Porosz nekrológ

Összeültek Moszkvában a négy nagyhatalom külügyminiszterei 1947. március 10-én. A fő téma Németország jövője volt. Molotov, aki fölényes könnyedséggel cserélt fel egész országokat más országokra, kézzel-lábbal tiltakozott minden olyan nyugati szellemi hatás ellen, amely oldhatta volna a sztálini világ elzárkózását. Az előző évben adták ki a kommunistákkal kollaboráló s náciellenes propagandával foglalkozó Sayers és Kahn A nagy összeesküvés című könyvét, amely a Szovjetunió elleni világméretű összeesküvésről szólt 1917-től kezdődően: a sztálini propaganda a legizgalmasabb Amerika-ellenes kalandregényként terjesztette szerte a világban. Április 24-én a moszkvai konferencia eredménytelenül zárult volna le, ha nem mondta volna ki Poroszország megszűnését. (A Szövetséges Ellenőrző Bizottság február 25-i határozata ezzel nyert teljes szentesítést, s így történhetett meg, hogy a keleti porosz területeket a Szovjetunió és Lengyelország ősi szláv földként kebelezhette be.) A jeruzsálemi brit hadbíráskodás bevezetése, a kelet-európai véres kommunista hatalomátvétel előkészítése vagy az indiai félszigetet két államra szakító vallásháború mellett a porosz nekrológ merő formalitásnak tűnt. A megszüntetett s „szabad államként” formálisan önrendelkezéssel bíró Poroszország 292 325 négyzet-kilométeres területével majdnem olyan nagy volt, mint a történelmi Magyarország, lakóinak száma pedig az 1929-es adatok szerint több mint 38 millió volt. (A bismarcki szövetségi államok hatáskörét és szabadságát egyébként a nemzetiszocialisták számolták fel: 1933-ban például Göring lett a porosz belügyminiszter, egy évvel később pedig porosz miniszterelnök.)
Nemcsak a világ szemében a germán agresszivitást megtestesítő, a terméketlen balti homokdűnékből nagyhatalommá emelkedő állam szűnt meg ezzel, hanem egy különös szellemiség is. (Amelynek bábái többek közt elűzött francia hugenották voltak Berlinben, népi tömegét pedig Kelet-Poroszországban elnémetesedett szlávok és baltiak adták.) Amint Joachim Fernau írja 1981-ben kiadott, Beszéljünk Poroszországról című történeti rajzában: „A legnagyobb érdem, ha kései nemzedékek valamire azt mondják: ez görög, az gótikus, ez román, amaz pedig porosz. Amit az emberek porosznak gondolnak, valószínűleg nem is tudják definiálni: az önmagukkal szembeni őszinteségre, a kis dolgokban való kötelességteljesítés tudatára gondolnak, miszerint a kis dolgok egy nagy egész részei: tehát tisztaságot, egyszerűséget s mindenekelőtt fegyelmet értenek porosz alatt.” A nemzetállami központosítást oly meglepően hosszú ideig elodázó Németországnak a poroszok adtak formát, s talán az elkésettségnek is része volt abban, hogy ebből a formából hiányzott az egyensúly.
A megszállási övezetekben már 1945–46 fordulóján – s mint német történészek, így a Rákérdezés a német történelemre című, 1994-ben a Reichstag épületében rendezett kiállítás szakemberei állítják, nem utolsósorban Kelet-Poroszországnak a Vörös Hadsereg általi fizikai megsemmisítése folytán – új tartományokat alakítottak ki. A nyugati tartományok németjei rengeteg kellemetlenségtől szabadultak meg ezzel, a szovjet zónában pedig „Junkerland in Bauernhand!” (Junkerbirtokot paraszti kézbe!) jelszóval számolták fel a junker-, azaz a porosz nagybirtokot. A kommunisták szerint a XVI. századi német parasztháború óta ez volt Kelet-Németországban a legnagyobb forradalmi változás. Engelsnek a német parasztháborúról írott munkáját a Német Szocialista Egységpárt (SED) propagandistái valósággal kanonizálták.
A nyugati szövetségesek pontosan tudták, mi történik a lengyeleknek és oroszoknak átengedett Pomerániában, Sziléziában és Kelet-Poroszországban: az ottani németek elűzése, likvidálása. A pogromok során az NSZK menekültügyi minisztériumának adatai szerint 1 225 000 ember pusztult el. Az 1946-os nürnbergi per ugyanakkor kizárólag a németekről, németeknek szólt. A gyilkos cseh milíciák tagjait és a fosztogató csőcseléket a benesi második köztársaság még a nürnbergi per évében amnesztiával mentesítette az elkövetett bűnök alól: lelkükön 270 ezer német halála száradt. A szovjet katonák, a csehek és a lengyelek gyilkos terrorját hidegvérrel tervezték meg Moszkvában, hiszen megkönnyítették a területi annexiókat. Helke Sander és Barbara Johr dokumentumfilmje nemrég egy sokáig elhallgatott szégyent is feltárt: a nők megerőszakolását. Kelet-Németország és Berlin területén 1,9 millió lányt és nőt erőszakoltak meg a vöröskatonák, negyven százalékukat többször is, s voltak, akiket több mint százszor. (A képlet általános a mai hadakozó Afrikában, az ellenfelet a nőkön keresztül kell porig alázni.) Háromszázezer csecsemő, pontosabban fattyú született így, s csak Berlinben négyezer megerőszakolt nő vetett véget az életének.
