Május elsejei retró

Visszatértek a hetvenes-nyolcvanas évek: a Magyar Televízióban újra volt – ráadásul élőben – a Felvonulók kérték, mindössze annyi változással, hogy a riporter a Felvonulási tér mellett, a Hősök terén fogadta a kéréseket, és egy szót változtattak a műsor címében is. A nép egyszerű milliárdosa, a kormányfő szerényen elvegyült a tömeg között (bár akit letapostak a testőrök, az tudna mesélni), a boldog alattvalók most már nem Smena típusú fényképezőgéppel örökítették meg a szerencsés találkozást, hanem MMS-t küldtek a baloldali ismerősöknek, hadd egye őket a vörös irigység. A színpadon énekelt Balázs Klári és Korda György, a közönség izgalmában kilötyögtette a langyos sört a műanyag poharakból, a bátrabbak pedig a szottyadt virslivel integettek a refrénnél. A másnapi lapok némelyike tovább erősítette a retró életérzést: a Népszava Erős baloldal, erős ország címmel és a nép közé elvegyülő Gyurcsány Ferencet ábrázoló fotóval indított a címlapján, a Blikkből pedig megtudhattuk, hogy Megint szép volt a május elseje – a hangulat régi, az árak pedig újak (ó, azok a békebeli május elsejei óvatos áremelések…!). Kelemen Margit választópolgárnak nagyon tetszett a Korda-koncert, az ajándék lufikat pedig az unokáknak adja, Dobrev Klára polgártársunk (civilben miniszterelnök-feleség) pedig szintén felvonult. Kozák Viktória mezei párttag óvatos kritikát is megfogalmazott, amikor kifejtette: a zene és a hangulat jó, csak az árak magasak, így inkább otthonról hoztak magukkal elemózsiát.
Magam is kilátogattam a majálisra – nagy úr a kíváncsiság –, és meglepett, hogy mennyi ember tolongott kedden a Városligetben. Nemcsak a Kádár-kor után nosztalgiázó nyugdíjasok mentek ki, hanem sok kisgyermekes család és kamasz is – ha mindenikük baloldali szavazó, akkor nem értem, miért beszélnek az MSZP zuhanórepüléséről a népszerűséget kutató szociológusok. És azt főleg nem, minek kell ebben az országban (még) történnie, hogy az emberek észrevegyék, hogy folyamatosan a szemükbe hazudik a kormány. Gyurcsány pártelnök-kormányfő kedden is arról beszélt, hogy „tisztességes és szolidáris” politikát folytatnak, olyan Magyarországot építve, ahol a nyugdíjból és a munkából mindenki tisztességesen meg tudjon élni, és ahol több jog és lehetőség jár az országnak. Kedden a sör és a virsli biztonságában valahogy nem jutottak eszükbe az embereknek a kórház-, a posta-, a szárnyvonal- és az iskolabezárások, inkább lelkesen tapsoltak az erős, sikeres baloldalnak.
A munka ünnepén senki nem beszélt arról, hogy milyen választási lehetőségei vannak ma egy munkásnak az országban. A hős olvasztárok munkaeszközeit ugyanis már régen beolvasztották egy fémhulladékokat feldolgozó kemencében, s ma már számítógép vezérli az esztergát is, vájárokra pedig azért nincs szükség, mert szinte az összes bányát bezárták. A szemrevaló fejőnő a huszonegyedik században nem tehet mást, mint elmegy minimálbéren kasszásnőnek a Tescóba, a proletár férje pedig kényszervállalkozóként biztonsági őr lesz egy hipermarketben – vagy mindketten megpróbálnak megélni a munkanélküli-segélyből. Tamás Gáspár Miklós – hozzáteszem, ő sem egy barkácsolós-lapátolós alkat – joggal kesereg egy hét végi cikkében azon, hogy a dolgozó emberek már a sajtóból is kiszorultak, s ha szóba kerülnek egyáltalán, „a gazdaság” álnéven emlegetik őket. A cikk utolsó gondolata annyira szép, hogy kommentár nélkül idemásolom: „Az idei május elsején a bevándorló, tartósan vagy ideiglenesen letelepült, munkát kereső külföldi dolgozókkal való szolidaritás az internacionalizmus követelménye. Ha politikailag erőre kap – tulajdonképpen: újjáalakul – a mai munkásosztály, ez az a pont, ahol szakítani kell a hatalmon lévő polgársággal, akkor is, ha ugyanazt a rockot hallgatja, mint az osztályellenség.”
