Energetikai nacionalizmus

Venezuela hivatalosan jövőre jelenti be az Orinoco-övezetben öt ország – Brazília, Argentína, India, Irán és Kína – részvételével tavaly augusztus óta zajló hitelesítési eljárás végén, hogy a 235 milliárd hordóra becsült olajtartalékkal a világ legfontosabb országa lesz, és megelőzi Szaúd-Arábiát is. Venezuela jelenlegi becsült tartaléka 81 milliárd hordó. Hugo Chávez venezuelai elnök a május elsején tartott hivatalos ünnepségeken azt is bejelentette, hogy végleg venezuelai többségű ellenőrzés alá került az utolsó külföldi kitermelőterület is. A napokban pedig olajminisztere, Rafael Ramírez már nem zárta ki az a lehetőséget sem, hogy a szerződő külföldi cégeknek végül távozniuk kell az országból.
A nyilatkozatok hallatán az egyik érintett cég, a francia Total szóvivője inkább nem részletezte a venezuelai Globovisión honlapon közölt cikk szerint az államosításokból eredő pénzügyi veszteségek mértékét – még tartanak a tárgyalások a venezuelai kormánnyal –, de ő is elismeri, hogy igazságosabban kellene elosztani a kitermelésből származó jövedelmet. A nyomás ellenére a cég vezetőinek persze eszük ágában sincs elhagyni a dél-amerikai országot. Az olajóriás cégek már sok tapasztalatot szereztek az úgynevezett energetikai nacionalizmussal – napjainkban Venezuela és Oroszország törekvéseivel – kapcsolatban, amely mindig akkor támad fel, amikor magas a nyersanyag ára, és amely előtt meg kellett hajolniuk. Philippe Chalmin, a nyersanyagokra szakosodott francia közgazdász szerint a jelenség három-négy éve tapasztalható ismét, de csak orosz és dél-amerikai változata. Az ugyancsak francia Jean-Marie Chevalier – az Energia geopolitikai központ igazgatója a Párizs-Dauphiné Egyetemen – szerint bajos lenne jogi eljárást indítani egy ország ellen, mert az energiacégek egy esetleges perrel nemcsak veszélyeztetnék későbbi lehetőségeiket a perbe fogott országban, hanem más államokban is, ezért kénytelenek keresni a megegyezést.
A Shell szóvivője, Rainer Winzenried hasonló szellemben nyilatkozott: a meghívott cégek végső soron vendégek egy-egy országban. Jean-Louis Schilansky, a Kőolajipari Francia Unió küldöttségének vezetője elismerte, noha némelyik ország kissé agresszív módon viselkedik is, joguk van hozzá, hogy sajátjukként kezeljék természeti kincseiket. A francia szakértő az orosz államra – a kilencvenes években – jellemző koncessziós gyakorlatot hozta fel példának, amikor szinte boldog-boldogtalan kapott kutatási és kitermelési jogokat, most viszont akár erőt is alkalmaz, hogy viszszaszerezze ezeket. Chalmin úgy emlékszik, hogy a hatvanas és hetvenes években a világ az algériai Sonatrach, az iráni NIOC és a szaúd-arábiai Saudi Aramco nevét jegyezte meg örökre.
Az úgynevezett olajnacionalizmus első hulláma még a harmincas években kezdődött Mexikóban és Bolíviában. Annak érdekében, hogy Mexikó válságos helyzetére hivatkozva többé ne történjen meg az 1920-as alkotmányban rögzített, híres 27. cikkely kijátszása – többek között nem kerülhetnek külföldi kézbe az ország természeti kincsei, de a kitermelést és forgalmazást stb. is állami kézbe vették –, Lázaro Cárdenas, a máig legnépszerűbb mexikói elnök (1934–1940) javaslatára 1938-ban létrehozták a Pemexet, a mexikói állami olajtársaságot, és elvették a külföldiektől a cégeket, elsősorban amerikaiaktól. A másik említett példa Bolívia. Az egyik legszegényebb dél-amerikai ország többször veszített területeket szomszédai miatt – előbb Chilétől, majd Brazíliától, legutóbb Paraguaytól 1938-ban, és éppen az olajban gazdag területeket –, ezért bele akarja foglaltatni a készülő új alkotmányba a természeti kincsek védelmét.
