Nem meglepő egy magyar faluban, hogy a legnagyobb munkáltató az önkormányzat. A rendszerváltás veszteseivé váltak az olyan kistelepülések, mint Csököly, ahol most is majdnem ötvenszázalékos a munkanélküliség. Az emberek dolgoznának, de az elhelyezkedés még egy gazdaságilag jól teljesítő várostól, Kaposvártól alig húsz kilométerre sem könnyű – a munkáltatók vagy csak legyintenek, ha valaki faluról keres munkát náluk, vagy a bérletet nem fizetik. Marad a kényszer, a robot a földeken.
De mert Csököly szerette az epret, az eper is megszerettette őt. A múlt hét végén azonban diónyi jég záporozott a termésre, s bár mindössze húsz percig tartott a vihar, pusztítása alig kímélt meg néhány gyümölcsöst.
Bognár Zsolt, a körzeti megbízottként megválasztott, immár harmadik ciklusát töltő fiatal polgármester útban az eperföldekre az összetört reluxákat mutatja, és mint mondja, még a kocsma előtti bádogtetőt is átlyuggatta a jég.
– A gazdák közül jó néhányan milliókat költöttek a földjeikre, hitelt vettek fel a palántára, a fóliára, most meg semmijük sem maradt. Van, ahol három–négy milliós a veszteség, a teljes kár több tízmillió forint lehet – mondja a falu első embere.
Ezerkétszázan élnek a településen, a falu kétharmada, majd kétszáz család foglalkozik epertermesztéssel. A házak mögött kisebb-nagyobb kertekben sorjáznak az ültetvények, van, aki csak néhány tíz négyzetméteren, mások egy-két hektáron gazdálkodnak. A jégverést csak a korai fajták úszták meg, azokból már sokat leszedtek, eladtak, de még jó fél hónap lett volna a szezonból. A keserűséget csak fokozza, hogy az idén végre sikerült megállapodniuk a nagy felvásárlókkal is, akik kamionjaikkal házhoz jöttek a gyümölcsért – ám mindössze háromszor fordulhattak, mielőtt becsapott a ménkű.
A gazdáknak az idén tehát nem kellett a pesti nagybanira járniuk, ahol a nepperek és kereskedők eddig csak áron alul vették tőlük a gyümölcsöt, többszörös hasznot húzva abból a nyereségből, amiért igazán a Pesttől távoli Somogyban küzdöttek meg.
– Azonkívül, hogy ötszáz kilométert utaztunk oda-vissza, minden évben egy-két autónk is bánta a piacra járást. Nem könnyű dolog egyébként sem: míg a férfiak ingáznak, a nők itthon szedik tele a ládákat – meséli Bognár Zsolt, akinek ugyan nincs földje, de a rokonságnak, a barátoknak igen, így hát ismeri ő is, mi folyik a fővárosi placcokon. – A nepperek a piacon azzal ijesztgetik a termelőket, hogy rengeteg a standokon az eper, s nem tudják majd eladni a termést. A kereskedő felajánlja, hogy áron alul megveszi az árut, mondván, így a termelő is jól jár. Akik bedőlnek nekik, sokat bukhatnak.
Mint mondják, a csökölyieknek nem kellett versenyezniük senkivel, előfordult, hogy csak a parkolóig kellett menniük, már ott sikerült túladniuk a portékán. A közelmúltban már azon gondolkoztak, hogy levédetik az epret, hisz kimagasló minősége miatt sokan a máshol termett gyümölcsöt is mint csökölyit árulták.
A polgármester rögtön a jégverés után segítség után kutatott. Mint mondja, a zöldség-gyümölcs terméktanács is jelezte már problémájukat a mezőgazdasági miniszternek, aki tudomása szerint nem volt elutasító az ügyükben – meséli útban az epres felé.
Öt ember dolgozik a település határában. Dongóék görnyedve, guggolva a „maradékot” szedik fel a földről. Járt itt már a tévé és a rádió is, mesélik, volt, aki azt tanácsolta nekik: kössék magukat a Lánchíd oroszlánjaihoz.
– Sokkot kaptunk, amikor megláttuk, mi történt. Az sem lenne csoda, ha úgy sírnánk, hogy az hangosabb lenne a harangzúgásnál. Mintha az ördög karmolta volna végig a falut – mondja a hatvanadik évében járó Balázs Imréné.
Végiglépdelünk a kilyuggatott levelek között, már alig vigyázva a még így is gyönyörűen vörös szemekre. Az asszony felemel egyet-egyet: ép szem nem maradt, mutatja, s ami még érhetett volna, az is a lehullott jég alá szorulva fagyott meg.
