Köznapló

Április 26., csütörtök
Mióta kijöttünk Pestről, más szemmel nézem a várost. A megcsalt férj gondolhat így asszonyára, mikor elköltözött, és már nem él együtt vele. Az idő múlásával eszébe jutnak az éjszakai séták a Várban, egy pompás ebéd a szerbnél, heverészés a fűben a Hármashatár-hegyen, s egyszer csak úgy érzi, talán ő is hibás. Másként kellett volna szeretnie.
Feltétel nélkül, mint a „szent lődörgő”, Bodor Feri. Mámorosan, mint Szunyoghy Bandi, a grafikus. Vagy azzal a szemmel néznie, mint Lábass, aki ismeri a lepusztult lépcsőházakat, számon tartja az ecetfákat és az öreg kárpitosok üzletein a lehúzott rolókat. Amikor szót váltok Szunyoghyval, és olvasom Bodor vagy Lábass könyveit, persze az is kiderül, ők több időt töltöttek a várossal. Lényük egy részét tőle kapták. Nem sérti őket, ha azt mondják rájuk, hogy „pesti”.
Velem másként történt.
Geodétaként évekig a vidéket jártam, és ez maradt a világom akkor is, amikor az ördög rábeszélt, adjam el egy időre a lelkem az újságírásnak. Eladtam, és újra nekiindultam az országnak, teodolit helyett tollal a kézben. Hogy gyönyörködtessen a változatosság, később végiggyalogoltam nyugatról keletre, Felsőszölnöktől Gacsályig.
Bodor Feri is gyalog járt, de ő inkább küszöböket koptatott. Egy nap aztán lecsavarta finom tolláról a kupakot, s belekezdett ínyenceknek való könyvébe a pesti presszókról. Ma vettem újra kézbe, és megdöbbentett a felismerés: milyen keveset ismerek közülük. De ebben apám is ludas. Puritán kálvinistaként léhaságnak tartotta a szimpla kávét is, hát még a füstöt és a sok olcsó dalt a rossz zongorákon. Harminc is elmúltam már, de még mindig rossz lelkiismerettel léptem be egy preszszóba.
Ezért kortyolgatom Bodor sorait úgy, mint az olyan gazda borát, aki gyönge termésből is képes hordóiban nemes innivalót érlelni. Itt van mindjárt, amit megörökített a Kékmadár presszóról a Ferenc körút és az Üllői út sarkán: „Néha ötórai tea is van, ez a lassan kivesző szórakozási forma itt még virul. A szerelmi gerjedelemre lobbanó vendégeket tábla figyelmezteti: TÁNC KÖZBEN LEKÉRÉS NINCS.” A Fény a Margit híd budai oldalán volt: „Délelőttönként a Lukács fürdő vizétől friss bőrű és ihletű újholdas költők kortyolgatták a duplákat, irodalmi titkokra tanítva az esti egyetemre járó hegyesmellű kékharisnyákat.” A Budakeszi úton működött az Ifjúsági, ismertebb nevén a Remíz: „Annak idején ez volt a Nagy-féle cukrászda, tanultunk is róla az általánosban a történelemórán. A drámai momentumok elmúltával maradt egy szilveszteri-farsangi makraméval feldíszített presszócska a BKV vakvágányos barikádjai mögött, Ifjúsági néven kerülve be a munkásmozgalom történetébe… Ugyancsak régen, a Sóváriné korszakban magasra tartott egy-tenyéren egyensúlyozták be alumínium tepsiben a süteményeket, billentéskor aprócskát rezzent a franciakrémes.”