Ám a baloldali bolíviai elnök, Evo Morales nem kis ellenállásba ütközik éppen azokban a tartományokban, ahol a szénhidrogénkészlet többsége található, és amelyek ráadásul ellenzéki, liberális vezetésűek. A kitermelés korábbi körülmények közötti folytatásában vagy a piac megőrzésében érdekelt külföldi energiacégek egy része a tartományokkal teljes egyetértésben először négy évvel ezelőtt vetette fel az autonómia ötletét. Ha úgy történik, ahogy eltervezték, akkor a multik szempontjából majdnem minden maradhat a régiben, és jóval kevesebb veszteség éri az olajcégeket. Bolívia hivatalos fővárosában, Sucrében tavaly augusztus óta tárgyalnak a felek az új alkotmányról, és a felek közötti szinte áthidalhatatlan politikai ellentétek miatt nem úgy állnak, hogy végül befejezik augusztus elejére, a kitűzött határidőre. (Egyébként Venezuelában a Chávez-ellenes Zulia államban termelik ki a teljes kivitel – napi 3,4 millió hordó – többségét, ezért a volt elnökjelölt és jelenlegi kormányzó Manuel Rosalesben is felmerült az autonómia gondolata. Csak emlékeztetőül: Venezuela a napi másfél millió hordós szállítmánnyal az Egyesült Államok negyedik legnagyobb olajszállítója.)
Chávez nyolc évvel ezelőtti beiktatása óta egyre több dél-amerikai országban vizsgálják felül a korábban kötött szerződéseket, főleg 2003-tól, és a cégek vagy teljesítik a régi vagy új szerződéseket, ahogy Venezuelában és Bolíviában tették, vagy úgy járnak, mint az Ecuadorból kitiltott amerikai Occidental, amelynek helyéért most brazil, chilei és kínai cégek versenyeznek. Tehát egy viszonylag kicsi (Magyarországnál háromszor nagyobb), kiszolgáltatott ország is megteheti, hogy válogasson a jelentkezők között. A legfrissebb példa Argentínából származik: néhány hete a tervezési miniszter szóvá tette a világ előtt, nevek említése nélkül, hogy elégedetlen, amiért a külföldi energiacégek nem teljesítik vállalt kitermelési kötelezettségeiket, és kilátásba helyezte az egyik cég részvényeinek részbeni államosítását. Az érintett ország szakpolitikusa szinte azonnal megjelent Argentínában, és a szakminisztereken kívül még az argentin államfővel is tárgyalt.
A kilencvenes években tíz dollár alá zuhant az olaj hordónkénti ára, ezért néhány ország kénytelen volt újra külföldi kitermelőkhöz fordulni, de amint emelkedett a nyersanyag ára, megint keményedett az olajtermelő országok hangneme. Chalmin ezért úgy fogalmaz, hogy „a jól megtömött pénztárca a legjobb stratégia, hogy a behozatalra szoruló országok elkerüljék az egyetlen megoldástól való függést”. A fenti tények, körülmények és vélemények ellenére Leo Drollas, a Globális Energiatanulmányok Központjának igazgatója úgy véli, az olajtermelő országok mégsem tekinthetnek el az offshore cégek műszaki ismereteitől – se a finomításban, se a földgáz cseppfolyósításában vagy éppen ezek forgalmazásában –, mert a fogyasztók többsége nem a termelő országokban él. Az Egyesült Államok főleg a demokráciát félti az olajtermelő országokban – lásd Thomas Friedman tavaly július végén megjelent elemzését A kőolaj-politika törvényei címmel a spanyol El Paísban.
Ha a vitázó felek – energiatermelő és -fogyasztó országok cégei – továbbra sem jutnak közös nevezőre, és nem találnak tartós és minden érdekelt felet megnyugtató újabb energiaforrást, előbb vagy utóbb – de inkább előbb – kimerül a Föld fosszilisenergiakészlete. Akkor aztán nem sokat ér az olajnacionalizmus, akárcsak a fogyasztó országok céges érdekeinek hangoztatása. Hiába találtuk meg a kék bolygó vélhető hasonmását, csak gondolatban jutunk el oda.