és a kevés mozgás jellemző. Ezzel a problémával kevés miniszteriális illetékes foglalkozik. A vizitdíjnak nem az összege a lényeg, hanem az elfogadottsága. És ha elfogadottá válik, akkor háromszázról megemelhető ötszázra, majd nyolcszáz forintra. Az alapellátást nézve, hiszen ez a területem – mondja a háziorvos –, az az érzésem alakult ki, hogy ez a céljuk. Azt szeretnék elérni, hogy az alapellátás Országos Egészségbiztosítási Pénztár általi finanszírozását ne az állam fizesse, hanem idővel ez az összeg a vizitdíjakból kihozható legyen. Szedje be a háziorvos, s intézze majd belőle a költségeit. Azzal, hogy a mai nyugdíjasok évtizedeken keresztül fizették a társadalombiztosítási és egészségbiztosítási járulékot, ma már senki sem foglalkozik. Érdekes, hogy a rendszerváltáskor már üres volt a kassza. Hová tűnt a sok pénz?
– Nálunk napi probléma az – folytatja a belgyógyász –, hogy hó végén már bizonyos gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök (pl. pelenka) elfogynak, hiányoznak. Előfordult, hogy saját pénzen vásároltunk a betegnek gyógyszert egy-kétezer forint értékben, de gyakran a betegek, illetve azok hozzátartozói hozzák be az otthoni gyógyszereket, pelenkát, mert így biztos, hogy a kórházban is megkapják az állandóan szedett piruláikat. A kórházakat jelen pillanatban volumenkorláttal sújtják. Mi az osztályunkon a „reformot” megelőzően ellátott betegek mintegy hatvan százalékát tudjuk felvenni, ezen felül az OEP már nem fizet. A kórházunk nem volt veszteséges, így azonban már havi tíz-húsz milliós adósság termelődik. Ezekről a problémákról az egészségpolitika irányítói nem beszélnek.
– Kimondatlanul is igaz, hogy bizonyos kórházak ellehetetlenítése a cél – szögezi le a harmadik beszélgetőtárs, a kórházi kardiológus. Ezúttal nem szüntették meg ugyan az aktív ágyaikat, és nem tettek lakatot az ajtóra, de legközelebb a veszteséget hangsúlyozva be lehet azokat zárni. A kórházi struktúra megváltoztatása nem aszerint történt, hogy mely osztályokra van szükség, hanem az ingatlan külleme a fontos. A mi intézményünkben is megmondták, hogy egy olyan osztályt kell leadni, amely önálló épületben van.
– Még ezzel sincs baj – véli a háziorvos –, hiszen itt többnyire önkormányzati és állami tulajdonú ingatlanokról van szó, de akkor az értékesítésből származó pénzt az adott egészségügyi intézménybe kellene visszaforgatni. Az is elszomorító, hogy a „reform” kezdete óta a betegek kétségbeesettek, fogalmuk sincs arról, hogy mi lesz a sorsuk. Egy középkorú férfibetegemnél nyelőcső- és gyomorrákot diagnosztizáltak. Az intézményben, ahol ezt nagyon szépen és gyorsan felderítették, nem tudtak azonnali műtéti időpontot adni. Szomorú. Nos, ennek az embernek minden tétlen nap gyilkosság, hiszen a daganat terjed és terjed, és elég gyorsan elérheti azt az állapotot, amikor már nem operálható. Most nem tudtak neki időpontot mondani, egy évvel ezelőtt viszont ezt a beteget haza se engedték volna a belgyógyászatról, három nap múlva a sebészeten meg is operálták volna.
A beutalási rend ésszerűtlen – mondja a belgyógyász –, és mindennek az alfája és ómegája, hogy nem vonták be a szakmát a „reformba”. Illetve, akit bevontak, azt sakkban tartják. Szaktekintélyekről beszél, akiknek azt mondják: „Öreg, ha te nem fújsz egy követ velünk, akkor bezárjuk a kórházadat.” Az ilyen orvosok folyamatos fenyegetettségben érzik magukat, minden szinten zsarolhatók.
Ha az orvosi kamarát bevonják a „reformba”, akkor az a bérrendezéssel indult volna – teszi hozzá a kardiológus. – Tudom, hogy sarkalatos példához kanyarodunk vissza, de egy dolgot meg kell érteni: az orvosoknak fel kell vállalniuk, a társadalomnak pedig el kell fogadni. A jövőben a jelenlegi alapfizetésekért az orvosok közül kevesen fognak dolgozni, s havonta ötször-hatszor ügyelni. Az EU-ban megszabott, mennyi időt dolgozhat az orvos úgy, hogy a döntésképessége és egészsége ne szenvedjen kárt. Amikor beléptünk az unióba, minden kórházban alá kellett írni egy papírt, hogy az óraszámon belül önként vállaljuk az ügyeletet. Így gyakran ügyelünk kétszáz ágyra egyedül, ötszáz forintos órabérért. Elvileg másnap hazamehetnék, de lehet, hogy ehelyett dolgozom tovább napi műszakban. Kinek jó ez?
