(miben csalódtam…)

Én nem tudom, csalódtam-e a rendszerváltozásban, vagy netán a rendszerváltozás csalódott bennem. Igazából sosem voltam Nyugat-imádó, nem vonzott túlzottan a fogyasztói társadalom, nem hittem azt, amitől Kádár János is óvott, hogy ott kolbászból van a kerítés, az úgynevezett szabad világ és polgári demokrácia leginkább azzal nyerte el rokonszenvemet, hogy a nagy keleti rabtartó antagonistájának véltem, s azt hittem, hogy a zsidó–keresztény erkölcs uralja. Ha jobban belegondolok, az itteni dolgok iránti utálatom sokkal erősebb volt, mint az ottaniak iránti bizalmam, valószínűleg ezért nem jutott soha eszembe, hogy ne maradjak meg takaréklángon égő magyarnak. Magyarságommal közel negyven éven át együtt járt a szocialista létmód, s a másodlagos frissességű szabadság, ami lehetővé tette, hogy úgy-ahogy önállóan éljek. Abban a hitben múltak éveim, hogy Isten közelebb van a világ nyugati feléhez, mint a keletihez.
Én – sokaktól eltérően – úgy éreztem, hogy önmagából kifordult, őrült világban élek, s nem állt szándékomban kihasználni ennek az őrületnek a lehetséges előnyeit. Valami olyasmi motoszkált bennem, hogy ha Európa tudna rólam, s módja volna rá, törődne velem, törődne mindannyiunkkal, akik itt élünk. Úgy véltem, a szabad világ segítő szándékához kétség aligha fér, de az nem fordult meg a fejemben, hogy a nagy akadály, a testvéri Szovjetunió valaha leveszi a világ ezen darabjáról a kezét.
Az Európához tartozás óhaja tehát, ha negatív módon is, de megvolt bennem, sokkal inkább odahúztam volna, ha rám bízzák, mint ide. Amikor, úgymond, bekövetkezett a rendszerváltozás, abban a meggyőződésben folytattam újságírói tevékenységemet, hogy innen, legalábbis a demokrácia, a szabadság és az erkölcs terén folyamatosan és kitartóan felfelé vezet majd az út. Szeretetre méltó lesz demokráciánk, igyekvők, becsületesek és jól elviselhetők lesznek választott vezetőink, tér nyílik a tehetségnek és a szorgalomnak, speciális gondjaink megoldódnak, közeledünk az európai modus vivendihez, bár – mint tudjuk – ott sincs kolbászból a kerítés.
Mostanra viszont, bármily makacsul bíztam a fejlődésben és a kibontakozásban, rá kellett jönnöm, hogy a mi kerítésünk nemcsak hogy kolbászból nincsen, de egyre jobban düledezik, és összeroskadni készül. Azt mondanám: fájdalmasan érint, hogy az anyagiasság mindenen elhatalmasodott, de nem mondom, mert észre kell vennem az elesettséget és szegénységet, amely a fennkölt eszméket természetes módon gyengíti vagy hatályon kívül helyezi. Ugyanakkor mivel szerencsés helyzetemnél fogva mérsékelt jómódban éltem és élek, engem nem szorongatott sok szegény ember mindennapi keserve, viszont az sem jött el, amire vártam: a szabadság, a tisztesség, és ha illő ezt a jelzőt használnom, az önzetlen demokrácia. Mintha valami durva szűrő kiszűrt volna minden finom, lelki, szellemi, elegáns dolgot a nyugati demokráciák és jóléti társadalmak hozzánk beáramlott levegőjéből, jött az alpári, a bűz, a mocsok, a haszonlesés, a szemét. És ráadásul teljes bődületes és őrült valóságában visszaköszönt ránk a szocialista rend, amely álszabadságot, áldemokráciát, álszociális érzékenységet, álnokságot, álkultúrát és álszentséget hordoz természetes velejárójaként.
Hogy bekövetkezik-e újabb rendszerváltozás, s megbonthatatlan lesz-e régi barátságunk, én nem tudom…