Finom. Elegáns. És munkásmozgalmi tartalma miatt újra aktuális… A Bodor-könyv megjelenése óta (1992) ugyanis történtek dolgok. A hajdani presszóból elegáns vacsorázóhely lett, ahol fontos urak találkoznak, és fontos döntések születnek. Egy nap váratlanul politikai emlékezők gyülekeztek a Remíz előtt. A pincérek már aggódni kezdtek, de a csapat kinn maradt a járdán. Raccsolós szónokuk arra biztatta őket, legyenek hűek a cukrászdába pisztollyal érkező ifjú elveihez. Ságvári, ez volt az ifjú neve, pisztolyával később lődözni kezdett, azzal nem számolt, hogy visszalőnek. Ságvári meghalt. Ezt emléktábla adja tudtunkra, és lépéseink lassítását kéri, de a mai száguldó kor nem tűri a lassítást. Valaki belerohant a táblába, s az széttört. Úgy hallani, gyűjtés indult, és a régi helyére új kerül.
Ez természetes. Budapesten cserélik a legtöbb táblát a világon: utcákon, házakon, intézményeken – a táblafestés jó szakma nálunk. Főleg, hogy sok táblát ugyanarra cserélnek. Szociológusok hosszú értekezéseket írnak majd, ez vajon mit takar.
Bodor Feri könyve jobb olvasmány. Ajánlom mindenkinek.

Április 28., szombat
Próbálom elképzelni egy húszéves egyetemista lány gondjait 2034-ben. Arról kell írnia, hogy miért került a magyar film lejtőre a huszonegyedik század elején. Kezébe akadnak újságok, sok egyéb mellett arról is olvas, hogy Hiller úr 2007-ben elbarmolta ifjú magyar filmesek sanszát Cannes-ban. Ifjúnak és magyarnak nézte Andy Vajnát, akivel akivel gyaníthatóan üzleti ügyük lehet. Mi egyébért kínálgatta volna annak ötvenhatos filmjét megállás nélkül, ha Cannes-ban senkinek nem kellett? Húszéves egyetemistánk aligha érti majd, miért fejelte meg mindezt a miniszter úr egy hazugsággal. Miért állította, hogy a franciák felkérése későn érkezett? Egy telefon elég volt, hogy kiderüljön, Sobczynski úr Cannes-ból a meghívót már tavaly elküldte. Ekkor kezd az ifjú hajadon gyanakodni. Nem azért, mert kínos, ha egy kormány tagja nem mond igazat. Még csak nem is azért, mert Cannes-ban más módi járja: ott a szavahihetőség létezési minimum. A lány előtt, ahogy olvassa a 2007-es lapokat, világossá válnak bizonyos összefüggések. Kicsit tűnődik, majd dolgozata fölé írja: A tehetségtelen hatalom, mely magával ránt mindent.
Innen, e hazug korból kérem, ne legyen túl elítélő. Mi, kortársai, értjük Hiller urat. Valamit mondania kellett, filmügyekben vesztésre álltunk. A balliberálisok – Lenin tanácsát követve – tömték a szakmába a pénzt, eredmény meg semmi. Pár éve, lapozzon csak vissza, a Sorstalanságot próbálták sikeres filmként elsütni. Lökdösték be az iskolásokat a moziba, de a fesztiválokon sehol nem volt kapós. Most a Szabadság, szerelemre járnak rossz idők, egyszerűen azért, mert rossz film.
Maga, kisasszony, 2034-ben már tudni fogja, hogy mint annyi másban, filmcsinálásban is eltért a világ ízlése a magyar miniszterekétől. Akkor már csak elrettentő példaként fogják vetíteni a csocsós, gagyi mozikat, Koltaival, Bajor Imrével és sok más olcsó fenoménnel, s tudni lehet, hogy ilyen „alkotásokon” csak szánakoztak a Lajtán túli nézők. Nem méltatták figyelemre a Kádártól ránk maradt prolivircsaftot, ahogy a zsurnalisztikus történelmi filmeket sem.
Ha rám hallgat, kisasszony, nézzen utána egy botrányos leégésnek is! Erről a 2004-es lapok többsége hallgatott. A velencei fesztiválon az olasz közönség kifütyülte a tíz magyar rendező 36 perces alkotását. Nem a végén, már a közepén. Az Európából Európába címet viselő filmetűdöt „Basta, basta!” kiáltásokkal kísérték, ami annyit tesz: elég.
