Elég néhány apróság ahhoz, hogy az ember otthon érezze magát – még azokon a helyeken is, ahol igazán otthontalanok vagyunk. Nem kell több egy hóhérkardnál, egy buzogánynál meg egy pénzérménél. Mint a mesében. Abban az országban, ahol Petőfi- és Kossuth-szobrokat rugdosnak, ahol perrel fenyegetnek egy „önmegverő” magyar diáklányt, ahol minden követ megmozgatnak – vagy éppenséggel hagynak szétporladni –, amely egy hajdanvolt világra emlékeztet – nos, még ott is van remény az összetartozás ápolására.
Talán nem is kevés.
A „hosszú hétvégén” mi is felvonultunk: a Felvidékre, a kőhajításra-fényévnyire fekvő Gömörbe, hogy meglátogassuk a festői dombvidéken, a Vály-völgyi palóc szigeten élő barátainkat. Ők a semmiből, a semmi ágán igyekeznek fenntartani vakmerő vállalkozásukat: a szelíd és változatos táj, a népi hagyományaikat imitt-amott őrző falvak adottságait kihasználva régi parasztházakból lovas panziót alakítottak ki. Vendégeik jelentős része magyarországi. Utóbbiakról csak annyit, hogy sokan közülük még mindig nem tanultak meg viselkedni határon túl: finnyásan turkálnak a pompás házi kosztban, felhúzott orral közlekednek a panzióban – amely pedig messze meghaladja az ilyen kategóriájú honi szálláshelyek színvonalát. A fiatal házaspár mellesleg 1000 (!) hektáron gazdálkodik, 400 (!) tehenet tart a legmodernebb eszközökkel felszerelt mintagazdaságában, miközben kétéves gyermeküket a legszebb: a leghétköznapibb magyarságra tanítják.
Ebből a hídfőállásból kalandoztuk be Gömör északi részét, hogy olyan lelki fürdőben legyen részünk, amelyet nem felejtünk el egyhamar. Pedig nem volt könnyű átbotladozni a romokon: a Vály-völgy bejáratánál, a rozsnyói országút mentén fekvő Gömörfüge kastélyát nemrég dózerolták el, hogy ne legyen útjában egy német építőipari cégnek. „Vár” állott, most telephely. A szomszédos Bején – Darvas Iván szülőfalujában – található Szent-Iványi-kastélynak pedig ma már csak a homlokzata áll, mögötte törmelékhegy: osztozik a megszámlálhatatlan gömöri magyar épületroncs sorsában.
Amikor azonban Csetnekre (ma ©títnik) értünk, hogy több sikertelen kísérlet után végre bejussunk a középkorban épült, gyönyörű freskóiról nevezetes evangélikus templomba, ideig-óráig közép-européernek érezhettük magunkat – mi több, egymást. Kegyelmi állapot ez, amelyet az ember határon innen és túl egész életében kerget. A főtéri sörözőben egy kissé másnapos, jól öltözött, jó arcú helybéli fiatalember, aki előző éjszaka ünnepelte harmincadik születésnapját, felkarolt minket, mondván, az ő „hobbija” a történelem. Mondtuk neki, a miénk is. Csak hát egészen mást értünk rajta, tettük hozzá gondolatban. Nagyot tévedtünk.
Az evangélikus lelkésznő bámulatos aprólékossággal, szinte kőről kőre mutatta be a templomot, ahol az utolsó Bebekek is nyugszanak, a szlovák fiatalember nagyszerű angolsággal, helyenként vitatkozva vele fordította nekünk, a társaságában lévő lengyelek olykor besegítettek, hiszen a szlovák nyelv számukra otthonos, mi pedig egy magyar házaspárnak fordítottuk az angol kommentárokat. Csetnek hóhérpallosáról, amelyen négy lyuk jelölte az itt kivégzett négy embert: ha a vér a fejvételkor átfolyt a nyíláson, az illető bűnös volt, ha megkerülte, akkor – urambocsá! – tévedtek a derék német bírák. A buzogányról, amelyet a magyar evangélikusok fogadásból áthajítottak a torony fölött, így nyervén el a katolikusoktól az istenházát. És a lengyel III. Zsigmond király arcképével ékesített pénzérméről, amelyet az öltönyös szlovák fiatalember gyermekkorában talált Csetneken, és amelyet szerencsepénzként mindig magánál tart. Megmutatta azt a magyar nemesi címert, ahonnan véleménye szerint Szlovákia átvette nemzeti zászlajába a kettős keresztet és a hármas halmot („Tátrá, Mátrá, Fátrá”). Beszélt még nekünk legnagyobb királyukról – királyunkról –, az országépítő IV. Béláról, a Csetneki földesurakról, Károly Róbertről, a német vasművesekről és a Monarchiáról. Közös dolgainkról. Hogy milyen nagyszerű volt. És hogy egyszer volt.
Mint a mesében.
origo.hu
Elgázolt egy embert a vonat Kecskeméten