– Az építkezést mindig az alapoknál kell kezdeni – mondja a háziorvos. – Először az alapellátást kellett volna helyretenni, megerősíteni. Ehelyett azt is szétzilálják, és folyamatos bizonytalanságban tartják a háziorvosokat is. Ahelyett, hogy az ember tudományos cikkeket olvasna, vagy eljárna előadásokra, a napi plusz egy-másfél óra az újabb és újabb előkészítetlen rendeletek tanulmányozásával telik. Mert ha nem tartjuk be a rendeletet, megbüntetnek. És abban a pillanatban, amikor pénzbírsággal fenyegetnek, a létemet veszélyeztetik. Nincs tartalékom, hogy ezt ki tudjam fizetni, mert egyetlen háziorvos sem mondhatja azt a nővérnek: Mancika, minket megbüntettek, úgyhogy most nem fog fizetést kapni.
– Régen azt reklámozták, hogy igyunk tejet, együnk halat – fűzi hozzá a belgyógyász –. Ez megelőzés volt, most pedig nincsen ilyen.
– Nekünk vannak kötelezettségeink – mondja a háziorvos –, például az, hogy korosztályonként milyen szűrővizsgálatokat kellene elvégeznünk. Egy nagyobb háziorvosi praxisban lehet akár 2500 beteg is, szorozzuk be azt a levélírás, a nyomtatás és a felbélyegezés költségével, és máris százötvenezres tételnél tartunk. Erre a célra nem kap támogatást az orvos, így egyet tehet, hogy az őt felkereső beteget figyelmezteti a kockázati tényezőkre. Egy felvilágosító programot úgy képzel el az ember, hogy azt megszervezik a szakrendelések szintjén is. Mára „sikerült” az orvos-beteg találkozásokat is drasztikusan csökkenteni. A vizitdíj lett a visszatartó erő.
– A népegészségügyi programoktól egészen messze vagyunk. Ha nagyon szélsőséges akarnék lenni, azt mondhatnánk, hogy kevesebb nyugdíjasnak kevesebb nyugdíjat kell majd kifizetni. Néha úgy érezhetjük, mintha az egész erre menne ki. Szomorú kimondani is, de konkrét példám is van erre – szögezte le a háziorvos. – Egy beteget délután háromkor beutalok egy kórház sebészeti osztályára olyan feltételezett diagnózissal, ami mindaddig érvényes, amíg az ellenkezőjét be nem bizonyítják, s azonnali műtétet igényel. Megrendelem a mentőt sürgősséggel egy órán belüli időpontra úgy, hogy közben én mint megrendelő orvos a központi ágynyilvántartó útján biztosítom az adott sebészeti osztályra – egy szám alapján – az ágyat. A mentő az ígért egy órán belüli idő helyett megérkezik négy óra múlva. És mi történt közben? Már betelefonált a hozzátartozó, hogy még mindig nincs mentő, és a bácsi már ájuldozik. Közben hívom a mentőt, ahol azt mondják, hogy ők ezt a munkát továbbadták egy maszek mentőnek. Felhívom a maszek mentőt, ahol közlik, hogy az Országos Mentőszolgálattól (OMSZ) nem adtak át ilyen feladatot. Tárcsázom az OMSZ-t, mire azt mondják, hogy ők továbbadták, s azóta beszéltek is a maszekkal. Szerencse, hogy közben kinézek az ablakon és látom, megérkezik az állami mentő. Elviszik a beteget az adott sebészetre, ahol kiderül, nem tudják fogadni. Amennyiben az én diagnózisom valós, akkor ez a beteg kilencvenszázalékos eséllyel meghal – nyomatékosít a háziorvos.
– Mostanában megváltozott az orvosi megbeszélések tartalma is. Reggel az osztály orvosi kara értekezik. Itt először is az előző napi ügyeletes elmondja, hogy mi történt, milyen betegek érkeztek, azokkal milyen vizsgálatokat csinált, s beszél a már régebbi betegek egészségi állapotáról. Amióta ez az őrület tart, a megbeszélések inkább arról szólnak, miként érjük el, hogy megmaradjon az osztály, és hogyan kell bizonyos rendeleteket úgy értelmezni. Lassan már a betegről szó sem esik – vélte a kardiológus.
– Tizenegynéhány évvel ezelőtt azzal a várakozással kezdtünk el dolgozni, hogy nemsokára jobb lesz. És azóta csak egyre rosszabb, de nem csupán a mi szempontunkból, hanem a betegek szempontjából is – mondja a háziorvos. – Van egy fiam, mindent el fogok követni azért, hogy ne legyen orvos. Az egészségügy most úgy néz ki: leltárkor egyik kórteremből viszik a másikba a lepedőt, hogy kijöjjön a darabszám.
origo.hu
Ámokfutó tartotta rettegésben Miskolcot, videón az autós üldözés
