A habzó Rába partján

Ideje helyén értékelni régi gyökerű, távolságtartó, sógori szeretetünket Ausztriával. A magyar határ mentén ugyanis vannak osztrákok, akik a legszebb tájainkon, nemzeti skanzenjeink, gyönyörű szereink, bájosan egyszerű freskókkal díszített ótemplomaink környezetében elkezdték felvásárolni a régi parasztházakat, hogy ezeket modern kőkerítéssel és piros cserépruhába öltöztetett kerti törpékkel vegyék körül.
A helyiek tűrték a hétvégiházas bevándorlást, nem gondolták, hogy ez csak a kezdet, jönnek még sokkal szörnyűbb dolgok is. Azt remélték a furcsa ízlésű betelepülőktől, hogy a saját fészkükbe nem piszkítanak, hiszen azt tapasztalták, hogy ha Ausztriában járnak, és valahol a hegyek között a gyermekük a bokor mögé hajít egy papírgalacsint, azonnal természetvédelmi őrök jelennek meg terepjáróval mellettük, és bírsággal fenyegetőznek, majd nagy kegyesen odébbállnak, legyintve a „kulturálatlan, szemetelő magyarok” felé. Aztán egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy egy osztrák cég elkezdte kivágni körülöttük az erdő fáit, hogy elégesse egy erőműben.
Biomassza – mondták a beruházók, de időközben kiderült, hogy az üzem nemcsak fairtásra rendezkedett be, hanem gyanús háztartási szemétbálákat is gyűjtögetett a kerítése mellett, vagyis hulladékot is égethetett.
A határ menti magyaroknak idővel feltűnt az is, hogy a mellettük kanyargó, kócsagoknak, gémeknek és csodálatos édesvízi élőlényeknek lakóhelyül szolgáló, életet adó Rábába alvadt állatvértől barna, szappananyagoktól habzó mocskot engednek valahonnan ismeretlenek.
A vizsgálatok kiderítették, hogy a szenny az osztrák bőrgyárakból érkezik, az ausztriai hatóságok azonban váltig állították, senki nem lépte túl a határértékeket, minden gyár törvényesen üzemel. Aztán a hatóságokról kiderült, hogy hazudnak, talán még önmaguknak is. A Greenpeace titokban vett vízmintáinak független laborok által elvégzett vizsgálata ugyanis feltárta, hogy az osztrák felügyelőségek nem mondtak igazat, mert a Rába egyik főszennyezőjének tekintett stájerországi Boxmark nevű bőrgyár csatornájában több olyan anyagot találtak, amelynek mennyisége túllépte az Asztriában megengedett határértékeket. Soha fel nem oldódó zsírok, szappananyagok és töméntelen mennyiségű só volt ebben a szennyvízben, mert a bőrgyár nem volt hajlandó az előírásoknak megfelelően működni. A sókoncentrátum már-már a tengervízhez tette hasonlatossá az üzem szennyvizét. Nem csoda, hogy a környékbeli horgászok nem fogtak még egy fenékjáró küszt sem az utóbbi években a Rábából, a szerencsétlen édesvízi halak ugyanis elmenekültek a szennyvíz támadásai elől. Egy osztrák természetvédő szakember szerint a Rábában az elmúlt években 13 halfaj kihalt, 11 erősen veszélyeztetetté vált, hét enyhén veszélyeztetett, csupán hat halfaj nincs kitéve a károkozásnak. A Rábát tehát hamarosan döglött folyónak, szennyvízcsatornának tekinthetjük.
Mindez többek között annak köszönhető, hogy az ausztriai bőrgyárakba érkező állatbőrökről szappananyagokkal lemosott véres sót egyszerűen a szennyvízcsatornába és onnan a Rábába engedik.
Miután azonban erre fény derült, nem sűrű bocsánatkérések következtek, hanem egyből vitatni kezdték a Greenpeace eredményeit. Továbbra is ragaszkodtak ahhoz a nyilvánvaló hazugsághoz, amit a szövetségesként megnyert hatóságokkal együtt évekig hangoztattak, hogy betartják a törvényi előírásokat.