– Mindenkinek volt egy kis terve: bevakolja a házát, téli tüzelőt vesz, jobb falat kerül az asztalra… Most elment minden. Amennyit az eddigi szállítások után kaptunk, az éppen csak azt fedezi, amit a palántákra, permetszerekre költöttünk – fűzi tovább.
Az asszony már a kezdeteknél is ott volt. Meséli, negyven évvel ezelőtt Fertőszentmiklósról hozta egy úr az első palántákat. Akkor maga is odajárt dolgozni, gyesen volt, az egész nyarat kint töltötte a földeken. A fizetsége ezer palánta volt, amelynek darabja akkoriban harminc fillérbe került – az órabér amúgy, emlékei szerint, hét forint ötven fillér körül alakult. Az idősebbek még emlékeznek arra is, hogy a gyümölcs szebbik felét exportra vitték, a gyöngébbet dzsemnek és szörpnek adták el a gyáraknak, mára azonban ebből semmi sem maradt. A termés egyik részét most csak pálinkának adhatják el tizedannyiért – cefre lesz a kitűnő minőségű eperből.
A másik felét elosztogatják az ismerősök között, hátha jó lesz lekvárnak.
Balázsné öttagú családja szinte csak ebből él, most négymilliót buknak. A jövő bizonytalan. Az első éves palántákat szétverte a jég, az eper pedig csak a második évben hoz igazán jó termést, aztán újat kell ültetni. A tövek darabja majd hatvan forint, és több ezer kellene. Ám most erre sincs pénz, de ha lenne is, leghamarabb a nyáron ültethetik, ami jövőre aligha hoz termést.
Patak Zoltán, a szomszéd gazda csöndesebben, zsebre dugott kézzel, de el-elcsukló hangon mondja:
– Egyfolytában a tévét bámulom, és csak gondolkodom. Ahhoz sincs kedvem, hogy a kertbe kinézzek, pedig máskor reggel, este körbejártam az ültetvényt, a nap végén megbeszéltük a feleségemmel, mi lesz a másnapi teendő. Négy éve kezdtem el: fóliát vásároltam, kölcsönt vettem fel, s béreltünk egy kis földet is a meglévő mellé.
A négytagú családnak ez az egyetlen bevételi forrása. Épphogy kijönnek a pénzből, hiszen évente úgy két és fél millió jut ételre-ruhára, a gyermekek iskoláztatására – és arra, hogy az autó megmaradjon, a házat ne vigyék el a fejük fölül. Patak Zoltán mégsem adja fel. A bankokban, az állami segítségben ugyan nem bízik – mint mondja, persze az is valami, ha adnak százötvenezret, de hát azzal mihez kezd. Inkább ismerősöktől, rokonoktól kér segítséget, hogy várandós felesége ne a kilátástalanságba szülje szeptemberben a második gyermeküket.
Kaphatnak kárpótlást a gazdák – mondja a megyei mezőgazdasági szakigazgatási hivatal főigazgatója, Varga Gábor. A falugazdász most gyűjti össze a kárigényléseket, ezután derül ki, mennyi is jut portánként. Hozzáteszi, a nemzeti kárenyhítési rendszerbe július közepéig még bejelentkezhetnek a termelők, s akkor visszamenőleg is jogosultak káruk enyhítésére. A regisztráció a gyümölcsösök esetében évente és hektáronként háromezer forint kiadást jelent, de bevallja, ő sem tudja, mennyi is lesz végül a gazdáknak kifizetett kártérítés összege. Varga Gábor hozzáteszi, a tervek szerint egy húszmilliárdos hitelkeretet is létrehoznának – vélhetően a nyártól. A kedvezményes hitelnek nyolc év lenne a futamideje, az első kettőben csak a kamatokat kellene fizetni, aminek a felét az állam állja. A termelők talán abban is bízhatnak, mérlegel, hogy a vetőmagot, palántákat forgalmazók fizetési halasztást adnak, amíg nem lesz a termésből bevétel.
A csökölyi gazdák csak a maguk erejében bízhatnak, az önkormányzat nem tud folyósítani plusztámogatást.
A kocsma előtt állók eközben az eget fürkészik. Egy férfi megjegyzi, megint jön az eső, s elrohasztja a még megmaradt termést a földeken. Furcsán néznek rá.
A kocsmáros halkan maga elé dörmögi: arra ne legyen gondja, nincs már mit szedni, talán csak nyugtatót.
origo.hu
Kecskesajtos fagyiért őrülnek meg a Balatonnál
