Benkő Dániel lantművész és Szeremley Huba mesterborász jóvoltából borlovag lettem, hahó. Egy kies partin ütöttek azzá. Olyan ez, mint az antigravitációs kézenállás. Egyszer, amikor még Friderikusz Sándor nem csapott át komolyba, hanem szórakoztató show-man volt, a műsorában valami extrém cselekedetre merült föl épp heveny igény, no jó, mondtam hát, akkor kézen állok, azzal megadólag feltettem praclijaimat. Ez magának kézenállás? – kérdezte Sándor. Hát persze – válaszoltam én –, méghozzá egy antigravitációs kézenállás. Bornemissza Jánosként bekerülni egy borrendbe legalább akkora kunszt, mint antigravitatíve kézen állni.
Bornemissza borlovag vagyok, mégse mondanám, hogy mindez csak panem et circenses, adjunk valamit a bulvársajtónak, mert amit az emberrel a bor művel, az tőlem nem idegen világ. A mámor. Az élet. És a filozófia. Borban az igazság? Borban a vigasz? Mély filozófia van a borban. Mert mi más, ha nem bölcselet az, hogy egy bor folyadék létére száraz is lehet? „Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol, arra megy egy süket ember, ki a vízben lubickol.” És hát benne van a borban az egész huszadik századi történelem, fehérterror-vörösterror, hisz a bor nem fekete és fehér, amint a digitális világ, a tiszta nem-igen megkövetelné, de vörös és fekete sem, miként Stendhal követelné, hanem vörös és fehér. Amilyennek a történelem követeli és akarja láttatni, avagy édesanyám, a költő Sebők Éva Történelem című versét megidézve: „A korok hajszálérrepedésein / egyikből a másikba átszivárog / egy szippantásnyi furcsa levegő / amely más eszmék füstjétől nehéz / s melynek más szagot adtak más virágok – / és olykor tömjén, olykor meg fahéj / szaga érzik benne – de szinte minden / korszak / lehelléséből ki-kicsap / a borszag / vagy vérszag – amitől az ember / lélegzet-visszafojtva / visszaborzad”.
A féktelen tivornyáktól az éjszakába hajló kerti beszélgetésekig, Verbőczy Hármaskönyvétől Tatai Sándor megboldogult balatoni hangulatáig, az erdélyi fejedelmek szomorú, borvirágos ábrázatától a tokaji írótábor napirenden kívüli programjaiig a bor sok mindent magába olt. Közvetve peronoszpóra-járvány ölte meg a Tabánt, és szép lánynál csábosabban kacsint a maga iniciálészerű kanyarulatával a kacs. Kacsókolom. A bor a világ mint profán egyház kultikus alrendje, tanúsítják a borrendek is. Szerzetesrendek – borrendek. Az antik hedonizmus és a keresztény aszkézis a Megváltó vérében forr össze – forralt bor –, hisz Jézus vére a szentmise egyik színében bor, bizony. A papnak a szerelem tilos, innia viszont szabad. A boron keresztül a keresztény Európából kizárt kisebb istenek és kisebb-nagyobb vétkek mind megengedhetőleg és kanonizált módon szüremlenek vissza. Mondhatnók, bor a kertek alatt, vino ante portas.
A bor számomra olyan, mint a vadászat. Vadászni is szeretek, csak lőni ne kelljen. A bort is szeretem, csak inni ne kelljen. Vadászat és bor? A vadászat is mint élmény társasági és filozofikus. A vadász tárgyi ereklyék sokaságán már eleve kapcsolódik egyfajta kultuszhoz, aztán ott vannak a barátok, akik ilyenkor jönnek össze, s a golyó mintha igazságosztásnak tűnne a dörrenés pillanatában.
Bor és vadászat. Vadászat és dohányzás. Cigarettázni is szeretek, csak nem szájjal. Én vagyok az ország egyedüli aktív passzív dohányosa. Míg mások rágyújtanak, én miért szívjak? A kibicnek semmi se drága. Nem vicc. Dohányzókocsiban szeretek utazni, mert a füst megnyugtat. Megnyugtat, ha orron keresztül kapom. Szerintem a füst szaglószervi ügy, az ízlelőbimbóknak elvileg nem lehetne hozzá közük. Engem az idegesít, hogy szájjal kell cigarettázni és nem orral. Orrba-szájba? Egyébként szerintem, ha már itt tartunk, a dohányfüstös szórakozóhely és az izzószál olyan hangulati tőke, melyekért kár lesz. Merthogy a dohányfüstös szórakozóhelyeket és az izzószálat is betiltja hamarosan az Európai Unió. Haladunk egy tisztább, szebb világ felé. Rossz ez vagy jó? Nehéz mit mondanom, hisz mind a bornak, mind a vadászatnak, mind a dohányzásnak van realisztikusabb és sötétebbik arca.
Míg nagy reményű költők készülnek bordalokkal az aquincumi költőversenyre, merthogy a humán értelmiség legnagyobb közmegegyezése mindmáig az, hogy inni sikk, addig a kultusztól messze, a szociológiai rögvalóság bugyraiban családok mennek tönkre az alkohol miatt. A finom buké mögött ott a vad és vak lőre. Az alkoholizmus művészietlen és kietlen tényei, a hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságok, a szellemi lepusztulás, az ágyat s asztalt alattomosan bontó impotencia. A nemes márkák és a karcsú üvegnyakak mintha nem ugyanazt a nyelvet beszélnék, mint amelyet alig forgó nyelvvel a Deák téri csöves.
Minden nagy hangulatban ott lappang egy fikarcnyi pokol. A hangulatok életveszélyesek. Karády Katalin hamvadó cigarettavégét – avagy kis cigaretta, valódi, finom –, a slágerek füstkarikáit, valamint a profilból fotózott, épp rágyújtó író ekképpen megnövelt intelligenciahányadosát a tüdőrák röntgenfoltjai árnyalják sötétre, a vadászat kedélyét pedig óhatatlanul megpecsételi a vér. Itt „valakinek” nem élnie s halnia, hanem halnia kell. A táj és a társaság egészéhez képest bármennyire is melléktémának mondott a tulajdonképpeni aktus, a vadászat mégiscsak ölésre megy. A sportvadászok, ha lehántjuk a mázat, szórakozásból ölnek, esetükben még a hivatásos vadászoknak tulajdonított ökológiai szabályozói szerep sem merülhet fel mentő körülmény gyanánt.
A bor, a füst, a vér az ember kultikus mélyére kérdez rá. Ami életszerű, az mintha szükségképp szennyes volna. Szennyes, bűnös és büdös, ami meg tiszta, az viszont már steril. Alkoholizmus nélkül inni, egészségesen füstölögni és vértelenül vadászni, amúgy ennek az állapotnak édenkert a becsületes neve. Ami meg van, az még – a Föld.
origo.hu
Deák Dániel: A Pride nem a szabadságról szól, hatalmas globalista hálózat áll mögötte