Amennyiben olvas riportokat, s belenéz néhány korabeli interjúba, észre fogja venni, hogy Hiller úrék idején semmi nem volt tiszta. Akit felvettek, támogattak vagy delegáltak, többnyire valakinek a rokona, ismerőse volt. 2007-ben itt szóba sem jöhetett a tehetség. Csak a klikkek, a csoportok, ezek elfoglaltak egész szakmákat, ezért hitték, hogy a magyaroknak csak ennyire futja.
Maga, kisasszony, szerencsés időben írja a dolgozatát. Addigra kiderül, hogy a magyaroknak sokkal többre futja, és Cannes-ban nem tizenkilenc évenként lesz magyar versenyfilm. 2007-ben hál’ istennek újra van egy, Tarr Béláé, A londoni férfi. A kitűnő rendezőnek szerencséje, hogy filmjének útját nem Hiller úr egyengeti. De szerencséje van magának is, kisasszony, mert már tudja a cannes-i eredményt. Az én szerencsém meg az, hogy olyan rendezőnek drukkolhatok, aki fütyül a konvenciókra, fütyül a hatalmasságokra, aki fekete-fehérben forgat, és ki meri mondani, hogy „nálam roppant egyszerű, sőt primitív minden. Én egy primitív filmes vagyok”. Akinek van bátorsága ilyet kimondani, az nem hazudik. Abban meg lehet bízni. Hihetetlen dolog ez manapság. Úgy ám, kisasszony!

Május 1., kedd
„Itt van május elseje”. Ami eddig, ugye, a munkásoké volt. Úgy tudtuk, az ő ünnepük. Most meg kiáll a ligeti sátor elé egy milliárdos, s elrikkantja magát: „Győzni fogunk!” Nem értem. Hiszen győzött. Ott vannak pénzt fialó cégei, ott az úszómedencés rózsadombi ház, benne a takaros asszonyka, a tanácsadó anyós, ott van a kormány, a pártelnökség, ott a különrepülő, viszi, ha kell, Portugáliába nyaralni, máskor Putyinhoz – miről beszél ez az ember?
Kattintsunk a tévé gombján. Közszolgálati televízió, m1-es csatorna. Itt is ünnepelnek. Nem a munkásokat, nem. Önmagukat. Ötven éve kezdték, mondják. Mit? Akkor volt az első helyszíni közvetítés. Honnan? A Hősök teréről. Mi volt ott? Harci gyűlés, Kádár beszélt. Azt elhallgatták, hogy akkor még akasztottak a Gyűjtő udvarán.
Ez lett a magyar tévé születésnapja. Választhattak volna mást, de nem. Ők ezt akarták. Közben Rózsa Gyuri egy régi tévére támaszkodva arról beszél, az akkori tévében politikai ellenállók munkálkodtak! Gábor Andor és Gárdos Péter elvtársak tévéjátékát elmarasztalta a pártközpont…
Jobb gyomor kell, hogy tovább nézzem, s az enyém nem túl teherbíró. Egy német csatornára kapcsoltam. Ott a 125 éves Berlini Filharmonikus Zenekart ünnepelték. Mutatták vezető karnagyait, Hans von Bülowot, Nikischt, Furtwänglert, Karajant, Abbadót és Sir Simon Rattle-t, aki most dirigál. Azt hittem, Fricsay köztük volt, megnéztem a lexikont. A szívverésem is elállt. A németek nem tudják, hány éves a zenekaruk? Nyilván nem olvasták a mi pompás, bordó kötésű mindentudónkat. Abban az áll, hogy 1867-ben alakult. Mi tudjuk. Mi mindent jobban tudunk.
Na, jó… Előkerestem Brahms 1. szimfóniájának lemezét Furtwänglerrel. Székre is ülhettem volna, mégis a szőnyegre hevertem. A zene felemelt, a szőnyeg repült velem. Lenéztem, intettem egy kislánynak. Ott volt a Városligetben, léggömböt lengetett az ujján. Felnézett, észrevett, és ő is intett. Ez volt az én május elsejém legszebb perce.