Gyávaságban és megalkuvásban sokáig nem maradt le a Boxmarktól a magyar környezetvédelmi minisztérium sem, hiszen évekig falazott a bőrgyárak kártékony működéséhez, pontosabban leveleket írogatott az osztrák tartományoknak, hogy ugyan tegyenek már valamit a habzás megakadályozására, de valójában nem tett semmit. A helyiek viszont tiltakoztak. Transzparensekkel vonultak fel a határon, és az akcióikba bevonták az országos zöldszervezeteket is. Ausztriában viszont olyan dolog történt, amilyet magyar ember legutóbb a budapesti Kossuth téren tapasztalhatott. Az egyik tiltakozót, Woki Zoltánt az einzenstadti rendőrség hatvan óra elzárásra akarta ítélni, mert tüntetett Ausztriában a környezetszennyezés ellen, csatlakozva egy előre bejelentett akcióhoz.
A szentgotthárdi férfi ekkor már az ellen is demonstrált, hogy a szennyezéseket a Burgenlandban működő osztrák gázszolgáltató BEGAS cég fokozná, hisz a magyar határtól nem messze szemétégető erőművet építene, az uralkodó széliránynak megfelelően telefüstölve az Őrségi Nemzeti Park levegőjét.
Megmozdult az osztrák Greenpeace is, tíznapos ultimátumot adott a Boxmarknak a szennyezést csökkentő lépéseik bemutatására. Miután ez lejárt, s a bőrgyár nem cselekedett, a szervezet tiltakozó akciót szervezett az üzem kapujához. Hat köbméter habot fújtak szét speciális ágyúval, eltorlaszolva a gyár bejáratát. A Boxmark képviselői erre ráeresztették a tüntetőkre az üzemi tűzoltókat, akik nagynyomású vízsugarakkal és lökdösődéssel zavarták el a bejáratnál gyülekezőket. Az egyik újságíró járt a legrosszabbul, akit arcon talált egy kíméletlen erejű vízsugár, elrepítve a szemüvegét valahová a habok közé. Az osztrák rendőrség egyébként azóta visszakozott, nem akarja lecsukni Woki Zoltánt, és nem akadályozta meg a Greenpeace akcióját sem. Az ausztriai sajtó is rendszeresen cikkezik a tiltakozásról. Heinz Fischer osztrák köztársasági elnök is elismerte Sólyom László magyar államfő látogatásakor, hogy elfogadhatatlan a rába habzása.
A jelenlegi környezetvédelmi miniszter, Fodor Gábor szereti ezt a helyzetet a nyilvánosság előtt úgy beállítani, mintha az előrelépés annak volna köszönhető, hogy ő visszavonta a hozzájárulásunkat az egyik bőrgyár vízjogi engedélyéhez, miközben létrehoztak egy magyar–osztrák akciócsoportot is a habzás megszüntetésére.
Más vélemények szerint azonban ez korántsem a magyar politikának köszönhető, és még csak nem is a Greenpeace megszokott, látványos akcióinak. Inkább annak a fogyasztói kampánynak, amelyhez csatlakoztak a civil tiltakozók. Bojkottot hirdettek ugyanis az osztrák sörök és áruházláncok ellen lelkes civilek, és erre már a nagy példányszámú ausztriai lapok is felfigyeltek. A zöldek felkeresik a Boxmark vevőit is, például a bútorgyárakat vagy az osztrák vasúti vállalatot.
Kollektív bűnösség persze nincsen, az osztrák sör továbbra is úgy habzik kis hazánkban, akár a Rába.
Miért lenne felelős az egész osztrák ipar, sőt egész Ausztria a bőrgyárak által elkövetett bűnökért? Az viszont nem ártana, ha a Rába ügyében mellénk állna az eddig tudatlanul hallgató osztrák közvélemény és az Európai Unió. Az osztrák Zöldek már felemelték a szavukat, de az Európai Bizottság ismét leszerepelt. Olajos Péter néppárti képviselő kérdéseire a testület azzal hárította el a felelősségét, hogy a Boxmark által kibocsátott anyagokra Európában nincs határérték. Felőlük tehát nyugodtan áradhat bármilyen mennyiségben a vizeinkbe a bőrgyári mocsok, nem küldenek a helyszínre tényfeltáró bizottságot, nem szólítják fel európai magatartásra a szennyezőt. Ez azért is különös, mert a Boxmark által a Rábába eresztett egyik anyagot (a naftalin–1,5–diszulfonátot) felvették az elsőbbségi veszélyes anyagok listájára, amelyeket egy idő után ki kell vonni Európából. Európa azonban „újra csendes”. Csak abban bízhatunk, hogy a Rába ügyében ma már nem „csak a magyar kezében cseng a kard”.