Mezsgyén

k ö n y v e s h á z

Adójukat ne emeljék, a régi szokással szembeni lépések és intézkedések ne sanyargassák a közép-magyarországi népet – így rendelkezett 1682-ben a török szultán abban a tizennégy pontos szerződésben, amely Thököly Imre Közép-Magyarország királyává való kinevezését tartalmazza. Az isztambuli levéltárból előkerült történelmi dokumentumot teljes terjedelmében, latin betűs átiratban, magyar és török nyelven az Akadémiai Kiadó gondozásában, a Magyar–Török Baráti Társaság, a hazai Tudományos Akadémia és a Török Köztársaság külügyminisztériumának közreműködésével megjelent könyvben olvashatni először. A kiadvány Thököly Imre pályaképét tekinti át. Részletesen és tárgyszerűen, írja a baráti társaság elnöke, Dávid Géza. Természetesen különös tekintettel a nevezetes történelmi személy Törökországban szerzett érdemeire. A szép kiállítású kötetet – amiként a török nyelven kiadott Kossuth-életrajzot és a magyarul és törökül is olvasható, Rákóczi Ferencre és kíséretére vonatkozó tanulmánygyűjteményt is – kerek történelmi évfordulóra szánták, Thököly halálának háromszázadik emléknapjára. Hogy Seres István könyve csaknem másfél évet késett (Thököly Imre 1705. szeptember 13-án távozott az élők sorából), az alighanem azzal magyarázható, hogy a tudós szerző több olyan kérdésről is árnyalt képet kívánt adni, amelynek segítségével az idehaza egyre gyakrabban vitatott személyiség cselekedetei érthetővé válnak a XXI. századi érdeklődők számára is.
Persze a magyar–török közös kiadvány nem teszi patikamérlegre Thököly katonai meg diplomáciai döntéseit, és nem vállalkozik az erkölcsi bíró szerepére sem. Arról és úgy tájékoztatja olvasóit, amiről és ahogyan törökbarát magyarként és magyarbarát törökként informálódni óhajtanak. Azokat a – sajnos – napjainkban is átélhető helyzeteket vázolja a könyv, amelyekben sem a vakmerő vezéregyéniségeknek, sem a felelősségérzettel megáldott, megvert államférfiaknak, sem a közembereknek, sem gazdagoknak, sem szegényeknek nincs, nem is lehet jó választásuk. Mindnyájan kényszerpályán sodródunk, kultúrák mezsgyéjén és világpolitikai szorongattatások közt, mindhalálig.
A mindössze negyvennyolc viharos évet megélt Thököly Imre pályaképe, ahogyan Seres István – tudós elődeire s több, mostanában napvilágra került levéltári dokumentumra hivatkozva – felrajzolja, a függetlenség vágyával küzdő ember drámája. A tizenhárom éves fiúgyermek, aki egyik napról a másikra lett szépreményű s gazdag fiatal grófból földönfutó, mint nemzedék- és nemzettársai mind, a szűkebb és tágabb hazáját sanyargató körülmények hatására állt a bujdosó hadak élére. Sohasem volt más választása, csak a kisebbik rossz. Merészen, keményen és következetlenül választott. Huszonegy esztendősen aratta első jelentősebb hadi sikereit, kezdetben protektora, az erdélyi főgenerális, Teleki Mihály oldalán, később egymaga. Huszonöt éves volt, amikor a török szultán a királyi címet ajánlotta föl neki, ám ő eztán is csak Felső-Magyarország fejedelmének címeztette magát. Azáltal, hogy feleségül vette a nála tizennégy esztendővel idősebb Zrínyi Ilonát (fél Európa találgatta, politikai vagy szerelmi házasságot kötöttek-e), hatalmas vagyoni biztonságból vívhatta függetlenségi harcait a Habsburg-házzal szemben, óvatos távolságtartással a törökkel. Huszonhat éves volt – addigi élete felét nyeregben töltötte, s később sem tartogatott sok nyugalmat számára a sors –, amikor ismét nagyot fordult körülötte, de nélküle a világ. A török hadak bécsi veresége örökre megpecsételte Thököly Imre személyes sorsát is és az általa vezetett magyar függetlenségi harcokét. Ami 1683 szeptembere után következett, hosszú s fordulatos végjáték Magyarország és a bujdosók fejedelme számára egyaránt. Volt, amikor a török börtönbe zárta (Thököly kiszolgáltatásával akarta megvásárolni magának az oly nagyon áhított békét), és volt, amikor halottak között lapulva kellett kivárnia a csatatéren az éj sötétjét, hogy átúszhasson a Tiszán, és a zentai csatában katasztrofális vereséget szenvedő török szultán után siethessen. Igaz, közben II. Szulejmán akaratából rövid időre Erdély fejedelme lett, de aligha alhatott nyugodtan az 1690. nyár eleji kinevezés és az őszi sietős menekülés közt. Sosincs békéje annak, aki nyugati s keleti nagyhatalmak szorításában szeretne minden tekintetben független lenni.
Seres István könyvének az a legnagyobb értéke, ahogyan a törökországi Izmitbe (ma: Kocaeli) száműzött Thököly Imre utolsó éveit hitelesíti. A fejedelem udvari titkárának, Komáromi Jánosnak a naplója s egy francia utazó leírása alapján, de a bujdosó fejedelem végrendeletének tanúsága szerint is képet alkothatunk arról, milyen szerényen, betegen és elfeledetten élhetett a Virágok mezején az a negyvenes évei közepén járó (vagy inkább sántikáló?) férfiú, akinek nemigen lehetett más álma, amióta apja ostrom alá vett birtokából álruhában kilopták, csak a szabadság. Nevelt fiának, II. Rákóczi Ferencnek ezt írta Nikodémiából, a Virágok mezejéről, e szavait választották a magyar–török kismonográfia mottójául is: „Nec in pace, nec in bello, ne legyek kegyelmedtől és az én nemzetemtűl elfelejtve.” A mostohafiú csakugyan nem feledte, háborúiban nem is feledhette, Thökölynek valamennyi kuruc vitéze hazaindult az Oszmán Birodalomból a Rákóczi-szabadságharc hírére. A törökök is emlékeznek rá mind a mai napig. Bizonyság erre az ünnepségsorozat, amellyel halálának tricentenáriumára készültek. Hogy a nemzet miként őrzi mostanság Thököly Imre emlékét, nem tudom. De azt igen, hogy a közelmúltban napvilágot látott kétnyelvű életrajz mindnyájunknak segíthet fogalmat alkotni arról, milyen lehetett háromszáz évvel ezelőtt hontalannak lenni e hazában.
(Seres István: Thököly Imre és Törökország. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006. Ármegjelölés nélkül)