A munka ünnepe előtt egy megdöbbentő dolog történt a szomszédos – pár hónapja már uniós – Romániában. Modern kori tragédia, erős hasonlósággal a halálra táncoltatott lány balladai esetével. Minden bizonnyal nálunk is vannak ilyen sztorik, csak valamiért nem lesz vezető hír belőlük a honi médiában – errefelé nem illik kellemetlenkedni a multiknak. Raluca Stroescu, az Ernst & Young könyvvizsgáló cég bukaresti irodájának alkalmazottja ugyanis szó szerint belehalt a munkájába – a harmincegy éves, sokdiplomás nő a túlhajszoltság miatt kevesebb mint negyven kilóra fogyott, és meghalt végkimerülésben. A tragédia felfedezésének körülményei is jellemzők: főnöke kereste meg lakásán a lányt egy szombat reggelen (!), mert nem ment be dolgozni, és a telefonhívásokra sem válaszolt.
Az egyik román hírügynökség nyilvánosságra hozta a fiatal nő egyik e-mailjét, amelyben kollégáinak arra panaszkodik, egyszerre három csapatot is irányítania kell, folyamatosan szól a telefonja, szombat és vasárnap is jelentéseket kell írnia, és hetek óta egyetlen szabadnapja sem volt. Éjjel legfeljebb ötórányi ideje van a pihenésre, és nem akarja tovább csinálni, bármilyen más állást elvállalna.
A román kollégák az eset kapcsán előbányászták a könyvtárak mélyéről Marxnak A tőke című könyvét, és pontról pontra menve végignézték, a multinacionális cégek üzlet- és káderpolitikája mennyire rímel az ott leírtakra. Nagyon. A cégek (Romániában különösen) a profit utáni hajszában erőn felül vállalnak feladatokat, és azt lelkiismeret-furdalás és külön javadalmazás nélkül ráterhelik beosztottjaikra. Az ügyiratokkal a karjai között meghaló román fiatalasszony annyit keresett, mint két országgal Romániától nyugatra egy mosónő – az más kérdés, hogy a kétezer eurónyi bér keleten irigylésre méltó summának számít. A túlóráit be sem jegyezték a jelenléti naplóba – derült ki később, amikor a tragédia kapcsán kitört sajtóbotrány után a céget ellenőrök hada lepte el, így gyorsan volt ok a példát statuáló bírságolásra. Az ezért kiszabható tétel maximuma különben háromezer lej, a lány félhavi bére. A cég éves profitja ennek vajon hány ezerszerese lehet? A multit különben végül húszezer lejre (hatezer euróra) büntették, de fogadni mernék rá, hogy a jól fizetett ügyvédek megfellebbezik a dolgot, és egy-két év múlva – amikor már senki sem emlékszik az esetre – nyilván meg is nyerik a pert, hiszen nincs jogi alapja ekkora büntetésnek.
Talán itt az idő elgondolkodni: itthon azon szerencsések közül, akiknek még van állása, hányan kényszerülnek megalázó, embertelen körülmények között éhbérért dolgozni. A megszorítások, gazdasági problémák hírére hány helyen csavarnak még egyet a munkavállalókat szorító présen ott is, ahol erre csak azért van szükség, hogy a csúcsmenedzserek megkapják a bónuszprémiumot? Ki védi meg a munkások érdekeit a tulajdonossal és a kormánnyal szemben? Eljutunk-e valaha a minimálbéresek országától a becsületes munkáért becsületesen megfizetettek hazájáig? Mikor lesz már végre olyan szakszervezet nálunk is, amely nem a baloldali pártok holdudvarából nőtt ki, és nem a jelenlegi kormány tenyeréből eszik? És eljön-e az idő, amikor a kommunistából lett kapitalista milliárdosnak érdemben is felteszik a kérdést a vagyongyarapodás hogyanjáról és mikéntjéről?
Szeress úgy is, hogy rossz vagyok – énekelte kedden Korda György és Balázs Klári a köztévében egy nótás kedvű felvonuló kérésére. Nekem eszembe jutott a sörrel-virslivel vigadó városligeti tömeg, és gyorsan átkapcsoltam egy természetfilmeket sugárzó csatornára.