MI A MAGYAR?

A XVI. századbeli magyar főasszonyoknak mi volt az életük? Folytonos munkálkodás. Másoknak kellett szolgálniok még a maguk boldogtalanságával is. Mi adta ehhez az erőt? A kötelességtudás, a munka szeretete. Mi tette őket szelídekké és vonzókká? A mindent átható hit és az emberszeretet! S mi adja nekik az örök értéket? Az, hogy életük minden tettében, egész gondolkozásukban a sajátos magyar nemzeti lélek nyilatkozik meg bennök – tisztán és fényesen.
A XVI. század, vagyis a legmagyarabb s legnemzetibb század lelkesedésének, lovagias szellemének s mély vallásosságának az okát és rugóját a magyar nemesség családi életében kell keresnünk. Bár a török betelepült hozzánk, bár a harc szakadatlanul dúlt: a haladás és a fejlődés Rudolf koráig állandó. A nemzeti visszahatás s vele együtt az egész nemzeti élet tehát él és virul. Nemzeti sajátosságaink, nemzeti önérzetünk s nemzeti nyelvünk soha jobban nem hódítottak, mint ebben a zavaros században. Az ily hódítás kiváló példaadás nélkül nem lehetséges. S kik jártak volna elöl a jó példával, ha nem a legkiválóbb családjaink?
A XVI. században minden főúri várkastély, minden nagyobb udvarház nemcsak egyetlen házaspárnak a fészke, hanem egész sereg ifjúnak és leánynak a nevelő iskolája. A főnemesség és a nemesség nem az iskolákban, hanem a kastélyokban és az udvarházakban nevelkedett. A XVI. században ugyanis arra a kérdésre, hol lehet látni és tanulni, így feleltek: az urak kastélyában és a végházakban. […]
A leányoknak is megvoltak a maguk külön mestereik. Ezeken kívül rendesen egy apáca is oktatta őket. Zay Ferenc udvarában például egy Dombay Krisztina nevű apáca oktatta a leányokat. Batthyány Kristóf udvarában a leányok oktatója bizonyos Anna nevű apáca volt. Mivel ez az apáca rendkívül szigorúan bánt a gyermekekkel, a ház ura 1554-ben keményen megfeddette őt, megírván neki, hogy „nem udvar az te helyed, hanem klastrom; kápa az te ruhád, nem fekete hernáci; nem teremtőd az Batthyány udvar, nem is érdemled annak kenyerét… Azért úgy nyúlj az én gyermekömhöz és úgy egyed a Batthyány-kenyeret, hogy megemészthesd; mert ha Isten egésségömet, éltömet adja, bizony kioktatom veled, ha érdemed szerint meg nem etted.”
Valamennyi gyermek, ifjú, leány és szolga a ház urát édesapjának, a ház úrnőjét pedig édesanyjának hívta és tartotta. Jómaguk pedig valamennyien atyafi-szolgák néven szerepeltek. Szolga volt a neve mindenkinek, akár nemes, akár jobbágy volt az illető, ha szolgált. Még Nádasdy Tamás is imigyen írta alá a királynak szóló latin levelét: „Az te felséged hív, alázatos és szegény szolgája, Nádasdy.”
Az apa és anya elnevezés nem puszta külsőség volt. Hiszen az uraink és úrasszonyaink igazi apai és anyai jogokat gyakoroltak fölöttük, s rendesen úgy szerették őket, mint a saját gyermekeiket. Nemegyszer fájó szívvel nézik, mikor az illetők a házukból távoznak. Devecseri Csoron Margit például arra kéri Batthyánynét, hagyná nála Zrínyi Zsuzsanna árvácskáját, mert ő még az édesanyjának sem adja vissza. „Szánj meg engem – írja –, szegény megkeseredett szívű anyát; fogj mellett, édes asszonyom; mert halált szenvedek az gyermekért. Soha kezemből ki nem adom! Lelkem édes szerelmes asszonyom, jó és kedves választ várok.”
Rendes szokás volt az, hogy az ifjak és a leányok a nevelőszüleik házában mátkásodtak meg. Az igazi szülőkkel csak a megtörtént jegyváltást tudatták. Tahy Bernát meg akarván előzni ezt a szokást, 1551-ben így ír Nádasdynénak: „Azt is értem, kegyelmes asszonyom, hogy az én szép leányom, Tahy Zsófia kegyelmed szolgálóleánya lett. Kérem kegyelmedet mint kegyelmes asszonyomat, hogy férjnek ne adja addig, míg haza nem megyünk.” Sankó János 1571-ben Batthyány Boldizsárt kéri ugyanígy: „Ha te nagyságod – írja – jó akaratba volna, az én gyermekem menyegzőjét addig meg nem napozná, míg nagyságoddal szembe nem lennék. Ha el nem veszek, hát szembe leszek.”
(Takáts Sándor: Nagyasszonyainkról, 1926)