Sétarepülés

A marcipánarcú és feltűnően nagy mellű idegenvezető hibátlan angolsággal üdvözölte az utasokat a negyvenszemélyes kisgép fedélzetén, s megdicsérte őket, amiért a magasból is meg szeretnék csodálni a Duna gyöngyszemét, Budapestet.
– Ez a negyvenöt perces sétarepülés az átlagos turisták szürke tömege fölé emeli önöket. Jól döntöttek! Szerencsére a látási viszonyok kifogástalanok – jelentette ki rövid köszöntője végén, majd megkérte az utasokat, hogy kössék be magukat.
Felbúgtak a hajtóművek, a gép gurulni kezdett. Pestszentlőrinc, majd Kőbánya légterén áthaladva értek a pesti belváros fölé. A kisasszony fáradhatatlanul magyarázott, felhívta a figyelmet az ősi városmagot félkörívben ölelő belső körutakra, megmutatta a bazilikát, a Parlament épületét, aztán mielőtt Budára került volna a sor, a gép lejtett néhány kört a Duna felett, s ennek kapcsán szót lehetett ejteni a Lánchídról, valamint Széchenyi Istvánról mint a legnagyobb magyarról.
– Gyönyörködjenek abban a természetes harmóniában, amelyet a budai hegyek, a Duna kék szalagja és a város együttese alkot – lelkendezett a kisasszony, majd szünetet tartott, hogy lehessen fényképezni.
– What’s this? Csoda történt! – rikoltott az egyik amerikai utas az ablakra tapadva. Mindenki kinézett.
– De hiszen ez London! Ott a Buckingham-palota! – kiáltották többen.
– A Temze! – ujjongott egy cérnahang.
A gép megdőlt, kicsit süllyedt, kétség nem fért hozzá, hogy az angol főváros felett hasítják a levegőt.
– Az meg ott a Hyde Park!
Általános zavar és megdöbbenés lett úrrá az ablakoknál tülekedő utasokon.
A kisasszony zavartan hebegett, a pilótafülke felé tekingetett.
– Istenem, a tenger! – kurjantott valaki fejhangon.
Az odalent elterülő, végtelen, fodros azúrszőnyeget semmivel nem lehetett összetéveszteni. A kékség közepén még egy tengerjáró hajót is felfedeztek. A repülőgép ismét ereszkedett.
– Capri! Oda nézzenek, emberek, alattunk van Capri! – kiáltották többen is hisztérikusan, mire a kisasszony az üléstámlákba kapaszkodva maga is kinézett, és meggyőződött róla, hogy tévedés kizárva. Átfutott rajta, hogy mindaz, ami történik, valami tragédia előjátéka. Mindig is rettegett a repüléstől.
– Kérem, ne keltsenek pánikot! Intézkedem! – rebegte.
Előrebotorkált, majd eltűnt a pilótafülkében.
Talán három percet töltött bent, aztán már jött is vissza.
– Kis figyelmet kérek! – kiáltotta szigorúan, de azért sugárzó arccal. – Osztozzunk a pilótánk örömében, ugyanis ma hajnalban három és fél kilós kislánya született. Ágika és az édesanyja jól vannak. Nagy tapsot kérek nekik!
Néhány tenyér összeverődött, de semmi lelkesedés.
– Hogy jön ez ide? – érdeklődtek a turisták.
– Azt hiszem, emberileg érthető, ha egy kicsit össze van zavarodva. Nyilván önök között is akadnak szülők – jegyezte meg némi sértődöttséggel a hangjában a kisasszony.
– Jó, jó, de velünk most mi lesz?
– Nyugodjanak meg! Aggodalomra semmi ok! A pilótánk megígérte, hogy máris kiköszörüli a csorbát.
– Ezt hogy érti? Leszállunk az Északi-sarkon? – kérdezte valaki elfúló hangon.
– Esetleg a Szaharában?
– Vagy a kiribati korallzátonyon?
A kisasszony az ablakhoz hajolt, aztán intett.
– Jöjjenek, tekintsenek ki, ez már ismét Budapest!
És csakugyan. Jobbról feltűnt a Gellérthegy, mellette a budai Vár, a magyar királyok büszke fészke!
A továbbiakban semmiféle rendkívüli esemény sem zavarta meg a városnézést.