Mondhatnánk, a harmincéves háború borzalmait is felülmúló második világháború kegyetlen jeleneteihez s a bosszú aktusához hozzátartozott az, ami a háború végén szovjet, cseh és lengyel részről történt. De mit kezdjünk a kora békeidők kelet-németországi koncentrációs táboraival? Mühlberg, Sachsenhausen, Oranienburg, Buchenwald: mintha csak náci lágereket sorolnánk fel. Oranienburgban 1961-ben avatták fel az „antifasiszta szabadságharcosok” múzeumát s azt a negyven méter magas, karcsú vasbeton emlékművet, amelynek foglyokat ábrázoló szoborcsoportja élén egy szovjet katona alakja áll: ő vezeti ki a táborlakókat a rabságból a szabadságba. Csak 1990 után vált közismertté, hogy a náci táborokat a szovjet megszállók tovább használták: új lakóikat a szovjet katona a szabadság helyett egy másféle rabságba vezette. S mint kiderült, a nemzetiszocialistákat vagy a porosz szellem megszállottjait csak elvétve zárták be ezekbe, annál inkább az 1946-ban erőszakkal létrehozott kommunista vezetésű egységpárt, a SED ellen agitáló szociáldemokratákat, a nyugati demokrácia híveit, a besúgói jelentésekből ad hoc kiválasztott személyeket és olyan kommunistákat, akik másképp gondolkoztak, mint Walter Ulbrichték szűk, a moszkvai Lux szállóból jött élcsapata.
A Szovjetunió belügyminisztériumának a rendszerváltozás után kiadott emlékirata szerint: „A szovjet megszállási övezetben különböző időpontokban összesen tíz láger létesült, amelyek 1-től 10-ig lettek beszámozva, és sorrendben így következtek: Mühlberg, Buchenwald, Berlin, Bautzen, Fürstenwalde (Ketschendorf), Lieberose, Sachsenhausen–Oranienburg, Torgau, Neubrandenburg (s még egyszer) Torgau. A foglyok számának csökkenésével egyes táborokat felszámoltak vagy összevontak. 1948-ra három láger maradt (az 1-es Sachsenhausen–Oranienburg, a 2-es Buchenwald és a 3-as Bautzen).” Az utolsó, a sachsenhauseni tábor 1950-ben zárta be kapuit: a nyugatra menekült túlélők sajtótájékoztatóit a „hallgató táborokról” csodálkozás és értetlenség fogadta.
Az egykor az NDK-ba látogató s Weimart megtekintő magyar turistacsoportoknak szinte kötelező volt megtekinteni a közeli Buchenwaldot, akárcsak a Moszkvába látogatóknak Lenin mauzóleumát. Furcsa s hátborzongató arra gondolni, hogy az 1954–58 között felállított, 18 örökmécset tartó oszlop, az ötven méter magas harangtorony és a SED politikai bizottsága által háromszor is átdolgoztatott szoborcsoport felállítása, valamint a buchenwaldi náci áldozatok emlékmúzeumának kialakítása csak azután következhetett, hogy a szovjet megszállók kiürítették a lágert.
Az 1990 júliusában a Neues Deutschlandban, a párt lapjában közölt emlékirat így folytatódik: „1945 és 1950 között 122 671 németet internáltak a fenti táborokba, akik közül 45 262 fő szabadult. 14 202 fogvatartottat átadtak az NDK politikai rendőrségének, 12 770 személyt a Szovjetunióba szállítottak. 6680 fő fogolytáborba került. Kétszáztizenketten megszöktek. Az említett időszak egészét nézve 42 889 fogoly halálozott el betegségek folytán, főképp az 1945–47 közötti években. A (szovjet) katonai bíróság 756 vádlottat halállal sújtott. Eltemetésük helye nem derül ki az aktákból.”
Egyedül a mühlbergi lágerben 22 ezer fogvatartott volt, közülük becslések szerint legalább hétezren, ha nem 8900-an haltak meg. A fogvatartottaknak nem volt szabad írniuk, s hírt sem kaphattak szeretteikről. Többségük ellen vádat sem emeltek, vizsgálat sem folyt ellenük. Még annyira sem méltatták őket, mint Franz Kafka A per című regényének hősét, a halálra szánt, vegzálása kezdetén teljesen gyanútlan kishivatalnokot. Aki aztán évek múltán meglátta Isten szabad egét, az sem tudhatta meg, miért kellett bűnhődnie, hacsak nem akadt a kezébe az NDK-t mint a jövő Németországát választó Bertolt Brecht szövege: az ártatlanok az igazán bűnösek. (A tíz „hallgató tábor” mellé sorolják még a Neubrandenburg melletti Fünfeichent (Öttölgyet) is, ahol hatezer-ötszázan vesztették életüket.)
Az 1947. év nemcsak Poroszország végleges megszűntét hozta, hanem a sztálini kultúrforradalom újabb hullámát is. Az író a szocreál szellemében a „lélek mérnökévé” kellett hogy váljon, s megjelent a „pozitív hős” az irodalomban, a színpadon, a babelsbergi filmstúdióban és a képzőművészetben. A hatalmas berlini park, a Tiergarten területén pedig – amelynek fái még látták vadászni a porosz uralkodókat, s túlélve az ostromot az 1946-os faínség áldozatai lettek – 1947-ben az éhező berliniek burgonyát termesztettek. S csak kevéssel a honeckeri rend összeomlása előtt, 1986-ban, Nagy Frigyes halálának kétszázadik évfordulóján tudhatták meg, a párt is hajlik arra a nézetre, hogy a nagy königsbergi (azaz kalinyingrádi) filozófus, Immanuel Kant nem véletlenül ruházta fel a porosz uralkodót a Nagy előnévvel.